Richelle Mead : Dermesztő ölelés, Fordító: Farkas Veronika 2980,- Ft Megjelenés: 2010. március 11., Agave Könyvek
PROLÓGUS
Minden elpusztul egyszer. De nem minden marad halott. Higgyetek nekem, én már csak tudom.
Létezik egy vámpírfaj ezen a földön, ami szó szerint élőhalottakból áll. Strigáknak hívják őket, és akinek még nem szerepeltek a rémálmaiban, gyorsan hozza be a lemaradást. A strigák erősek, gyorsak, továbbá könyörület és habozás nélkül gyilkolnak. Halhatatlanok is – és ez baromira megnehezíti az elpusztításukat. Csak három módon lehetséges végezni velük: ezüstkarót kell döfni a szívükbe, le kell fejezni vagy fel kell gyújtani őket. Egyiket sem egyszerű végrehajtani, de még mindig jobb, mintha semmi esélyünk nem lenne ellenük.
A világban jó vámpírok is járnak. Őket moráknak hívják. A morák élnek, és birtokolják azt az elképzelhetetlenül menő képességet, hogy mágiával uralják a négy elem valamelyikét – a földet, a levegőt, a vizet vagy a tüzet. (Vagyis hát a morák nagy része képes erre – de a kivételekről majd később). Mostanában már nem sok mindenre használják a mágiát, ami elég szomorú. Remekül tudnák fegyverként alkalmazni, de a morák meg vannak győződve arról, hogy a varázslást csak békés célokra szabad alkalmazni. Ez a társadalmunk egyik alapszabálya. A morák egyébként általában magasak és karcsúak, továbbá nem nagyon bírják a napfényt. De kárpótlásul akad pár nagyon éles érzékszervük: sokkal jobb a látásuk, a szaglásuk és a hallásuk, mint az embereké.
Mindkét vámpírfajnak szüksége van vérre. Értelemszerűen ez teszi őket vámpírrá. De a morák nem ölnek a vérért. Ők olyan emberekkel veszik körbe magukat, akik szabad akaratukból adnak a sajátjukból kisebb adagokat. Azért hajlandóak erre, mert a vámpírharapás olyan endorfinokat adagol a szervezetükbe, amiktől nagyon-nagyon jól érzik magukat, és amiktől függővé lehet válni. Ezt első kézből tudom. Ezeket az embereket etetőknek hívják, és valójában nem többek, mint a vámpírharapás drogosai.
De az etetők tartása még mindig jobb, mint amit a strigák művelnek, ők ugyanis, ahogy az tőlük elvárható, ölnek a vérért. Szerintem szívesen teszik. Ha egy mora öl meg valakit, miközben belőle iszik, akkor strigává változik. Néhány mora szándékosan teszi ezt, direkt áldozza fel a mágiát és az erkölcsi érzékét a halhatatlanságért. De strigát erőszakkal is lehet csinálni valakiből. Ha egy striga megissza az áldozata vérét, majd kényszeríti az illetőt, hogy striga vért igyon, nos… akkor egy új strigát kapunk. Ez bárkivel megtörténhet: a morákkal, az emberekkel vagy a… dampyrokkal.
Dampyr. Ez vagyok én. A dampyrok félig emberek, félig morák. Szerintem mi egyesítjük a két faj legjobb tulajdonságait. Én erős és robusztus vagyok, mint az emberek. És annyit járok napozni, amennyit csak akarok. De a morákhoz hasonlóan, nekem is nagyon jók az érzékszerveim és a reflexeim. Ennek eredményeképpen a dampyrokból lesz a legjobb testőr – és a legtöbben testőrként is dolgozunk. Őröknek hívnak minket.
Egész életemben arra edzettem és tanultam, hogy meg tudjam védeni a morákat a strigáktól. Egy egész sor erre kihegyezett órára és edzésre kell járnom a Szent Vlagyimir Akadémián, ami egy magániskola morák és dampyrok részére. Mindenféle fegyverrel képes vagyok bánni, és elég durván meg tudok rúgni bárkit. Kétszer akkora srácokat is megvertem, mint én vagyok – edzésen és edzésen kívül is. És ha már itt tartunk, tényleg csak srácokat verek, mert szinte egyik órámon sincsen sok lány.
Ez azért van, mert bár a dampyrok sok jó adottságot örökölnek, van egy dolog, amire képtelenek vagyunk. A dampyroknak nem lehet egy másik dampyrtól gyereke. Ne kérdezd, miért. Nem vagyok genetika-szakértő, vagy ilyesmi. Az embereknek és a moráknak dampyrjaik születnek; így lettünk mi. Ez mostanában már nem fordul elő túl gyakran; a morák hajlamosak távolabb tartani magukat az emberektől. De egy másik furcsa genetikai gubanc miatt a moráknak a dampyroktól dampyr gyerekei születnek. Tudom, tudom: őrület! Az ember azt hinné, hogy egy háromnegyed részt vámpír gyereket kap, ugye? Hát nem. Félig embert, félig morát.
