Richard Stark Cím: Parker és a Szindikátus, Parker és a szajré, Agave Könyvek 2680,- Ft, 272 oldal, Megjelenés: 2009. augusztus 13.
Richard Stark – Parker és a Szindikátus (részlet)
1.
A nő felsikoltott, Parker felébredt, és azonnal legurult az ágyról. Hallotta maga mögött a hangtompító pukkanását, a golyó pedig a párnába fúródott be, ahol egy pillanattal azelőtt még a feje volt.
Arccal esett a földre. Tömpe orrú, tömzsi .32-ese az ágy rugóihoz volt rögzítve, és úgy lógott ott, akár egy denevér fejjel lefelé, Parker pedig még földet sem ért, máris érte nyúlt. Félig elfordult az ágytól, és felemelte a revolverét, hogy támadója tudja, fegyver van nála, de nem sütötte el. Egy hotelszobában volt, a .32-est nem látta el hangtompítóval.
Egy félfordulatot tett, aztán a másik irányba fordult, be az ágy alá, és hallotta, ahogy a második golyó mögötte csapódik a padlóba. Karját szorosan maga mellé szorította, így gurult el az ágy túlsó oldaláig, ahol gyorsan kinézett, és látta, hogy támadója letérdelve akart belőni az ágy alá. Parker hozzávágta a .32-est. A fegyver a homlokán találta el a betolakodót, pont az orra fölött. Felnyögött, aztán eltűnt. Parker lehajolt, és benézett az ágy alá. A férfi arccal feküdt a földön.
A nő az első sikítás után csöndben maradt. Most csak bámult döbbent arccal, ahogy Parker felállt, és átment az ágy másik oldalára. Parker magas és szálkás volt, erei kidudorodtak a karján, bőre lebarnult. Felsőtestét régi sebhelyek és hegek borították. Lába csontos és egyenes volt, az izmokat tökéletesen ki lehet venni rajta. Nagy, vastag kezét arra teremtették, hogy baltát fogjon vagy sziklákat emeljen. Amikor felvette a .32-est, úgy festett a markában, akár egy gyerekjáték.
A gyilkos elterülve feküdt a földön, mintha nagy magasságból dobták volna le. Fegyverét még mindig a kezében fogta. Parker rálépett a csuklójára, és elvette tőle. Egy .25-ös pisztoly volt, ami szinte csak arra jó, hogy egy alvó embert közvetlen közelről lelőjenek vele. A hangtompító egy nagyobb kaliberű fegyverhez tartozott, és úgy alakították át, hogy passzoljon erre a fegyverre.
Parker a gyilkos mellkasa alá tolta lábát, és a hátára gördítette. Úgy fordult át, akár egy hal, jobb karja átlendült, és nagyot puffanva csattant a padlón. Arca vékony volt, sápadt, dús szemöldökkel, kicsi orral, vékony szájjal, magas járomcsonttal. Rövidujjú fehér inget viselt, vörös-zöld csíkos nyakkendőt, gyűrött vászonnadrágot, fényesre suvikszolt barna cipőt, amiben fűző helyett cipzár volt a bőrredők mögött. Jobb halántékán liluló seb, a közepén vöröslő vágással. Parker soha nem látta még.
A nő visszanyerte a hangját, és suttogva így szólt: – Nem kellene hívnunk a rendőrséget?
– Fogd már be! Hadd gondolkodjam.
Az egész nagyon zavaros volt. A nő Charles Willisként ismerte őt, egy messzire valósi üzletemberként, aki parkolók, egyéb ingatlanok és benzinkutak bérbeadásából élt. Hogyan tudja Charles Willisként megmagyarázni az éjszaka közepén életére törő gyilkost? Valamit mondania kellett neki. Valamivel meg kellett győznie a nőt, méghozzá egy olyan indokkal, ami miatt senkinek sem beszél az itt történtekről. Ugyanis a rendőröket is nagyon érdekelné, hogy miért eresztettek rá egy bérgyilkost Charles Willisre.
Akár az igazat is elmondhatta volna a nőnek, de alig ismerte, így azt sem tudta, mennyire bízhat benne.
