Tellkamp, Uwe: A torony,ford.:Kurdi Imre, Magvető Könyvkiadó, 2010
NDK, Drezda: a létező, de megállíthatatlanul pusztuló szocializmus szürke porral lepi be a magába zárkózó drezdai villanegyedet. Lakói beletörődve a megváltoztathatatlannak látszó állapotba élik napjaikat, és humorral védekeznek a megpróbáltatások ellen. A kórházi nővér Anne és sebész férje, Richard Hoffmann két megoldás között vívódnak: alkalmazkodjanak a lehetetlen körülményekhez vagy elhagyják az országot? Idősebb fiukat, Christiant felveszik ugyan az orvosi egyetemre, de előtte a keletnémet hadsereg vendégszeretetét kell élveznie, ahol megtapasztalja a rendszer rideg és kíméletlen keménységét. Nagybátyja, Meno Rohde két világ között mozog: toronylakóként, de a moszkvai száműzetésből visszatért vörös arisztokrácia gyermekeként bejárása van Kelet-Rómába, Drezda egy fontos negyedébe. Itt éli hétköznapjait a nómenklatúra, itt íródnak a hivatalos életrajzok, itt szolgáltatnak német, demokratikus és szocialista igazságot.
Uwe Tellkamp epikus igénnyel, megható, szeretetteli és drámai jelenetekkel rajzolja meg a széthulló NDK panorámáját. Három nemzedék tagjai haladnak az 1989-es forradalom felé, ki valódi résztvevőként, ki csak sodródva: a történelem a torony lakóit is magával ragadja.
1. Föl a hegyre
A fa a Narva Állami Vállalat elektromos citromaival volt földíszítve. Az izzók alighanem kontakthibásak lehettek, föl-fölvillantak néha, és elhomályosították Drezda sziluettjét az Elbán lefelé. Christian lehúzta nedves, belül, a gyapjúbélésén jégdarával borított egyujjas kesztyűjét, hevesen egymáshoz dörzsölte a hidegtől elgémberedett ujjait, a markába lehelt; a lehelete ködcsík gyanánt oszlott szét a Buchensteig sziklába metszett, sötét bejárata előtt. Erre vezetett az út fölfelé, az Arbogast-féle intézethez. A Schillerstrasse házai belevesztek a sötétségbe. A legelső egy fagerendás ház volt, a spalettái bereteszelve, villanyvezeték futott róla a sziklaátjáró felett álló bükkfák ágai közé. Az átjáró fölött adventi csillag fénylett, erősen, rezzenetlenül. Christian a Blaues Wunderen keresztül érkezett, a Körnerplatz felől, most pedig kifelé indult a belvárosból, a Grundstrasse irányába, és hamarosan a siklóhoz ért. Elhaladt egypár üzlet előtt – pék, tejbolt, halkereskedés –, a redőnyök mindegyiken leeresztve. Komoran, félig már árnyékba borulva ácsorogtak a hamuszín körvonalú házak, olybá tűnt, mintha közelebb húzódnának egymáshoz, menedéket keresve valami egyelőre még névtelen fenyegetés elől, ami talán már nemsokára előkúszik a sötétség mélyéből, ahogy felkúszott az égre, az Elba fölé a jeges Hold is, amikor Christian az imént megállt egy pillanatra a néptelen hídon, és vastag gyapjúsálját a pengeéles szél ellen a fülére meg az arcára húzva lenézett a folyóra. A sálat anyja kötötte.