A legtöbb ilyen gyerek mora apától és dampyr anyától születik. A mora nők ragaszkodnak ahhoz, hogy mora gyerekeik legyenek. Ez általában azt jelenti, hogy a mora férfiak elszórakoznak egy kicsit a dampyr nőkkel, majd lelépnek. Rengeteg egyedülálló dampyr anya van, és ezért nem igazán lesz belőlük testőr. Inkább a gyereknevelésre koncentrálnak.
Ennek eredményeképpen csak a srácok és egy maréknyi lány tanul testőrnek. De azok, akik a morák megvédelmezését választják hivatásukul, komolyan veszik a munkájukat. A dampyroknak szükségük van a morákra a szaporodáshoz. Muszáj megvédenünk őket. Ráadásul ez valamiféle… hát, becsületbeli ügy is. A strigák gonoszak és természetellenesek. Nem hagyhatjuk, hogy az ártatlanokra vadásszanak. Azokba a dampyrokba, akik testőrnek tanulnak, ezt keményen beleverik, amint megtanulnak járni. A strigák gonoszok. A morákat meg kell védeni. Az őröknek ez a hitvallásuk. Nekem is ez a hitvallásom.
És van egy mora, akit mindenki másnál jobban meg akarok védeni a világon: a legjobb barátnőm, Lissa. Ő egy mora hercegnő. A morák között tizenkét királyi vérvonal van, és Lissa a sajátja egyetlen életben lévő képviselője – az utolsó Dragomir. De van még egy dolog, ami különlegessé teszi őt, azon felül, hogy a legjobb barátnőm.
Emlékeztek, amikor azt mondtam, hogy minden mora képes befolyásolni a négy elem valamelyikét? Nos, mint kiderült, Lissának egy olyan felett van hatalma, amelyiknek a létezéséről egészen mostanáig senkinek nem volt tudomása: a lélekről van szó. Évekig azt hittük, hogy neki egyszerűen nem fejlődött ki a mágikus hatalma. Utána furcsa dolgok kezdtek történni körülötte. Például minden vámpírnak van egy képessége, amit bűbájnak neveznek, és amivel másokra tudják kényszeríteni az akaratukat. A strigákban ez nagyon erős. A morákban gyengébb, és számukra egyben tiltott dolog is. De Lissában szinte ugyanannyira megvan, mint egy strigában. Csak megrebbenti a szempilláit, és mindenki azt teszi, amit ő akar.
De nem ez a legklasszabb dolog, amire képes.
Korábban már említettem, hogy a halott dolgok nem mindig maradnak holtak. Nos, én is ebbe a csoportba tartozom. Ne aggódjatok – én nem olyan vagyok, mint a strigák. De egyszer meghaltam (és ezt nem ajánlom senkinek). Akkor történt, amikor az autó, amiben ültem, lesodródott az útról. A balesetben meghaltam én is, Lissa szülei is és a bátyja is. De valahogy a káoszban, anélkül hogy egyáltalán tudatában lett volna, Lissa felhasználta a képességét arra, hogy visszahozzon engem. Erről hosszú ideig nem is tudtunk. Ami azt illeti, még a lélek létezésével sem voltunk tisztában.
Sajnálatos módon, mint kiderült, egyvalaki viszont már előttünk tudott a lélekről. Viktor Daskov, egy haldokló mora herceg rájött, milyen hatalma van Lissának, és úgy döntött, fogjul ejti és a saját, személyes gyógyítójává teszi – élete végéig. Amikor rájöttem, hogy valaki vadászik Lissára, úgy döntöttem, a kezembe veszem az ügyet. Lissával együtt megszöktem az iskolából, hogy elrejtőzzünk, és az emberek között éljünk. Az vidám élet volt – egyben idegborzoló is, mivel folyamatosan menekültünk. Két éven keresztül sikerült szökésben maradnunk, amíg a Szent Vlagyimir megbízottjai le nem vadásztak és vissza nem rángattak minket az iskolába pár hónappal ezelőtt.
Ekkor lépett Viktor is a tettek mezejére: elrabolta Lissát, és addig kínozta, amíg a barátnőm nem teljesítette a követeléseit. Eközben Viktor semmitől nem riadt vissza – például attól sem, hogy rám és Dmitrijre, a mentoromra szerelmi bűbájt bocsásson. (Dmitrijre majd később még visszatérek.) Viktor azt a tényt is kihasználta, hogy Lissa a lélek-befolyásolástól ingatag lelkiállapotba került. De még ez sem volt akkora gonoszság, mint amit a saját lányával, Nataljával tett. Egészen odáig elment, hogy rábeszélte a gyerekét, váljon strigává, és segítsen neki megszökni. Natalját végül ledöfték egy karóval. Még amikor mindezek után újra bezárták, Viktor akkor sem tanúsított túl sok megbánást amiatt, amit a lányával tett. Ettől fel is merült bennem, hogy talán mégsem jártam olyan rosszul, hogy apa nélkül nőttem fel.