Elizabeth Ruth Harrow Conway-nek hívták. Kellemes megjelenésű nő volt, huszonkilenc éves, haja mézszínű, bőre arany, teste pedig olyan, akár egy magas, arányos és telt sportolóé. Megélhetése két forrásból származott: a volt férjétől kapott feleségtartásból, valamint a szüleitől kapott engesztelő ajándékokból. Mindig gazdag volt, mindig luxusban élt, szolgákkal körülvéve, és csak divatos problémái voltak. Ennyit tudott róla Parker. Valamint azt is, hogy remek az ágyban, és néha erőszakra vágyott. Parker ennél nemigen ismerte jobban, és úgy sejtette, hogy ezen túl nem is nagyon van mit tudni róla.
A gyilkos nyögött egyet, és megrántotta a fejét. Szőke haja száraz volt és fénytelen. Arcát kiverte az izzadság, bár a hotelszobában ment a légkondicionáló. Hamarosan magához tér, és Parkernek addigra el kell igazítania a nőt.
Látta, hogy a nő figyeli őt, és meglepte az arckifejezése. Félelemre és döbbenetre számított, de a nő izgatottan, kíváncsian, vágyakozva bámult rá. Ahogy mindig, valahányszor ágyba bújtak. Várakozásteljesen nézett Parkerre. Szóval akkor az igazságot kell elmondani neki, de csak a lehető legkevesebbet.
Egy faszék állt a vakablak mellett, amibe a légkondicionálót építették. Megfogta, odavitte az ágyhoz, és leült. – Charles Willis nem az igazi nevem – mondta. – Van egy másik nevem is. Amit munka közben használok. De te nem akarod, hogy munkámról beszéljek.
– Micsoda? – nézett rá zavart a nő, majd a földön fekvő férfira pillantott. – Én nem ért… Te nem Chuck Willis vagy?
– Itt és most az vagyok. Amikor nem dolgozom, Charles Willisnek hívnak. Itt, Miamiban, vagy Nevadában, vagy a Nyugati parton…
– És amikor dolgozol? – A nő gyorsabban emésztette meg a hallottakat, mint Parker gondolta.
Megrázta a fejét. – Arról nem akarsz tudni.
– De ő… – mutatott a nő a földön fekvő férfira, aki meg akarta ölni Parkert – …ő a másik életedből jött, igaz?
– Igen.
– Mi a neve?
– Nem tudom. Még soha nem láttam.
– Ó. Úgy érted, őt csak felbérelték.
– Igen.
– És ezért nem akarod hívni a rendőröket.
– Igen.
– Értem.
A nő odanyúlt a cigarettáért az éjjeliszekrényen. Meztelen volt, és ahogy nyújtózkodott, melle meglódult egy pillanatra. Amikor visszaült, ismét a helyére került. Szép teste volt.
Rágyújtott: – Nem értem. Nem az vagy, akinek mondod magad, de azt már nem akarod elárulni nekem, hogy valójában kicsoda vagy. Akárki is vagy, valaki valahol felbérelte ezt az embert, hogy megöljön téged. Akárki is vagy, nem akarod, hogy a rendőrség tudomást szerezzen erről a dologról. Azt akarod, hogy segítsek neked, és hallgassak, de azt már nem akarod elmondani, hogy mi folyik itt.
Parker hallgatott. A nő az arcát fürkészte, de Parker nem szólt semmit. Ült és várt. Miközben várt, a gyilkost nézte, aki ismét megmozdította a fejét, de a szemét még nem nyitotta ki. A sebe már nem lüktetett, de a színe roppant egészségtelennek látszott. A vörös vágás is lilulni kezdett a megalvadt vér körül.
Parker egy perc múlva felállt. A .32-es a jobb kezében volt, a hangtompítós .25-ös meg a balban. A .32-est betette a fiókba, majd leült, és tovább tanulmányozta a gyilkos arcát.
– Rendben – mondta végül a nő. – Egyelőre.
– Jó.
A nő elnyomta a cigarettát, majd a földön fekvő férfi felé intett a fejével. – Mi lesz vele?