A Hold komótosan egyre magasabbra hágott, elrugaszkodott a folyó lomhán hideg, folyékony föld benyomását keltő tömegétől, és ott ragyogott immár magányosan a rétek ködlepelbe burkolózó fűzfái, az óvárosi parton álló csónakház, a Pillnitz felé homályba vesző magaslatok fölött. Négyet ütött valamelyik távoli templomtorony órája, Christian elcsodálkozott. Fölment a siklóhoz vezető úton, utazótáskáját ledobta a peront lezáró rács előtt álló ütött-kopott padra, és kesztyűs kezét kekiszínű anorákjának zsebébe dugva várt. A kalauzbódé fölé függesztett pályaudvari óra mutatója szinte csak vánszorgott. Ő volt az egyetlen, aki siklóra várt, így hát a hirdetőtáblákat kezdte nézegetni, hogy elüsse valahogyan az időt. Elég régen takaríthatták őket utoljára. Az egyik a Toscana kávézót ajánlotta az óvárosi oldalon, egy másik a Schillerplatz felé eső Nähter üzletet, a harmadik a Sibyllenhof vendéglőt a sikló felső végállomásánál. Christian átismételte magában az apja születésnapi ünnepségén előadandó olasz darab ujjrendjét és dallamvezetését. Aztán belebámult a sötét alagútba. Odabent földerengett némi fény, lassan betöltötte az alagút öblét, akár a fölbugyogó víz a kutat; közben egyre hangosabb lett a zaj: száraz kattogás és nyikorgás, pattogott az acélsodrony a súly alatt, rángatózva közeledett a szerelvény, tengerfénnyel megtöltött kapszula; két fényszóró csóvája világította be a még hátralévő útszakaszt. Kivehetővé váltak egy-egy utas elmosódott körvonalai a téglatest alakú kocsiban; középütt elfolyó árnyék gyanánt az ősz szakállú kalauz, aki hosszú évek óta járt már ezen a vonalon; fölváltva mindig föl és le, le és föl, közben lehunyta talán a szemét, hogy ne kelljen folyton ugyanazt néznie, vagy belül úgyis látta már, és így tudta jobban elfojtani magában, így tudta féken tartani a szellemeket. De alkalmasint mindent látott már pusztán a hallásával is, ismerte a kocsi minden egyes rándulását. Christian fölemelte a táskáját, előhalászott a zsebéből egy groschent, és az érme nézegetésével ütötte el a még hátralévő perceket: a tölgykoszorú a durva metszésű tízes körül, a már alig olvasható, elmosódott évszám, alatta az A, a túloldalon a kalapács, a körző meg a kalászkoszorú; eszébe jutott, hányszor satírozták át papírra ezeknek az érméknek a mintáit a Heinrichstrasse meg a Wolfsleite többi gyerekeivel: Ezzo meg Ina mindig is ügyesebb és gyorsabb volt nála annak idején, amikor még arról álmodoztak, hogy egyszer majd pénzhamisítók, rablók és kalandorok lesznek, mint a Tannhäuser Filmszínházban vetített filmek meg a Karl May- és Jules Verne-regények hősei. A szerelvény lágy fékezéssel megállt. A lépcsőzetesen, ferdén kivágott ajtók szabadon eresztették az utasokat. Kiszállt a kalauz is, kinyitotta a rácsot meg a mellette kialakított szűk átjárót a fölfelé igyekvő utasok számára.
Az átjáróban volt a persely, Christian beledobta az érmét, aztán meghúzta az oldalsó kart; a tízpfenniges kicsúszott a forgótárcsából, leesett a doboz aljára a többi közé. A negyedben lakó gyerekek olykor lapos, az Elba vizében simára csiszolódott kavicsokat dobtak a perselybe az érmék helyett – ezeket „vajaskenyér”-nek hívták –, vagy éppen gombokat, az anyák legnagyobb bosszúságára, ők ugyanis nagy becsben tartottak minden egyes gombot; az apró alumíniumérmékhez bárki könnyűszerrel hozzájuthatott, gombot viszont úgyszólván lehetetlen volt szerezni. A kocsi összes ajtaja zárva volt, aki be akart szállni, annak télen egy rugó ellenében kellett kinyitnia őket; be is csukódtak, mihelyt elengedte őket az ember. A kalauz bement a bódéjába, kávét töltött magának, a sietősen távolodó utasokat bámulta, ahogy imbolygó árnyak gyanánt bekanyarodtak a