De most már a strigáktól és a moráktól is meg kell védenem Lissát. Csak pár személy tud arról, mire képes a barátnőm, de biztos vagyok benne, hogy léteznek további Viktorok is, akik ki akarnák használni. Szerencsére a rendelkezésemre áll egy különleges fegyver is, amivel megvédhetem. Valamikor, miközben Lissa meggyógyított az autóbaleset után, egy szellemi kötelék kovácsolódott közöttünk. Képes vagyok látni és érezni azt, amit a barátnőm (ez csak egy irányba működik, ő nem „érez” engem). A kötelékünk megkönnyíti, hogy rajta tartsam a szemem, és tudjak róla, ha bajba kerül, bár néha fura, hogy egy másik ember van a fejemben. Biztosak vagyunk benne, hogy a lélek nagyon sok további dologra is képes, de még nem tudjuk, mik lehetnek azok.
Addig is megpróbálok a lehető legjobb testőr lenni. A szökésünk miatt sok edzés kiesett, úgyhogy különórákat is kell vennem, hogy behozzam a lemaradást. Semmi nincs a világon, amit jobban szeretnék, mint mindentől megvédeni Lissát. Sajnos a tanulásomat két dolog akadályozza időnként. Az egyik az, hogy néha előbb cselekszem, és csak utána gondolkozom. Egyre több az önuralmam, de amikor valamitől kiborulok, általában zsigerből ütök, és csak utána nézem meg, hogy kit találtam el. Amikor a szeretteim kerülnek veszélybe… nos, a szabályok hirtelen önkényesen választhatókká válnak.
Életem másik problémás tényezője Dmitrij. Ő ölte meg Natalját. Elképesztően vagány. Ráadásul állati jól néz ki. Nagyon szexi – az a típus, amit meglátván megállsz az út közepén, és hagyod, hogy elüssenek. De mint már említettem, ő az oktatóm. Ráadásul huszonnégy éves. Két ok, amiért nem lett volna szabad beleesnem. De őszintén szólva a legfontosabb ellenérv ellene az, hogy mi ketten leszünk Lissa testőrei, miután a barátnőm leérettségizik. Ha ezalatt egymással kavarnánk, az azzal járna, hogy nem figyelnénk rá eléggé.
Nem igazán sikerül túltennem magam rajta, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ő is így érez irántam. Részben azért ilyen nehéz az egész, mert eléggé messzire elmentünk, amikor lecsapott ránk a szerelmi bűbáj. Viktor el akarta terelni a figyelmünket, miközben elrabolta Lissát, és sikerült is neki. Én készen álltam arra, hogy nekiadjam a szüzességemet, Dmitrij pedig arra, hogy elvegye. Az utolsó pillanatban megtörtük az átkot, de az emlékeket nem tudom kitörölni a fejemből, és ettől néha nehéz a közelharc finomságaira koncentrálnom.
Ja, különben Rose Hathawaynek hívnak. Tizenhét éves vagyok, testőrködést és vámpírölést tanulok, szerelmes vagyok egy nem nekem való fickóba, és a legjobb barátnőm a bizarr mágikus képességeitől bármelyik pillanatban megőrülhet.
Nos, senki nem állította, hogy a középiskola könnyű lesz.
Egy
Nem hittem, hogy ez a nap még rosszabbá válhat, amíg a barátnőm azt nem mondta nekem, hogy úgy érzi, meg fog őrülni. Megint.
– Én… mit mondtál?
A lakóépülete előcsarnokában ácsorogtunk, én az egyik bakancsom fölé hajolva, hogy megigazgassam. Felkaptam a fejem, és Lissára sandítottam a fél arcomat eltakaró sötét tincseim közül. Elaludtam iskola után, és lemondtam a fésülködésről, hogy időben kiérjek az ajtón. Lissa platinaszőke frizurája természetesen sima volt és tökéletes, úgy omlott a vállára, mint a menyasszonyi fátyol, miközben a tulajdonosa csodálkozva bámult rám.
– Azt mondtam, hogy szerintem a gyógyszereim már nem hatnak annyira.
Felegyenesedtem, és kiráztam a hajam az arcomból.
– Ez mit jelent? – kérdeztem. Körülöttünk morák siettek a barátaikkal találkozni vagy vacsorázni.
– Kezdenek… – halkítottam le a hangom. – Kezdenek visszatérni a képességeid?
Lissa megrázta a fejét, és egy kis sajnálkozás csillant a szemében.
– Nem… Közelebb érzem magam a mágiához, de még mindig nem tudom használni. Leginkább a többi dolgot kezdem kicsit észrevenni mostanában, tudod… időnként depressziós leszek. Messze nem annyira, mint régebben – tette hozzá sietve, amikor meglátta az arckifejezésemet. Mielőtt elkezdte szedni a gyógyszereit, Lissa hangulata annyira labilissá vált, hogy időnként vagdosta magát.