– Elbeszélgetünk. – Belerúgott a gyilkos bordáiba. – Ébren vagy – mondta neki Parker.
A gyilkos kinyitotta a szemét. Szürke volt, az asztali lámpa fénye megcsillant benne. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé, mintha nem lenne semmiféle véleménye arról, ami vele történt. Arckifejezéséhez hasonló kifejezéstelen hangon szólalt meg. – Nem hívhatja a rendőröket. Nem ölhet meg, mert nem tud megszabadulni a holttesttől, és a nőben sem bízik. Őt sem ölheti meg, mert a rendőrök keresni kezdik. El kell engednie.
– Bízhatsz bennem, Chuck – jegyezte meg a nő. Hangja mély volt, és félig mosolyogva nézett a földön fekvő férfi puffadt arcára.
Parker mintha meg sem hallotta volna. A gyilkoshoz szólt: – A megbízód nevét akarom. Aki felbérelt téged.
A férfi megrázta a fejét, jobbra-balra mozgatta a padlón, óvatosan, mintha valamiféle egyensúlygyakorlat lenne. Arca még mindig kifejezéstelen volt. – Nem – felelte.
– És a New York-i kontaktod neve is kell. New York a bázisod, igaz?
– Felejtsd el – mondta a gyilkos.
– Te sem mehetsz a rendőrséghez – közölte vele Parker. A férfiról a nőre emelte a tekintetét. – Ki kell szednem belőle a kontaktja nevét – mondta. – Nem nagyon szeretem ezt csinálni. Nincs kedved megpróbálni? Megkötözöm, és betömöm a száját, hogy ne tudjon kiáltani.
Az megint mosolygott, és előrehajolt, hogy lássa a gyilkost.
– Igen – bólintott. – Még soha nem tettem ilyet. Szeretném kipróbálni. – Nyelve kikandikált a szájából. Megnyalta az ajkát, lenézett, és mosolygott.
Parker elégedett volt. Jól mérte fel a nőt, nem vitás. Azt még nem találta ki, hogyan fog megszabadulni tőle, de majd megoldja, amikor arra kerül a sor. Akkor majd kitalálja. Nem fogja megölni, de megszabadul tőle.
Lenézett, hogy a gyilkost is helyesen mérte-e fel. Helyesen mérte fel. A férfi nézte a mosolygó nő arcát, ami szinte léggömbként lebegett fölötte. Fakó szeme tágra nyílt, és megint izzadni kezdett. Kezét ökölbe szorította, kiengedte, ökölbe szorította, kiengedte. Arca beesettebbnek látszott.
Parker így szólt: – Mi a neved?
– Menj a pokolba – felelte a gyilkos. Hangja azonban magasabban és vékonyabban csengett, mintha nem lenne teljesen ura.
Parker felállt. – Két nyakkendőt használunk – mondta. – Te. Ülj a székre.
A gyilkos nem mozdult.
Parker rálépett a bokájára. A férfi elfojtott egy kiáltást, Parker megint rálépett a bokájára, és így szólt: – Ülj bele a székbe.
A nő megszólalt: – Mondd meg neki, hogy vegye le a nadrágját.
A gyilkos becsukta a szemét. Arca még sápadtabb, még beesettebb volt. – Clint Stern – mondta. – Clint Sternnek hívnak.
Parker látta, hogy a nő lebiggyeszti az ajkát. Nekidőlt a párnának, és rágyújtott. Nem nézett Parker szemébe.
Parker megkérdezte: – Ki bérelt fel?
– Jake Menner.
– Az meg kicsoda?
– Egy gyűjtő. Pénzbegyűjtő. Hotelekben.
– Rendben. Kitől kapod a megbízásokat?
– Jim St. Clairtől.
– New Yorkban?
– Igen.
– Hogyan lépek vele kapcsolatba?
Stern elkapta a tekintetét, homlokát összeráncolta. – Ennyi erővel agyon is lőhetnél, ember.
Parker így szólt a nőhöz: – Lehet, hogy végül mégis megpróbálhatod.
