Próbaidő - prózaantológia, szerk.: Kabai Lóránt és Reményi József Tamás, Palatinus kiadó, 2009
A Palatinus Kiadó 2008-ban megjelent versantológiájának, a Használati utasításnak – szó szerint – prózai párja a Próbaidő. A két szerkesztő, K. Kabai Lóránt és Reményi József Tamás ismét gyűjtésbe kezdett: levélben fordultak az irodalmi folyóiratok szerkesztőihez, vajon az utóbbi időben náluk bemutatkozó, még önálló kötet előtt álló prózaírók közül kit javasolnának együttes „föllépésre”. A Próbaidő kínálata tizenhárom lap jelölése és biztatása nyomán alakult ki:
Bárka, Élet és Irodalom, Híd, Jelenkor, Kalligram, Korunk, Mozgó Világ, Látó, Műút, Spanyolnátha, Székelyföld, Tiszatáj, Új Forrás.
A kötet szerzői:
Bencsik Orsolya, Berka Attila, Breznovics Mariann, Darvasi Ferenc, J. Szondy György, Kapitány Máté, Láng Orsolya, Nagy Ildikó Noémi
Nagyatádi Horváth Tamás, Szvoren Edina, Terdik Roland, Turi Tímea, Váradi Nagy Pál
NAGY ILDIKÓ NOÉMI
Epic
Nincs kedved lefeküdni velem?
Ez komoly? Úgy érted, most?
Persze, miért ne?
Átkarolja a vállamat. Nem is vagyunk barátok. Csak a szüleink. Ülünk itt, és várunk, amíg beszélgetnek. A szex nem jelent semmit. Érdekes időtöltés. De azért meglepődik. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és úgy gondolja, nem az a típus vagyok, aki ilyesmivel előáll.
Elkezdünk csókolózni. Becsúsztatja nyelvét a számba. Nedves és hideg. Egy angolna. Szokatlan a közelsége. A blúzom alá nyúl. Szörnyen csókol. Érzéketlenül fogdos. Nem tudok koncentrálni, és csak a Faith No More zenéjét hallom, ami az MTV-n megy mögöttünk. Elhúzódok.
Mégsem akarod?
Nem tudom. Asszem, meggondoltam magam.
Gyurika a tévé felé fordul.
Jó ez a klip.
Mégsem az a lány vagyok. Megsértődött. Nézem a kopasz fejét, a szeplőit. A félig leeresztett szemhéját.
Jaja. A vége a legjobb, mikor felrobban a zongora.
Erőltessem? Dacból? Hátha második nekifutásra jobb lesz? Megfogom a kezét. Rám mosolyog.
Ne csináljuk ezt. Igazad van. Tényleg nem jó ötlet.
Ülünk az ágyon. Bámuljuk a tévét. Zenekarokról beszélgetünk.
Tegnap este érkeztem haza Orange, Connecticutba. Rita vagyok, az álmosság. Az illatukról ismerem fel a szüleimet a Kennedyn: Apa, Drakkar Noir, Anya, Diorissimo. Három óra az út a reptérről hazáig. Nézem a rádió algaszínű kijelzőjét, az autópálya foszforeszkáló tábláit, amíg elalszom.
Állok a sötét nappali közepén, meghajolva. Milyen alacsony a plafon. Megágyaztál a gyereknek?, kérdi Apa valahol a ház mélyén.
A fürdőszobában a tükör előtt: viaszos a bőröm, az elkenődött festék kiemeli a két kis ráncot a szemem alatt. Megvillantom profi recepciós mosolyom. Harmincéves vagyok, mondom hangosan. Otthon vagyok. Várom, hogy valami történjen a szavak hatására. Padlófűtés, bordó fürdőszobaszőnyeg, szárítógéptől illatos, puha ágynemű, rózsaszín csíkos hálóing. Nem kell semmit csinálnom két hétig. Újra gyerek vagyok.