– Csak egy kicsit jobban, mint régebben.
– És mi van a többi régebbi dologgal? Az idegességgel? A téveszmékkel?
Lissa, aki ezt egyáltalán nem vette olyan komolyan, mint én, nevetni kezdett.
– Úgy beszélsz, mintha kiolvastál volna egy sor pszichológia tankönyvet.
Ami azt illeti, pontosan ezt tettem.
– Én csak aggódom érted. Ha úgy érzed, már nem hatnak a gyógyszerek, szólnunk kell valakinek.
– Nem, nem – vágta rá Lissa sietve. – Jól vagyok, de tényleg. Még mindig hatnak… csak nem annyira. Nem hinném, hogy rögtön pánikolnunk kellene. Különösen neked, legalábbis ma semmiképpen.
A témaváltás működött. Egy órával azelőtt tudtam meg, hogy aznap kell letennem az alapvizsgát. Az egy olyan vizsga, vagy inkább beszámoló, amin minden testőrtanoncnak át kell esnie harmadévesen a Szent Vlagyimir Akadémián. Mivel tavaly szökésben voltunk Lissával, én lemaradtam róla. Ma elvisznek egy őrhöz, aki nem az iskola területén él, és aki majd leteszteli a képességeimet. Köszönöm, hogy előre szóltatok, fiúk.
– Ne aggódj értem – ismételte meg Lissa mosolyogva. – Szólok majd, ha rosszabbul leszek.
– Hát jó – feleltem vonakodva.
De csak a biztonság kedvéért megnyitottam ez érzékszerveimet, és mindegyiket Lissára állítottam a kötelékünkön keresztül. Nyugodt volt és vidám, nem aggódott semmin. De az elméje hátsó zugában felfedeztem a sötét, szorongó gondolatok egy kis gubancát. Ezek nem uralkodtak el Lissán, szó sem volt ilyesmiről, de ugyanolyan érzést keltettek, mint a depressziós- és a dührohamok, amik régebben időnként rátörtek. Nagyon csekély mértékben voltak jelen, de nekem így sem tetszett a dolog. Azt akartam, hogy egyáltalán ne legyen ott ilyesmi. Megpróbáltam beljebb húzódni hozzájuk, hogy jobban megfigyelhessem, miről van szó, de egyszer csak úgy éreztem, mintha hozzáérnék valamihez. Rosszullét fogott el, és kirántottam magam a barátnőm fejéből. Enyhén összerázkódtam.
– Jól vagy? – kérdezte Lissa összehúzva a szemöldökét. – Egyszerre olyan zöld lettél.
– Csak… ideges vagyok a vizsga miatt – hazudtam. Vonakodva megint átnyúltam a kötelékünkön. A sötétség teljesen eltűnt. Nyoma sem maradt. Lehet, hogy igazából semmi bajuk azoknak a gyógyszereknek. – Jól vagyok.
Lissa az órára mutatott.
– Ez nem lesz tartós, ha nem szeded a lábad.
– A fenébe – szaladt ki a számon. A barátnőmnek igaza volt. Sebtében megöleltem. – Akkor szia!
– Sok szerencsét! – kiabálta utánam Lissa.
Keresztülrohantam az iskola udvarán, és megkerestem a mentoromat, Dmitrij Belikovot, aki egy Honda Pilot mellett várakozott. Milyen uncsi. Gondolom, nem várhattam el tőle, hogy egy Porschéval száguldjunk végig Montana szerpentinjein, de jó lett volna egy vagányabb járművel utazni.
– Tudom, tudom – szólaltam meg, amikor megláttam az arckifejezését. – Ne haragudj, hogy elkéstem.
Akkor döbbentem rá, hogy életem egyik legfontosabb vizsgája előtt állok, és egy csapásra megfeledkeztem Lissáról meg a gyógyszereiről. Még mindig meg akartam védeni, de a szándék nem sokat fog érni, ha nem sikerül elvégeznem a középiskolát és a testőrévé válnom.
Dmitrij jóképűbben feszített ott, mint valaha. A masszív téglaépület hosszú árnyékokat vetett ránk, úgy meredezett felettünk a hajnal előtti félhomályban, mint valami hatalmas vadállat. Körülöttünk éppen esni kezdett a hó. Néztem, ahogy a könnyű kristálypelyhek finoman lehullanak. Néhány Dmitrij sötét haján landolt, és azonnal el is olvadt.
– Ki jön még? – kérdeztem.
Dmitrij vállat vont.
– Csak te meg én.
A hangulatom azon nyomban a vidámság felé kezdett tendálni, és meg sem állt az eksztatikusig. Én és Dmitrij. Kettesben. Egy autóban. Ez még egy meglepetésvizsgát is megér.