Stern közbevágott: – Amúgy is meghalok. Akkor meg kit érdekel? – Keserűnek hangzott, mint akivel valami igazságtalanság történt.
– Nem hiszem, hogy hagyna téged meghalni – nézett Parker a nőre. – Igaz, Bett?
A nő vállat vont. Nem nagyon érdekelte már az egész. Tudta, hogy Stern nélküle is el fog mondani mindent. Ahogy Parker is tudta. És Stern is, aki így szólt: – Van egy klubja Brooklynban. A Kings autópályánál az Utica sugárúthoz közel.
– Mi a neve?
– A Három Királyok. – Stern megint becsukta a szemét. Valahányszor így tett, úgy nézett ki, mint egy hulla. – Megöltök, ember, megöltök. – Fáradtnak hangzott.
– Ez a Menner – mondta Parker –, ezt kellett volna felhívnod, amikor végzel velem, igaz?
– Igen.
Parker odamutatott a telefonra. – Tessék. Hívd fel.
Stern felült. Aztán megrándult, kezét a halántékára tette, majd komoran nézte a vérnyomot a tenyerén. – Lehet, hogy agyrázkódásom van.
– Mozogj gyorsabban – mondta Parker.
Stern felállt a székből. Úgy mozgott, mint aki részeg. Majdnem elesett, de végül eljutott az íróasztalig, és nekidőlt a falnak. Úgy vette fel a kagylót, mintha nagyon nehéz lenne, és tárcsázott. Aztán odanézett Parkerre: – Mit mondjak neki?
– Hogy Parker halott.
Stern a füléhez emelte a kagylót. Üres tekintettel várt. Parker hallotta, ahogy a vonal kattan, amikor felvették a másik végén.
Stern így szólt: – Stern vagyok. Mennerrel kell beszélnem.
A vonal fémesen recsegett, aztán csönd. Stern nekidőlt a falnak. Csorgott az izzadság az arcán, szeme egyre mélyebbre süllyedt az arcában.
Parker figyelte őt, és tudta, hogy az igazat akarja elmondani. – Ne feledd a nőt, Stern – súgta a fülébe.
Stern térde megrogyott. – Kész. Meghalt – szólt bele a kagylóba. – A vonal túlsó végén kérdéseket tettek fel neki. – Nem, semmi gond nem volt. – Hangja élettelen volt, akárcsak a szeme. – Igen. Rendben. Viszlát.
De továbbra is a falnak dőlve állt, lehajtott fejjel, telefonnal a fülénél. Parker odament, és elvette tőle a kagylót. – Kit hívtál? – kérdezte.
– Floral udvar. Rampon sugárút.
– Házszám?
– Tizenkettő. Floral udvar tizenkettő.
– Hányan vannak ott?
– Öten vagy hatan. Pókereznek.
– Rendben. Van pénzed? Stern! Van pénzed?
– Nálam egy cent sincs.
– És tudsz szerezni?
– Igen. – Úgy viselkedett, mint aki be van tépve.
– Akkor fogd, és tűnj el. El az országból.
– Igen.
– Nincs értelme megpróbálnod még egyszer. Mert nem fog sikerülni. És semmit sem jelentene a Szindikátusnak. Tudni fogják, hogy elsőre kudarcot vallottál, és ezért nem számíthatnak rád.
– Igen.
– Takarodj.
Stern ellépett a faltól, aztán megállt. Szeme fennakadt, aztán arcra esett, és teste elernyedt.
Parker bosszúsan megrázta a fejét. Odaszólt a nőnek: – Várj itt. – Belebújt a nadrágjába, megragadta Sternt a vállánál fogva, és az ajtóhoz húzta. Kinyitotta, és kinézett. Hajnali háromnegyed négy volt, senki sem járt a folyosón. Odahúzta Sternt a tűzlépcsőhöz vezető ajtóhoz. Bevonszolta a férfit, és becsukta az ajtót. A fémlépcső fokait gyenge fény világította meg.
A sarokba húzta Sternt, és a falnak támasztotta. Ellenőrizte a pulzusát. Alig vert benne az élet, és a jelek szerint nem sokáig bírta. Amikor elesett, megint beverte a halántékát, ami elkezdett vérezni.
