Saramago, José: Az elefánt vándorútja(A Viagem do Elefante), Fordította: Pál Ferenc,Oldal: 228
A XVI. század derekán III. János portugál király azzal lepte meg házasulandó unokaöccsét, az osztrák Miksa főherceget, hogy a nászajándékhoz ráadásként küldött neki egy indiai elefántot. Az ajándékozási ceremóniáról igen keveset tudunk, csak néhány forrás emlékezik meg róla. Ezekből a szűkszavú beszámolókból kiindulva az áradó írói fantáziával megáldott José Saramago egykori nagy regényeihez mérhető művet alkotott, lenyűgöző történetbe foglalta az elefánt hosszúra nyúló vándorútját Belémből, a portugál királyi udvarból fél Európán, az Alpok hágóin át az osztrák fővárosba.
Nem tudjuk, hogy a könyv olvasása közben mit csodáljunk jobban: elbeszélői stílusát-e, amely írói munkásságának legmaradandóbb pillanatait idézi, a valóságos és kitalált személyek egymás mellett szerepeltetését-e, amelynek révén a valóság és a képzelet oly mértékben egybeolvad, ahogyan csak a legnagyobb művészi alkotásokban szokott, vagy figurateremtő erejét és azt az elnéző derűt, amellyel az iróniára és gunyorosságra hajlamos José Saramago az emberi gyöngeségeket megmutatja.
A Nobel-díj odaítélése után tíz évvel megírt Az elefánt vándorútjá-ban Saramago teljes irodalmi fegyverzetében lép újra elénk.
Részlet:
Bármennyire képtelenségnek tetszik is azok szemében, akiknek fogalma sincs arról, hogy milyen fontos szerepet játszanak a vallásos, világi vagy egyéb rendeltetésű benyílók a közügyek intézésének folyamatában, az ausztriáig vándorló elefánt rendkívüli útja, amelyet elbeszélni készülünk, a portugál udvar királyi ágyasházában kezdődött, nagyjából a lefekvés órájában. Már most felhívnánk arra a figyelmet, hogy nem a puszta véletlennek köszönhető ez a kissé pongyola megfogalmazás, nagyjából. Ilyenképpen akartuk figyelemre méltó nagyvonalúsággal elkerülni azt, hogy belevesszünk a némiképpen sikamlós, de mindig mosolyt keltő fizikai és fiziológiai részletekbe, amelyek, ha a maguk pőreségében papírra vettetnének, mélyen sértenék harmadik jánosnak, portugália és algarve királyának, valamint ausztriai katalinnak, a hitvesének vallásos érzékenységét, ausztriai katalin unokája lesz egyébként a majd megszülető sebestyén király, aki egykor harcba indul alcácer-quibirben, és meghal az első összecsapásban, vagy a másodikban, bár némelyek azt állítják, hogy betegség végzett vele a csata előestéjén. Nos, a király szemöldökét összevonva így szólt a királynéhoz, Még mindig kétségeim vannak, asszonyom, Mivel kapcsolatban, uram, Hogy az az ajándék, amellyel megleptük miksa unokafivérünket négy évvel ezelőtt, a házas-ságkötése alkalmából, nem volt-e méltatlan származásához és érdemeihez, és ezért most, hogy itt tartózkodik a közelben, szinte csak karnyújtásnyira tőlünk, valladolidban mint spanyolország régense, szeretnék valami értékesebb ajándékot küldeni neki, valami olyat, ami elkápráztatja, mi erről a véleménye, asszo-nyom, Egy szentségtartó méltó ajándék volna, uram, megfigyeltem, hogy egy szentségtartó, talán ezért, mert az anyagi érték párosul benne a spirituális tarta-lommal, mindig örömmel tölti el a megajándékozottat, Anyaszentegyházunk nem helyeselne ilyesfajta szabadosságot, hiszen bizonyosan élénken él még csalhatatlan emlékezetében, hogy miksa unokafivérünk milyen rokonszenvvel viszonyult a hitehagyott lutheránusok által bevezetett reformokhoz, a lutheránusokéihoz vagy a kálvinistákéihoz, soha nem tudtam különbséget tenni közöttük, Vade retro, satana, erre nem is gondoltam, kiáltott fel a királyné, és keresztet vetett, holnap, amint tehetem, meggyónok, Miért ez a különös sietség, asszonyom, amikor mindennap szokása gyónni, kérdezte a király, E miatt az utálatos gondolat miatt, amely a gonosz lélektől való, nézze csak, fölséged, még mindig úgy érzem, perzsel a torkom, és égnek a hangszálaim, mintha a pokol kénköves lehelete futott volna végig rajtuk.