– Milyen hosszú lesz az út? – Magamban némán egy nagyon hosszú utazásért rimánkodtam. Mondjuk egy hétig tartóért. Melynek során luxusszállodákban alszunk. Esetleg betemet minket a hó, és csak a másik testének melege tarthat minket életben.
– Öt óra.
– Ó!
Ez egy kicsit rövidebb, mint amiben reménykedtem. De öt óra is jobb, mint a semmi. Még a hóban elakadást sem zárja ki.
A homályos, havas utakon az emberek nehezen igazodtak volna el, de a mi dampyr látásunk számára nem jelentettek problémát. Magam elé meredtem, és megpróbáltam nem gondolni Dmitrij borotválkozás utáni arcszeszére, melynek tiszta, csípős illata betöltötte az utasteret, és én majdnem elolvadtam tőle. Megpróbáltam inkább az alapvizsgára koncentrálni.
Ez nem olyasmi, amire fel lehetne készülni. Vagy átmegy rajta az ember, vagy nem. Nagy presztízsű őrök jönnek látogatóba a testőrtanoncokhoz harmadévben, és egy személyes elbeszélgetés során állapítják meg, melyik tanuló mennyire elhivatott. Nem tudtam pontosan, miket kérdeznek, de elterjedt pár pletyka az évek során. Az idősebb őröket a jellem és az elhivatottság érdekli, és néhány testőrtanonc mindig alkalmatlannak találtatik a képzése folytatására.
– Nem ők szoktak az akadémiába jönni? – kérdeztem. – Úgy értem, imádom a kirándulásokat, de miért mi megyünk hozzájuk?
– Igazából csak egyvalakihez mész, nem hozzájuk – Dmitrij szavait alig érezhető orosz akcentus lengte be, ez volt az egyetlen arra utaló jel, hol nőtt fel. Egyéb tekintetben szerintem jobban tud az anyanyelvemen, mint én.
– Mivel ez különleges helyzet, és az illető szívességet tesz nekünk, mi utazunk el hozzá.
– Kiről van szó?
– Arthur Schoenbergről.
Az útról Dmitrijre pillantottam hirtelen.
– Micsoda? – nyekeregtem.
Arthur Schoenberg egy legenda. Ő az egyik legnagyobb strigavadász a kortárs őrök között, és a Testőrtanács vezetője is volt – azé a csoporté, akik beosztják a testőröket a morák mellé, és akik meghozzák helyettünk a döntéseket. Schoenberg már visszavonult, és az egyik uralkodói család, a Badicák védelmét látja el. Tisztában voltam vele, hogy még nyugdíjas korában is halálosan veszélyes. Az eredményei a tananyagunk részét képzik.
– Nem… nem ért rá senki más? – kérdeztem vékony hangon.
Láttam, hogy Dmitrij elfojt egy mosolyt.
– Nem kell aggódnod. Egyébként is, ha Art elégedett lesz veled, az nagyszerűen fog mutatni a papírjaidban.
Art. Szóval Dmitrij tegező viszonyban van a világ egyik legmenőbb testőrével. Persze Dmitrij is elég menő, úgyhogy ezen nem kellene meglepődnöm.
Csend borította el az autót. Az ajkamba haraptam, és hirtelen kételkedni kezdtem benne, hogy megfelelek Arthur Schoenberg elvárásainak. A jegyeim elég jók, de az olyan dolgaim, mint a szökdösés, meg a verekedés esetleg árnyékot vethetnek a leendő karrieremet illető komoly szándékaimra.
– Nem kell aggódnod – ismételte meg Dmitrij. – A pozitív eredményeid túlszárnyalják a negatívakat.
Néha olyan volt, mintha a gondolataimban olvasna. Halványan elmosolyodtam, és egy lopott pillantást vetettem Dmitrijre. Ez hiba volt. Hosszú, izmos teste még ülve is jól látszott. Feneketlen, sötét szemek. Vállig érő, barna haj hátul összefogva. Olyan a haja, mint a selyem. Ezt onnan tudtam, hogy végigsimítottam, amikor Viktor Daskov lépre csalt minket a szerelmi bűbájjal. Nagy nehezen erőt vettem magamon, kényszerítettem a testem, hogy ismét levegőt vegyen, és másfelé néztem.
– Köszönöm, edző – viccelődtem, miközben befészkeltem magam az ülésbe.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek – válaszolta Dmitrij. A hangja könnyed volt és nyugodt – ez tőle ritkaságnak számított. Általában ugrásra készen megfeszült, felkészülve bármilyen támadásra. Valószínűleg úgy gondolta, egy Hondában biztonságban van – legalábbis amennyire mellettem biztonságban lehet. Nem én voltam az egyetlen, akinek nehezére esett figyelmen kívül hagyni a köztünk zsizsegő romantikus vibrálást.
– Tudod, mivel segíthetnél igazán? – kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna.
– Hm?
– Ha kikapcsolnád ezt a vacak zenét, és valami olyasmit raknál be, ami a berlini fal leomlása után jött ki.