– Halj meg máshol – mondta neki Parker. Megcsípte, ujját belevájta a bordái közé, majd csettintett egyet az orra alatt. Stern mintha magához tért volna. Szemei keresztbe álltak, és ha Parker megkérdezi a nevét, képtelen lett volna megmondani. Ahogy azt sem, milyen nap van, milyen városban van, vagy hogy hol született. De az egyszerű parancsokat megértette, és képes volt mozgatni a testét.
Parker halkan így szólt hozzá: – Állj fel.
Stern megpróbálta, de egyedül nem ment neki. Parker segített neki. Amikor végre sikerült felállnia, a falhoz támaszkodott, hogy ne essen össze. Fejét lehajtotta, szeme félig nyitva, és hallotta, amit Parker mondott neki:
– Amikor kinyitom ezt az ajtót, te lemész a lépcsőn. Értesz? Amikor kilépek az ajtón, te lemész a lépcsőn. Világos?
Stern némán bólintott.
Parker elégedetten lépett hátra, és kinyitotta az ajtót. A küszöbön állt, és nézte, ahogy Stern megteszi az első lépést a lépcső felé. Elfordult, becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a folyosón. Hallotta, ahogy Stern puha puffanással leesik a lépcsőn.
Visszament a szobába, és benyitott. Üresen állt. Megrázta a fejét, körbenézett, és látta, hogy a .32-es eltűnt, de a .25-ös még mindig ott volt. Csak állt, és nézte a .32-es hűlt helyét, és azon tűnődött, hogy mit akarhat tőle a nő, amit csak zsarolással érhet el.
De nem volt vesztegetnivaló ideje. Amikor visszajön, majd eldönti, hogy mit tegyen vele.
Bezárta az ajtót, és sietve felöltözött. A .25-ös a hangtompítóval eléggé kidudorodott a kabátja zsebében.
Richard Stark – Parker és a szajré (részlet)
Miután a boy távozott, Parker odament a telefonhoz, és felemelte a kagylót. Bemondta telefonközpontosnak a számot, majd várt, amíg a vonal recsegett és kattogott. Türelmetlen volt, és már éppen le akart menni a hotel előcsarnokába, hogy az egyik ottani nyilvános fülkéből telefonáljon, amikor a vonal végre abbahagyta a kattogást, és kicsengett.
Parker megvárta a harmadik csengetést, a vonal túlsó végén Paulus ugyanezt tette, és közben körbenézett a szobában. Ugyanolyan hotelszoba volt, mint az összes többi, de mivel Jersey Cityben volt, ezért jobban lelakták a szokottnál.
A nyolcadik csengetésre a telefonközpontos beleszólt: – Uram, a hívott fél nem veszi fel.
– Lassan mozog – közölte vele Parker. – Hadd csöngjön csak ki.
– Igen, uram.
Parker megfeszítette a vállizmait, majd lazított. Megfeszített, majd lazított. Megfeszített, majd lazított. Repülővel érkezett, és a repüléstől mindig elmerevedtek a vállizmai. Tizenhárom, tizennégy, tizenöt. Tizenhat. Hol a fenében van?
A csörgés a tizenhetedik előtt abbamaradt. Egy hang szólt bele: – Halló? – Gyanakvó hang volt. Paulus mindig is egy átkozott bolond volt.
– Helló – mondta Parker. – Megjöttem.
– Ó. Gyorsan ideértél.
Mivel nem tudott mit mondani, Parker várt.
Paulus megköszörülte a torkát, és így szólt: – Gyere át.
– Most?
– Hogyne. Mindannyian itt vagyunk. Megvan a cím?
Ha Parker nemet mondott volna, akkor az a bolond Paulus elmondja a telefonba. Az egyik pillanatban óvatos, a másikban meg könnyelmű. – Megvan – felelte Parker.
– Rendben.
– Először átöltözöm. Most érkeztem.
– Jössz, amikor tudsz.