A király már hozzászokott a királyné szenvedélyes kirohanásaihoz, ezért csak megvonta a vállát, és visszatért terhes feladatához, hogy kitaláljon valami olyan ajándékot, amellyel kedvében járhat az osztrák miksa főhercegnek. A királynő elmormolt egy imát, majd belekezdett egy másikba, de félbehagyta, és szinte kirobbant belőle, A salamon, Micsoda, kérdezte kissé bambán a király, mert nemigen értette, júda királyának váratlan megidézését, Igen, uram, salamon, az elefánt, És hogy jön ide az elefánt, tudakolta kissé bosszúsan a király, Az lesz az ajándék, a jegyajándék, válaszolta a királynő, és lelkesülten, izgatottan felállt, Nem jegyajándék kell, Az most nem fontos. A király, fejét lassan mozdítva, háromszor bólintott, majd kis szünet után megint háromszor, mintegy beleegyezésül. Figyelemre méltó ötlet, Nemcsak figyelemre méltó, hanem egyenesen kiváló ötlet, páratlan ötlet, felelte a királynő, türelmetlen, már-már tiszteletlen mozdulattal, amelyet képtelen volt megregulázni, több mint két éve érkezett ide ez az állat indiából, és azóta csak eszik és alszik, a dézsája mindig csurig van vízzel, és halomban áll előtte az abrak, mintha fogságban tartanánk, de nem remélnénk, hogy valaki egyszer kiváltja, Az a szegény jó-szág nem tehet semmiről, itt nincsen olyan munka, amit el tudna végezni, ha csak ki nem küldöm a tejo parti hajógyárakba, hogy ott hordja a deszkalapokat, de abba belepusztulna szegény feje, mert igazából a farönköket tudná csak emelgetni, amelyek jobban belesimulnak az ormánya görbületébe, Akkor hát elmegy bécsbe, És hogy megy el, kérdezte a király, Ó, ez már nem a mi dolgunk, ha majd miksa unokafivérünk lesz a gazdája, megoldja valahogy, remélem, hogy akkor még ott lesz valladolidban, Nem hallottam ezzel ellentétes híreket, Az csak természetes, hogy valladolidba salamon a saját lábán megy, mert jó gyalogló hírében áll, És bécsbe is, mert nem lesz más választása, Jókora út vár rá, mondta a királynő, Bizony jókora, bólintott rá méltóságteljesen a király, majd hozzátette, Holnap írok miksa unokafivérünknek, és ha elfogadja az ajándékot, egyeztetjük az időpontokat, és pontosítunk minden részletet, például, hogy mikor szándékozik bécsbe visszatérni, hány napra van szüksége salamonnak arra, hogy lisszabonból valladolidba eljusson, és attól fogva a többi már nem tartozik ránk, mossuk a kezeinket, Így van, mossuk a kezeinket, mond-ta a királynő, de a lelke mélyén, ahol minden emberi lényben ellentmondások tusakodnak, váratlanul belesajdult, hogy salamonnak egyedül kell elmennie olyan távoli földekre és olyan különös emberek közé.
Másnap kora reggel a király behívatta magához a titoknokát, pêro de alcáçova carneiro-t, és tollba mondott neki egy levelet, amely elsőre nemigen sikerült, de másodikra, sőt harmadikra sem, ezért hát teljes egészében rá kellett bíznia a hozzáértő hivatalnok ékesszólásban való jártasságára, az uralkodók között ér-vényben lévő szertartásosság és levélbeli fordulatok terén szerzett gyakorlatára, amit a legjobb iskolában sajátított el, nevezetesen tulajdon édesapjától, antónio carneiro-tól tanult meg, így halála után ezt a tisztséget is tőle vette át. A levél tökéletesre sikerült, mind választékosságában, mind érvelésében, s nem hiány-zott belőle az a diplomatikusan érzékeltetett elméleti lehetőség sem, hogy az ajándék esetlegesen nem szolgál a főherceg kedvére, aki azonban semmiképpen sem válaszolhat elutasítással rá, mivel a portugál király levele az egyik stratégiailag fontos passzusban kijelentette, hogy birodalmának legértékesebb ékköve ez a salamon névre hallgató elefánt, mind az isteni teremtést átjáró egyetemes érzület miatt, amely egymáshoz kapcsolja, és egymáshoz hasonlatossá teszi a fajokat, olyannyira, hogy van, aki állítja, miszerint az ember az elefántból megmaradt anyagból készült, mind pedig az állat szimbolikus, lényegi és e világi értékei miatt. Miután lezárta és pecsétjével is ellátta a levelet, a király magához rendelte főistállómesterét, a talán legbizalmasabb hívének számító nemesurat, aki-nek röviden összefoglalta küldetése lényegét, majd utasította, hogy állítson ösz-sze méltóságának, de még inkább a reá bízott feladat súlyának megfelelő kíséretet. A nemesúr kezet csókolt a királynak, aki olyan ünnepélyesen, mintha kinyilatkoztatna, a következő talányos szavakat intézte hozzá, Legyen olyan gyors, mint az északi szél, és olyan kitartó mint a sas röpte, Igen, felséges uram. Azután a király hangot változtatott, és ellátta őt néhány gyakorlati tanáccsal, Talán nem is szükséges emlékeztetnünk kegyelmedet arra, hogy váltson lovat, ahányszor csak szükséges, erre valók a postaállomások, nem kell garasoskodnia, majd parancsot adunk, hogy mindenre készüljenek fel a stációkon, bár az a vélemé-nyünk, hogy miközben kasztília útjain vágtat, inkább a lovára rásimulva töltse az éjszakát, hogy ezzel is időt nyerjen. A hírvivő nem értette el vagy nem akarta elérteni a tréfát, s csak annyit mondott, Felséged parancsait hiánytalanul teljesí-tem, a szavamat adom és az életemet teszem rá, majd kihátrált, mélyen megha-jolva minden harmadik lépésnél. Ez a főistállómester egészen kiváló ember a maga nemében, mondta a király. A titoknok szerette volna megtoldani a dicséretet, megjegyezve, hogy egy főistállómester másként nem is cselekedhetne, ha őfelsége személyesen bíz rá egy feladatot. Eközben felrémlett benne, hogy néhány napja már mondott valami hasonlót. Ekkor apja szavai is eszébe jutottak, Ügyelj arra, fiam, hogy a többször elmondott dicséret egy idő után megkopik, és sértéssel ér föl. Ezért azután a titoknok is inkább hallgatott, bár egészen más okok miatt, mint a főistállómester.