Kényszerítem magam, hogy Magyarországra gondoljak: a lakásra, ahol minden szoba más hőmérsékletű és a szomszéd kakukkos órája áthallatszik a falon. A gangon a sárga csempe. A nénik a Rothschildban a felvágott-pult előtt. A Két Szerecsen Kávézó fehér lámpasora. Korcsolyapálya a Westend tetőteraszán.
Reggel a nap beszűrődik a málnaszínű sötétítő függönyön, csörömpölés a konyha felől, égett pirítós, kávéillat. A szüleim megpuszilnak, mielőtt elmennek dolgozni. A puszin érződik, hogy valamin már összevesztek, halkan, a konyhában.
Az egész lakásban rend, száraz, fehér napfény. Megérintem a kávégép meleg üvegét. Kinyitom a hűtőt, megnyomom a jégadagolót az ajtón. Gargalizáló hang. Lepottyan a rácsra pár kocka. Kisétálok a télikertbe. Az üvegen keresztül bámulom az üres úszómedencét. Oké. Itthon vagyok. Now what? Megállok a konyhában a mosogató előtt. Kinézek az ablakon, két téglalap alakú kontúr a murván. A kocsik helye. Kocsi nélkül nem létezel. Lenézek a pultra. Hangyák menetelnek vékony csíkban a mézesbögre felé. A nappaliban leülök a kikapcsolt tévéhez. Reggel hét. Reggel nyolc. Reggel kilenc. Semmi sem történik. Teljes csend.
Nézem magam az előszobatükörben, amikor a telefon megcsörren. Istenem, csak ne keressen senki, ne akarjon senki találkozni. A zoknim a vastag padlószőnyegen, mint hernyó a fűben. A telefon megráz, ahogy felveszem. Az állkapcsom görcsöl.
Felébredtél?
Igen. Mikor jöttök?
Hat körül végzünk, so hétre otthon leszünk. Van a fridge-be csiki, ha akarsz ebédre.
Ja, oké.
Este megyünk át Szerepiékhez. Jössz?
Kanállal szedek a rizsből egy átlátszó üvegtányérra. Egy másik kanállal veszek a csirkéből. Anya nem szereti, ha ugyanazzal a kanállal nyúlok különböző ételekbe. Csípővel belököm a hűtőt. Ülök, és nézem a kaját. A kezem a kockás viaszosvásznon. Felállok, és a fürdőszobába megyek. A tányért megbillentem, az étel a vécében csobban. Vízcseppek az ülőkén. Amerikai vécé, utálom. Nézem a vízcseppeket, a szétbomló ételt a vécében.
Eltelik a nap, senki nem telefonál, nincs is kedvem bratyizni a régi haverokkal. Unatkozom, amikor magukról mesélnek, és még jobban unatkozom, amikor magamról kell beszélni. Közben sms-eznek. Elkalandoznak a gondolataim, már nem érdekel a mondat, amibe belekezdtem.
Nyolckor kezdünk készülődni. A fürdőszobák és hálószobák fénye kiszűrődik a folyósóra. A konyhában a kávégép pici piros gombja világít. Kint a medence alján mozdulatlanul fekszenek a barna levelek. Beleköpök a mosdókagylóba. Kávéíz a számban, lepedék a fogamon. Apa borotválkozik, hallgatja az esti híreket, Anya „felteszi az arcát”. Megszólal a telefon. Anya felveszi a szobájában.
Hello? Oh, Matthew, hi! Yes, she’s here. Oh, I mean, she’s not in right now, but she gonna call you tomorrow. How’s your Mom? Good! Okay! Bye-bye.
Melltartóban áll a félhomályban.
Elmondtad Mattnek, hogy itthon vagyok?
Majd felhívod holnap, és leépíted.
Megpillantom magam Anya tikfakeretes tükrében. Elkapom a szemem.
Felkapcsolja a sárga fényű lámpát, kihúz egy fiókot, harisnyát keres. Leülök az ágyra, és hátradőlök. Az egész ágy megmozdul. Elfelejtettem, hogy vízágya van.
Bocs, hogy rád ordítottam.
Semmi baj. De most már öltözz, mindjárt indulunk.