Parker letette a kagylót, megrázta a fejét, és rágyújtott. Paulus börtönben fog meghalni, az biztos. Ügyes szervező volt, jó stratéga, de úgy mozgott a világban, akár egy filmbeli kém, szinte kierőszakolta, hogy a zsaruk felfigyeljenek rá.
Parker kipakolt, levetkőzött, lezuhanyozott, tiszta ruhát vett, és lement a hotel előcsarnokába. A trafikosnál vett egy térképet, majd leült az egyik bőrfotelba, hogy megnézze, hogyan jut el a címre. Mivel a taxisok minden fuvart felírnak, ezért nem akart taxival menni.
Megtalálta a Negyedik utcát, aztán a keresztutcát is, majd megnézte, mennyit kell odáig sétálnia. Tizenkét tömböt. Ha ennél többet kellett volna mennie, akkor pár utcával odébb leint egy taxit, és a címtől néhány sarokra elviteti magát. De csak sétálnia kellett. Még jobb.
A térképet zakója belső zsebébe tette, kiment az előcsarnokból, és elindult. Négy tömböt sétált. Aztán a következő saroknál rájött, hogy nem ott kellett volna befordulnia. Visszafordult. Majdnem beleütközött egy férfiba, aki kissé ijedten nézett rá, aztán kifejezéstelen arccal továbbment. Parker már látta őt. A hotel előcsarnokában.
Rendben. Még szerencse, hogy most derült ki, mielőtt még jobban belekeveredett volna a melóba. Csak idő kérdése volt, hogy Paulust mikor kapcsolják le a rendőrök.
Csakhogy ez a fickó nem nézett ki rendőrnek. Túl alacsony volt ahhoz, hogy zsaru legyen. A legtöbb kapitányságon csak bizonyos testmagasság fölött vettek fel embereket, hogy még magabiztosabbá tegyék őket. Ráadásul ez úgy öltözött, mint egy hajléktalan, munkásnadrágot viselt, barna bőrdzsekit, sápadt, szorongó arckifejezése egy vesztesé volt. Egyáltalán nem látszott rendőrnek.
Parker egy pillanatra megállt a sarkon, de nem nézett vissza. A legegyszerűbb dolog az lett volna, ha visszamegy a hotelbe, összepakol, kijelentkezik, fog egy taxit a Newark Repülőtérre, telefonon felhívja Paulust és figyelmezteti, és a következő géppel visszarepül Miamiba. Ha a fickó csak egy kicsit hasonlított volna egy rendőrre, akkor Parker pontosan ezt teszi. De így a férfi csak egy probléma volt. Mielőtt tudta volna, hogyan oldja meg, tudnia kellett, pontosan mi is a probléma.
Jobbra fordult, és tovább sétált. A távolból egy dízelmozdony füttye harsant fel.
Az utcák állapota egyre romlott. Egy idő után már csak málló téglájú raktárházak, bedeszkázott boltok és foghíjas telkek váltották egymást. Egy étterem, ami annak ellenére zárva volt, hogy alig múlt el este tíz óra.
Parker a sarkokon befordulva igyekezett észrevétlenül visszanézni. A férfi egy tömbbel mögötte lemaradva követte, keze a zsebében, és igyekezett olyan látszatot kelteni, mint aki csak céltalanul ballag.
Szemből egy kocsi közeledett – öt perce az első. Amikor odaért Parker mellé, lelassított. Parker összeráncolt szemöldökkel nézett az autóra, és gyorsan járt az agya. Ennek így semmi értelme nem volt. Gyorsan visszapillantott. A férfi továbbra is egy tömbre lemaradva követte, így a kocsi és közte semmi kapcsolat nem volt.
Parker ekkor meglátta a kocsi utasait, és megnyugodott. Egy, a húszas éveiben járó férfi ült a volán mögött, mellette egy vele egykorú lány, a hátul meg két kislány bámult ki a hátsó ablakon. A kocsi megállt, és a sofőr letekerte az ablakot: – Elnézést. Meg tudná mondani, hogy hogyan tudunk eljutni a Holland-alagúthoz?
Parker megrázta a fejét. – Sajnálom. Én is idegen vagyok.