A beállt rövidke csöndességet a király törte meg, hangot adva azon aggodalmának, amely felébredéskor gyökeret vert benne, Arra gondoltunk, talán helyes volna, ha megtekintenénk salamont, Kívánja fölséged, hogy kivezényeljem a testőrséget, kérdezte a titoknok, Nem kell, két apród tökéletesen elegendő lesz, az egyik viszi majd az üzenetet, a másik pedig azért, hogy utánanézzen annak, miért késlekedik az első, no és persze kegyel-med is jön, titoknok uram, ha volna kedve hozzá, hogy elkísérjen bennünket, Érdemeimen felül megtisztel vele, felséges uram. Bizonnyal ezért, hogy mind több és több érdeméért megtisztelhessük, mint édesatyját, akit Isten kegyelme övez, Hadd csókoljam meg felséged kezét, ugyanazzal a szeretettel és tisztelettel, amellyel az ő kezét csókoltam meg, Azt hisszük erre nem szolgáltunk rá, mondta mosolyogva a király, Ami a dialektikát és a csattanós válaszokat illeti, fölségeddel senki nem versenyezhet, Pedig vannak, akik azt állítják, hogy a csillagok állása születésünkkor kedvezőtlen volt az irodalmi képességek kifejlődése szempontjából, Az irodalom művelése csak egy része a világ teljességének, felséges uram, és meglehet, hogy egykor költői megnyilatkozásnak fogják tartani azt, hogy ma ellátogatott salamonhoz, az elefánthoz, Miben áll a költői tett, kérdezte a király, Nem tudhatni, felséges utam, csak akkor döbbenünk rá, ha már megtörtént, De még csak azt a szándékunkat nyilvánítottuk ki, hogy meglátogatjuk salamont, A királyi szó, azt hiszem, mindennél többet nyom a latban, Úgy hisszük, valahol már hallottunk arról, hogy a retorikában ezt nevezik iróniának, Felséged bocsánatáért esedezem, Megbocsájtunk, titoknok uram, ha ennél súlyosabb bűne nem lesz, biztosan az égbe jut, Nem tudom, felséges uram, hogy ez a legalkalmasabb idő-e arra, hogy valaki fölkívánkozzon az égbe, Mit akar ezzel mondani, Dolgozik az inkvizíció, s nem létezik többé a gyónás és feloldozás által biztosított menlevél, Az inkvizíció fenntartja az egységet a keresztények között, ez a célja, Szent cél, valóban, fölséges uram, csakhogy milyen eszközökkel éri ezt el, Ha szent a cél, akkor szentek az eszközök is, amelyekkel él, felelte a király kissé érdesen, Felséged bocsánatáért esedezem, de nemcsak ezért, Nemcsak ezért, hanem még miért, Alázatosan kérem, mentsen fel az alól, hogy el kelljen mennem salamont megnézni, úgy érzem, ma nem jelentenék kellemes társaságot felségednek, Nem mentjük föl, feltétlenül szükségünk van a jelenlétére a karámban, Ugyan miért, felséges uram, ha nem veszi zokon a kérdé-semet, Mert nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy megsejtsük, megtörténik-e az, amit költői megnyilatkozásnak nevezett, felelte a király, s a szája mo-solyra húzódott, miközben a bajsza és a szakálla maliciózus, szinte mefisztói ki-fejezést kölcsönzött az arcának, Várom felséged parancsait, Öt órára álljon ki négy ló a palota elé, az enyém nagy, testes és jámbor hátas legyen, soha nem voltam valami jó lovas, most pedig, hogy a kor és az öregkori nyavalyák megtet-ték a magukét, egyre nehezebben ülöm meg a lovat, Igen, felséges uram, És gondosan válassza ki nekünk az apródokat, ne abból a fajtából legyenek, akik szíre-szóra elvihogják magukat, mert az ilyeneknek ki tudnánk tekerni a nyakát, Gondom lesz rá, felséges uram.