Dmitrij nevetett.
– Történelemből vagy a leggyengébb, és valahogy mégis mindent tudsz Kelet-Európáról.
– Hát, kell az anyag a poénjaimhoz, elvtárs.
Dmitrij továbbra is mosolyogva eltekerte a rádió állomáskereső gombját. Countryzene töltötte be az utasteret.
– Hé! Nem erre gondoltam – közöltem vele.
Láttam rajta, hogy mindjárt megint kipukkad belőle a nevetés.
– Választhatsz. Vagy az egyik, vagy a másik.
Felsóhajtottam.
– Térjünk akkor vissza a nyolcvanas évekbe.
Dmitrij eltekerte a gombot, én meg összefontam a karom, miközben egy halványan európai benyomást keltő együttes arról énekelt, hogy a videóklipek kicsinálták a rádiósztárokat. Azt kívántam, bárcsak a rádiót belezné ki valaki.
Hirtelen sokkal kevésbé tűnt rövidnek az az öt óra, mint előtte.
Arthur és az általa védelmezett család egy kisvárosban lakott az I-90-es főút mentén, nem messze Billingstől. A morák véleménye eltér a tekintetben, hogy hol jobb élni. Páran úgy érvelnek, hogy a nagyvárosokban könnyebb elvegyülni a tömegben; az éjszakai életmód nem kelt akkora feltűnést. Más morák, mint például láthatóan ez a család is, a kisebb helységekre szavaznak, mert úgy gondolják, minél kevesebb ember van körülöttük, aki észreveheti őket, annál kevesebben fogják észrevenni őket.
Rábeszéltem Dmitrijt, hogy álljunk meg egy éjjel-nappali étkezdében útközben, és ezzel, továbbá a tankolással együtt dél lett, mire megérkeztünk. Az egyszintes ház szélesen terpeszkedett a telkén, szürke foltos faborítása volt és nagy, félkör alakú ablakai – amelyeket persze feketére festettek, hogy kizárják a napfényt. Újnak és drágának tűnt, és még itt a semmi közepén is megfelelt egy uralkodói család lakhelyével szemben támasztott elvárásaimnak.
Ahogy kiugrottam a Pilotból, a bakancsom belesüllyedt a pár centis szűz hóba és megcsikordult a kocsifeljáró kavicsain. Csendes idő volt, leszámítva egy-egy széllökést. Dmitrijjel az előkertet átszelő folyókavicsos ösvényen át a házhoz sétáltunk. Láttam rajta, ahogy magára ölti a hivatalos modorát, de a hangulata éppen olyan vidám volt, mint az enyém. Mindketten bűnös élvezetünket leltük a kellemes autókázásban.
A lábam megcsúszott a jeges járdán, és Dmitrij azonnal odanyúlt, hogy elkapjon. Egy pillanatra déjŕ vu-m lett; eszembe jutott az első alkalom, amikor találkoztunk, és amikor ugyanígy mentett meg az eleséstől. A fagypont alatti hőmérséklet dacára éreztem a keze melegét a karomon, a dzsekim rétegein keresztül is.
– Megvagy? – engedett el Dmitrij nagy bánatomra.
– Aha – válaszoltam szemrehányó pillantást vetve a jeges utacskára. – Ezek az emberek nem hallottak még a sóról?
Csak poénnak szántam, de Dmitrij hirtelen megtorpant. Én is azonnal megálltam. Az arckifejezése feszültté és éberré vált. Elfordította a fejét, és a tekintetével végigpásztázta a széles, hófehér síkságot körülöttünk, mielőtt visszanézett volna a házra. Kérdezősködni akartam, de a testtartásából az sugárzott, hogy maradjak csendben. Majdnem egy teljes percig tanulmányozta az épületet, végignézett a jeges járdán, majd visszapillantott a kocsifeljáróra, amit hólepel borított, a lábnyomainkat leszámítva.
Óvatosan megközelítette a bejárati ajtót, én meg követtem. Ismét megállt, ezúttal azért, hogy végigmérje az ajtót. Nem volt kitárva, de teljesen becsukva sem. Úgy nézett ki, mint amit sietve csaptak be, és nem záródott be. Közelebbről megvizsgálva horzsolások tűntek fel a peremén, mintha valamikor betörték volna. A legkisebb bökéstől is kinyílt volna. Dmitrij könnyedén végigfuttatta az ujjait ott, ahol az ajtó a keretével találkozott, a lehelete kis felhőcskékké állt össze a levegőben. Amikor az ajtóhoz ért, az imbolyogni kezdett, mintha el lenne deformálódva.
Végül csendesen annyit mondott: – Rose, menj és várj meg az autóban!
– De mi…
– Menj!
