Részlet Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu! címmel, november 23-án megjelenő regényéből (info: Terézanyu.hu).
Ugye tudja, hogy maga nem egy Esterházy Péter?
– vont kérdőre az Állítsátok meg Terézanyut! című könyvem bemutatóján, szigorúan összehúzott szemöldökkel, egy neves lap irodalmi szerkesztője.
Szaporán bólogattam.
Milyen hülyén is festenék fiatal nő létemre hullámos ősz sörénnyel – gondoltam. – Persze hogy nem vagyok Esterházy. Akkor például nem a nyolckerben élnék, hanem egy családi háznak látszó kastélyban valahol jó levegőn. Ahol sok fa van. Saját platánok, például.
Azt szívesen elfogadnám, amelyik egy szigeten magasodik a szigligeti Esterházy-kastély parkjában.
A lapszerkesztő, akinek tiszteletet parancsoló szálfatermete, mély baritonja, gondosan ápolt, hófehér haja és hozzá tökéletesen passzoló jóságos Télapó-szakálla volt, elégtétellel bólintott.
– És tudja, hogy amit maga írt, az egy lektűr?!
Lektűr? Na és? – gondoltam. Mondta már más is: meg is néztem a Bakos-féle idegen szavakban, pontosan mit takar.
„lektűr: szórakoztató szépirodalmi mű.”
Érdekes módon, az Irodalmi Télapó szájából mégis így hangzott: lótetű.
Persze a Bakos is csak egy ember. Még ha szótár is. Tévedhet.
– Lektűrt írni az olyan, az olyan… – folytatta a Télapó, csúnyán belevörösödve az indulatba.
Felindultságában sajnos nem találta a megfelelő szót.
– Mint megölni az apámat? – siettem volna készségesen a segítségére. De nem mertem. Nyilvánvaló volt, hogy mélyen elítéli a lektűrszerzőket. Még örülhettem, hogy nem hívta rám a rendőröket.
Sok jóra, úgy éreztem, nem számíthatok.
Ez 2002 nyarán történt, Budapesten. Alig múltam harmincéves. Régi kollégáimmal és barátaimmal együtt ünnepeltük az első regényem megjelenését.
Mindenki ott volt, aki valamiért fontos volt valaha az életemben. Egyetlen ember hiányzott mégis, egy férfi.
Úgy véltem akkor, hiánya elviselhető. Az ember nem kaphat meg mindent.
Ha tisztában van vele, hogy mit írt
– hajolt hozzám közelebb ismét Irodalmi Télapó hónapokkal később, egy felolvasóesten, és szakálla fenyegetően súrolta jobb fülemet –, akkor mégis, mivel magyarázza, hogy ennyit adtak el magából? Na?!
– Nem tudom – suttogtam, ahogy Micimackó suttog segítségért, estében lefelé a fáról. – Esküszöm.
Én csak írtam egy könyvet. Nem volt semmi hátsó szándékom vele, például hogy sokan elolvassák. De aludni sem tudtam a szorongástól, mikor ez mégis megtörtént.
Úristen, szívlapáttal fognak agyonütni az irodalmárok. Most őszintén, ki a fene szeretné országunk nagyjait megelőzni bármiben? És ezzel kihívni maga ellen a sorsot?!
Nem ettem meszet. Én ugyan nem.
– Ön mit gondol? – kérdeztem vissza bátortalanul.
– Én azt gondolom, hogy ilyet… – és levegőért kapkodott szegény – ilyet nem lehet csinálni!
– Milyet? – kérdeztem.
– Az irodalom az egy szentség! Nem írhat csak úgy bárki könyvet!
Mélyen egyetértettem vele. Az irodalom szentség, igen.
Éppen úgy, mint az evés, az ivás, a játék, az alvás, a szeretés. És persze, a szarás. Ezek mind az élet szentséges dolgai.
Többet nem mertem kérdezni. El is határoztam, előbb töröm el a kezem, mint hogy valaha még egy sort leírjak. A sodrából sajnálatosan kijött Irodalmi Télapó sem tudott magyarázattal szolgálni az elkelt példányok nagy számát és további sorsukat illetően.
Egyedül én tudom az igazságot.
Minek rejtegetném tovább szörnyű titkomat? Íme:
Amikor elfogyott a százezredik példány
is a Terézanyuból, egy verőfényes, keddi napon valaki becsengetett hozzánk. Nyitom az ajtót, hát ott áll egy bajszos, pocakos teherautó-sofőr, fakókék vakondnadrágban:
– Jó napot, kiskezicsókolom, maga az a, hogyishívják, Aranyanyám?
– Terézanyu – mondtam.
– Ja, az. Nem baj. Meghoztuk a könyveket, hova tehetjük?
– Milyen könyveket?
– Hát… mittudomén, én csak fuvarozok. Nem mondták, hogy hozzuk?
Ráztam a fejem néma rettenettel. Akkor már sejtettem, mire megy ki a játék.
– Na mindegy, gyorsan mondani kéne, kiskezicsókolom, hova tegyük, mert pótkocsis IFA-val állok a ház előtt. Gyorsan kell lepakolni, különben megbasznak a közegek. Már bocsássa meg a franciámat. Belvárosba nem lehet bejönni pótkocsissal, de hát nem fért fel simára ez a rengeteg könyv.
– De hát… hogy kerülnek ide? – dadogtam.
– Magának nem mondták? Nem ismeri a Lajost? A savószemű, tudja. Na mindegy, ez a Lajos felvásárolta az összest a maga könyvéből.
– De minek? – dadogtam megsemmisülten.
– Hát azt honnan a jó fészkes fenéből tudjam, már megbocsásson, kiskezicsókolom, én csak fuvarozok. Biztos, hogy maga örüljön, angyalom, mi másért? Állítólag ismerik egymást, azt mondja a Lajos. Hogy valami tréninget tartott neki, vagy micsodát, és ott nagyon szimpatikus lett magácska neki.
– A Lajos kamionsofőr? – kérdeztem, mert derengeni kezdett valami. Tényleg tartottam úgy ezer évvel ezelőtt kommunikációs tréninget kamionsofőröknek.
– Az, a kamionos Lajos – derült fel a vakondnadrágos –, na ugye, hogy ismeri!
Nem akartam kiábrándítani, hogy a tréningen minden második kamionost Lajosnak hívtak.
– Na de, angyalom – hajolt hozzám váratlanul közelebb a szaki, hogy megcsapott a szájából gáttalanul áradó csikkszag – A Lajos nem tudja tárolni tovább ezeket a maga könyveit, mert kell a hely. Képzelje, hát nem kihalásztak valami kínai konténert a Dunából?!
– Tényleg? – kérdeztem kábán, a rend kedvéért.
– Most mondja meg! Tele volt márkás zoknikkal, meg mobilokkal, úgyhogy most ki kell teregetni azokat mind száradni a raktárban, pocsékba ne menjenek… Hova pakoljunk, kiskezicsókolom?!
És lepakolták a konyhába, meg a nagyszobába, meg a kisszobába, és máig könyvekből van az asztalom, meg az ágyam, könyveken eszem, alszom, de még a fürdőkád is tele van velük.
Ezt a magyarázatot persze nem mertem elmondani a lapszerkesztőnek sem, meg másnak sem, úgyhogy csak mentegetőztem, és pislogtam, jobb híján.
Én többet nem merek írni. Egyfolytában attól rettegtem, hogy írok egy következő könyvet, és akkor bezzeg kiderül: csupán egy közönséges szélhámos vagyok.