– Akkor legalább azt meg tudja mondani, hogy hogy a pokolba jutok ki innen? – Karjával a házak és az egész környék felé intett, hangjában némi kétségbeesés bujkált.
Parkernek eszébe jutott a zsebében a térkép, de tudta, hogy később még szüksége lehet rá, és különben sem akart ezekre az emberekre időt vesztegetni. Abba az irányba mutatott, amelyikből érkezett: – Szerintem ha arra mennek, akkor eljutnak egy olyan helyre, ahol emberek is vannak.
– Kösz. Kösz szépen.
A kocsi elhajtott, Parker meg ment tovább. Megnézte maga mögött a fickót, aki egy kicsit lelassított, de még így is fél háztömbre járt mögötte. Parker felvette előző ritmusát, így a férfi ismét egy háztömbre marad le.
Ennél jobb környéket nem is nagyon lehetett volna találni. Egyetlen kocsi, és annak a sofőrje is eltévedt. Egy étterem, ami este tízkor már bezárt. Kihalt házak, lakó egy darab sem.
A következő tömbben két hosszú raktár húzódott a sötétben, köztük széles hely a rakodáshoz. Parker elment mellette anélkül, hogy odanézett volna, a sarkon jobbra fordult, várt egy percet, aztán elindult visszafele.
A férfi most már ügyesebb volt. Lelassított, és kész.
Parker gyorsabban sétált, mint eddig, közben magában számolt. Pont jó lesz. A rakodótér előtt fognak találkozni.
Parker a járdaszegély mellett haladt, és amikor egymás mellé értek, megfordult a bal lábán, és jobb kézzel telibe találta a férfi állkapcsát. Az ütéstől a férfi összeesett, pont be a rakodótér sötétjébe, majd nagynehezen négykézlábra állt.
Parker utána ment, hogy feltegye neki a kérdéseit. Úgy számolta, hogy pár perc alatt végezni fog.
De nem így történt. Parker meghallotta az ismerős fémes hangot, aztán a férfi késsel a kezében állt fel. Nem vesztegette az időt, hanem Parkerre vetette magát.
Parkernek a kezén kívül nem volt fegyvere. Keze – teste többi részéhez hasonlóan – nagy volt. Balra mozdult, és úgy tett, mintha bal kézzel a késért nyúlna, aztán gyorsan belépett, és ököllel torkon vágta a férfit.
Azon a torkon több levegő nem megy át. A kés a földre esett, aztán a férfi is csatlakozott hozzá.
Parker a kiképzésének eredményeképpen mozdult. Az ellentámadásnak legalább olyan erejűnek kell lennie, mint a támadásnak. Ha valaki megüt, akkor visszaütsz. Ha valaki meg akar verni, akkor megvered. Ha valaki meg akar ölni, akkor megölöd.
Most azonban, így utólag azt kívánta, bárcsak kevésbé erősen ütötte volna meg. Mert még a kérdéseit sem tudta feltenni neki. A baromnak nem kellett volna kést rántania.
Parker átkutatta a zsebeit. Cigaretta, gyufa, fésű, papír zsebkendő, inhaláló, egy csomag felbontatlan fogamzásgátló, egy kulcscsomó három kulccsal, közülük az egyik egy GM-gyártmányú autót nyitott, körömcsipesz, tárca. A tárcában hét dollár volt bankjegyekben, két fotó lányokról, egy munkanélküli-segély csekk, és egy jogosítvány. A csekk és a jogosítvány egy bizonyos Edward Owen nevére szólt, aki Jersey Cityben lakott.
Nem volt rendőr, de ezt Parker már tudta. Azt azonban nem tudta, hogy mi volt a férfi. A tárcáját a saját zsebébe tette, talán Paulus ismeri a fickót. Aztán elsétált a következő kereszteződésig, és megnézte az utcanévtáblákat. A sarkon világított a lámpa, annak fényénél Parker elővette a térképét és megkereste, hogy hol van, és hogyan fog odajutni a megadott címre.
Legközelebb hat háztömbre találkozott valakivel.