sarkon a Körnerplatz vagy a Pillnitzer Landstrasse felé. Pár perc múlva fáradtan csengő hang szólalt meg a hirdetőtáblák fölött elhelyezett hangosbeszélőből, mondott valamit szász dialektusban, de Christian nem értette; a kalauz mindenesetre fölállt, és komótosan bezárta maga mögött a bódé ajtaját. Lassan odasétált a kapcsolótáblát rejtő vezetőfülkéhez, kerek, bőrből készült pénzváltótáskája ide-oda csúszkált kopott egyenruháján; Christian értelmetlennek találta a kapcsolótábla rengeteg gombját, hiszen a siklót görgőkön futó drótkötél irányította, ha pedig a kötél egyszer netalántán elszakadna, akkor úgyis automatikusan fékezni kezd a gondosan kifundált, harapófogószerű szerkezet. Meglehet persze, hogy teljesen más célra szolgáltak azok a gombok, talán kommunikációs vagy pszichológiai célokra: végtére is csak volt valami jelentőségük, valamiféle funkciójuk, ha már egyszer ott voltak, szakértelmet követeltek, vittek némi változatosságot a szolgálat egyhangúságába, ráadásul ott volt még a kitérő manőver félúton. Recsegve csapódott be a kabin ajtaja a kalauz mögött. Ez az ajtó nem rugóra járt, mint a többi, hanem négyszögletű csavarkulcs nyitotta. „Indu-lás!” – mondta be a hangosbeszélő. Egy pillanatig még mozdulatlan maradt, aztán komótosan elindult a kocsi, kisiklott a megálló öbléből, kapaszkodni kezdett fölfelé. Christian hátrafordult, nézte, ahogy perspektivikusan egyre kisebb és kisebb lett az út meg az állomás, míg végül már csak a kovakőzöld eget látta az alagút ovális torkolatában; de aztán összezsugorodott az is, és mintha behúzták volna oldalról a sötétség függönyét, egy ideig csak az alagút lámpáiból meg a fényszórókból szivárgott némi fény. De nemsokára felbukkant a kijárat. Christian előhúzta a táskájából a nagybátyjától, Menótól kapott könyvet. Az elmúlt héten alig jutott ideje, hogy belepillantson: ugyan Waldbrunnban is megkezdődött a karácsonyi készülődés, és nem vették már olyan szigorúan a tanítást, mint máskülönben, de sok ideje elment a születésnapi ünnepség előkészületeivel meg a mindennapos hazabuszozással, hogy begyakorolhassa a többiekkel az olasz darabot. A karácsonyi szünidőben fogja majd alaposabban elolvasni a könyvet. Meglehetősen vastag, rostos papírra nyomtatott, durva vászonkötésű kötet volt; a borítóján díszelgő képet Christian ismerte már a Manessekódex faximile kiadásából, megvolt a nagybátyja könyvtárában, meg Tietzééknél is, náluk egy különösen szép és jó állapotú példány; Niklas, Ezzo és Reglinde apja gyakran forgatta. A kép a legendás Tannhäusert ábrázolta: vörös hajú férfi kék ruhában, fehér köpönyegben, mellén fekete kereszt, lábánál arany-fekete mezőkre osztott pajzs és szárnyas sisak a stilizáltan indázó növények között; „Tanhuser” – ez a név állt a tábla fölött – védekezésképpen vagy alkalmasint óvatos üdvözlés gyanánt felemelte a balját; a jobbját a köpönyege alá rejtette.
Christian kinyitotta a kötetet. „Régi német költemények. Válogatta, közreadja és jegyzetekkel ellátta Meno Rohde” – olvasta, aztán újra felütötte azt a mondát, amibe már a Waldbrunnból Drezdába vezető úton beleolvasott. A mennyezetre szerelt lámpa sercegni kezdett a feje fölött, a könyv lapja szemcsés lett, kifakult, a betűk elmosódtak Christian szeme előtt az egyenletesen rázkódó kocsiban. Képtelen volt odafigyelni az aranysarkantyús lovag történetére, aki hetvenkét hajóval kelt útra, hogy megkérje Bride királynő kezét. Kialudt a lámpa. Christian visszadugta a könyvet a táskájába, és közben megtapogatta a barométert. Születésnapi ajándék az apjának, az elbai hajósok egyletének egykori székházából; ott rejtőzött gondosan becsomagolva, kipárnázva a táskáját megtöltő szennyes ruhák között.