Egyetlen szó – de milyen hangsúlyos. Ettől az egyetlen szótagtól eszembe jutott a férfi, aki a szemem előtt dobált embereket és döfött le egy strigát. Elindultam visszafelé, de inkább végigsétáltam a hóborította gyepen, mint hogy megkockáztassam a járdát. Dmitrij ugyanott maradt, ahol volt, meg sem mozdult, amíg be nem szálltam az autóba, és a lehető leghalkabban magamra nem csuktam az ajtaját. Ezután, az elképzelhető legóvatosabb mozdulattal betolta az alig rögzített ajtót, majd eltűnt odabent.
Mivel tombolt bennem a kíváncsiság, tízig számoltam, majd kimásztam a kocsiból.
Nem voltam olyan hülye, hogy Dmitrij után menjek, de tudnom kellett, mi folyik ebben a házban. Az elhanyagolt járda és kocsifeljáró arra utalt, hogy napok óta senki nincs otthon, bár azt is jelenthette, hogy a Badicák egyszerűen el sem mentek a házból. Lehetséges, feltételeztem, hogy egy közönséges, emberek által elkövetett rablógyilkosság áldozatai lettek. Az is lehet, hogy valami elijesztette őket – mondjuk strigák. Tudtam, hogy ettől a lehetőségtől vált Dmitrij arca olyan komorrá, de ez nem tűnt valószínűnek, amíg Arthur Schoenberg szolgálatban van.
A kocsifeljárón állva felpillantottam az égboltra. A fény homályos és vizenyős volt, de ott volt. Dél. A nap legmagasabb állása ezen a napon. A strigák nem tudnak kimenni a napfényre. Tőlük nem kell tartanom, csak Dmitrij haragjától.
Elindultam egy körsétára a ház jobb oldala mellett, immár sokkal mélyebb hóban – olyan tizenöt centisben. Semmi egyebet nem találtam furcsának a házon. Jégcsapok lógtak le az ereszekről, és a sötétített üvegek semmilyen titkot nem fedtek fel. A lábam hirtelen nekiütődött valaminek, úgyhogy lenéztem. Ott, félig a hóba temetve egy ezüst karót láttam. A földbe döfték. Felvettem, és homlokráncolva letörölgettem róla a havat. Mit keres egy karó idekint? Az ezüstkarók értékesek. A testőrök leghalálosabb fegyverét képezik, melynek segítségével egyetlen, a szívre mért döféssel képesek végezni a strigákkal. Miután elkészülnek, négy mora bűvöli meg őket a négy elem mindegyikével egyenként. Engem még nem tanítottak meg, hogyan kell őket használni, de a kezemben markolva egy csapásra nagyobb biztonságban éreztem magam, miközben folytattam a felderítő utamat.
Egy nagy teraszajtó vezetett a ház végéből egy famólóra, amin valószínűleg nagyon vidám dolog lehetett nyáron kint tartózkodni. De az ajtóüveget betörték, annyira, hogy bárki könnyedén bemászhatott a lyukon. Felosontam a teraszlépcsőn, vigyázva a jégre, miközben tudtam, hogy óriási bajba fogok kerülni, amikor Dmitrij megtudja, mit csinálok. A hideg ellenére izzadság csordult végig a nyakamon.
Napfény, napfény, emlékeztettem magam. Nem kell aggódnom.
Odaértem a teraszajtóhoz, és megvizsgáltam a sötét üveget. Nem tudtam megállapítani, mi törhette be. Közvetlenül mögé befújta a szél a havat, ami kis kupaccá állt össze a halványkék szőnyegen. Megmarkoltam az ajtó kilincsét, de zárva volt. Nem mintha ez számított volna egy ekkora lyukkal. Vigyázva az éles szilánkokkal, benyúltam a nyíláson, és belülről kiakasztottam a kilincs reteszét. Ugyanilyen óvatosan visszahúztam a kezem, és kinyitottam a tolóajtót. Az halkan sziszegett a sínjében, de még ez az apró nesz is túl hangosnak tűnt a kísérteties csendben.
Beléptem az ajtónyíláson, és megálltam a napfényben, ami mögülem sugárzott. Megvártam, amíg megszokja a szemem a benti félhomályt. Szél örvénylett végig a nyitott teraszon és táncoltatta meg a függönyöket körülöttem. Egy nappaliban álltam. Olyan hétköznapi tárgyak voltak körülöttem, amilyenekre egy nappaliban számítani lehet. Kanapék. Tévé. Egy hintaszék.
És egy holttest.
Egy nőé. A hátán feküdt a tévé előtt, sötét haja szétterült körülötte a padlón. Tágra nyílt szeme üresen meredt a plafonra, az arca sápadt volt – még egy morához képest is. Egy pillanatra azt hittem, a nyakát is a haja borítja, amíg rá nem döbbentem, hogy az a sötét a bőrén vér… alvadt vér. Feltépték a torkát.
A rettenetes látvány annyira szürreális volt, hogy először rá sem ébredtem, mit látok. A testtartásától a nő akár aludhatott is volna. Utána észrevettem a következő halottat is: egy oldalán fekvő férfit csak egy méterrel odébb, sötét vér áztatta szőnyegen. Majd a következőt. Mindenütt holttestek voltak, holttestek és vér.
Hirtelen felfogtam, mekkora méretű pusztítás közepén állok, és kalapálni kezdett a szívem. Ne, ne. Ez nem lehet. Nappal van. Nappal nem történhetnek rossz dolgok. Egy sikoly indult felfelé a torkomban, majd halt el hirtelen, amikor egy kesztyűs kéz bukkant elő mögülem és tapadt a számra. Küzdeni kezdtem, de utána megéreztem Dmitrij arcszeszének illatát.
– Miért nem hallgatsz rám soha? – Ha ők még itt lennének, már halott lennél.
Nem tudtam válaszolni, részben a keze miatt, részben a sokktól. Egyszer láttam meghalni valakit, de ilyen mértékű pusztítást még nem tapasztaltam. Majdnem egy perccel később Dmitrij végre levette a kezét a számról, de szorosan mögöttem maradt. Már nem akartam látni semmit, de nem voltam képes elszakítani a pillantásom az előttem elterülő dolgokról. Holttestek mindenütt. Holttestek és vér.
Végül Dmitrij felé fordultam.
– Nappal van – suttogtam. – Nappal nem történnek rossz dolgok. – Kihallottam a kétségbeesést a hangomból, egy kislány könyörgését, hogy mondja már valaki, hogy ez csak egy rossz álom.
– Rossz dolgok bármikor történhetnek – közölte velem Dmitrij. – És ez nem nappal történt. Valószínűleg egy-két éjszakával ezelőtt következett be.
Megkockáztattam egy pillantást a halottakra, és éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom. Két nap. Két napig halottnak lenni, kioltott élettel létezni – anélkül, hogy bárki a világon tudna a végemről. A pillantásom a szoba bejáratának közelében fekvő férfiholttestre esett. Az illető magas volt és túl robusztus ahhoz, hogy mora legyen. Dmitrij valószínűleg észrevette, mit nézek.
– Arthur Schoenberg – mondta.
Arthur véres torkára meredtem.
– Meghalt – állapítottam meg, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. – Hogy halhatott meg? Hogy ölhette meg egy striga Arthur Schoenberget? – Ez lehetetlennek tűnt. A legendákat nem lehet megölni.
Dmitrij nem válaszolt. Ehelyett leeresztette a kezét, és az öklömre kulcsolta, amiben a karót fogtam. Megrándult az arcom.
– Ezt hol találtad? – kérdezte. Én ellazítottam a szorításom, és hagytam, hogy átvegye a karót.
– Odakint. A földön.
Dmitrij felemelte a karót, és a napfényben megvizsgálta.
– Ez törte át a védővarázst.
A még mindig sokkos elmémmel beletelt egy másodpercbe, amíg feldolgoztam, amit mondott. És akkor megértettem. A védővarázs mágikus körökből áll, amiket a morák hoznak létre. Mint a karóknál, ezeknél is felhasználják mind a négy elemet. Erős mora varázslókra van hozzájuk szükség, gyakran elemenként többre is. A védővarázs kint tartja a strigákat, mert a mágia élettel van feltöltve, és abból a strigáknak nincsen. De a védővarázslatok hamar elkopnak, és rendszeres karbantartásra van szükségük. A legtöbb mora nem használ ilyesmit, de bizonyos helyek fenntartják őket. A Szent Vlagyimir Akadémiát több is körbefogja.
Itt is volt egy védővarázs, de darabokra tört, amikor valaki belevágta a karót. A kétféle mágia összecsapott egymással; a karó győzött.
– A strigák nem tudják megfogni a karót – közöltem Dmitrijjel. Ráébredtem, hogy nagyon sokszor mondom azt, hogy „nem lehet” és „nem tudják”. Nem könnyű végignézni, ahogy megdőlnek az ember stabil, biztos alapjai. – És nincs mora vagy dampyr, aki hajlandó lenne erre.
– De ember igen.
Dmitrij szemébe néztem.
– Az emberek nem segítenek a strigáknak… – Ekkor belém fagyott a szó. Megint itt van. Nem. De ezzel nem tudtam mit tenni. A strigákkal való harcunk során csak a korlátaikban bízhatunk – a napfényben, a védővarázsban, a mágikus karókban, satöbbi. Felhasználjuk ellenük a gyengeségeiket. Ha a rendelkezésükre állnak mások, mondjuk emberek, akik segítenek nekik, és akiket nem korlátoznak a strigák gyengeségei…
Dmitrij arca merev volt, és a férfi még mindig ugrásra készen állt, de egy végtelenül apró, együtt érző szikra villant meg sötét tekintetében, miközben nézte, ahogy megvívom a belső harcom.
– Ez mindent megváltoztat, nem? – kérdeztem.
– De – válaszolta. – De igen.