Kilépünk a házból, frissen és illatosan, kasmír pulcsik, vajpuha bőrdzsekik, fényes haj és tiszta cipő a csikorgó murván, hihetetlen jó idő, beszállunk a Volvóba.
Te még nem is voltál Szerepiék új házában? Gyurikát sem láttad azóta, mi? Nagyon megváltozott.
Döccen az autó egy fekvőrendőrön. Próbálok a tájra figyelni, a házakra, a többi autóra. A kocsink rendszáma az ablak sarkába gravírozva. Letekerem egy picit az ablakot, és megpróbálom belélegezni a tavasz illatát, de csak a huzat csap a szemembe.
Ismeretlen környék, beboruló fák, végtelen kanyargós út. Aztán egy domb tetején szürke, emeletes családi ház. Előtte betonplacc betonkeverővel, mellette ovális medence ponyvával letakarva. Belül is szürke minden, az összes bútor a régi. Kitömött bébicápa a kandalló fölött, Szász Endre-tányérok a vitrinben, a videomagnó pislogó órája. A tévé előtt a földön Playstation.
Hideg van, a bőrkanapé roppan, ahogy ráülünk. Arról beszélgetünk, milyen az élet magyarban, Gyuri bácsi és Erzsi néni megereszkedtek, hájasabbak. A fejemben még mindig bácsi meg néni, koncentrálok, hogy Gyuri, Erzsi. Erzsi papucsban. A lábujjkörme pataszerű.
Eszünk, senkinek sem tűnik fel, hogy Gyurika nem ül az asztalnál. Nincs neki terítve. Vacsora után zserbó. Amerika mint háttérdíszlet az emigráns magyaroknak, akik zserbót majszolnak a gulyás után. A második zserbót leteszem a morzsák közé.
Gyurika itthon van?
Igen, odafönt.
Alig bírok felmászni a lépcsőn, magas és meredek. Mély, szőrös szőnyeg borítja a fokokat. A folyosó végtelen, csomó ajtó, benyitok az elsőbe, fehér csempe és sarokkád, sampon a kád mellett. Még törülköző sincs.
Tévé hangja a folyosó végén. Bekopogok. Kusza ősz haj a fotel háttámláján. A karfán ráncos kéz. Öreg, vizenyős szempár. Egy pillanatra eszméletemet vesztem. A gravitáció elenged.
Annus néni, hogy tetszik lenni?
Annus néni Gyuri bácsi anyukája. Még él. Itt ül. Értetlenül bámul rám.
Gyurikát keresem. Melyik a szobája?
Annus néni felemeli a kezét, és az ég felé mutat. Kinyitja a száját, felső protézise két milliméterrel lejjebb esik.
Megint a szürke folyosón. Újabb tévéhang. Félig nyitott ajtó. A kopogás erejétől nyílik. A tévében lövöldözős film. Gyurika háttal az ágyon. Vékony és kopasz. Kemoterápia. Azonnal megszokom a látványt. Hátranéz a válla fölött. Egyáltalán nincs meglepődve.
Hi.
Reflexből angolul folytatnám, de kényszerítem magam, hogy mégse. A számban átrendezem a szavakat, hogy magyarul jöjjenek ki.
Összetévesztettelek a nagymamáddal.
Kösz.
Gyurika felkönyököl. A falnak támaszkodok. A szobában ismeretlen bútorok. Egy hotelszoba személytelensége. Tájkép gémeskúttal az ágy fölött. Fehér póló a tükrösszekrényre dobva. Nyitott 168 óra az ablakban.
Ez a te szobád?
Nem, a fateromé.
Arrébb húzódik az ágyon. Leülök az ágy szélére. Bámuljuk a tévét.
Mit nézel?
Nem tudom. Csak kapcsolgatok.
Nem válaszoltál a levelemre.
Milyen levélre?
Csönd. Biztos ellopták a szülei.
Hallom, a Körszállóban dolgozol, mondja.
Örülök, hogy magyarul beszélünk. Bambul a tévére. A szülei olyan típusok, ha az egyik beteg, a másik magára hagyja.
Ez a nap is véget ér majd, még csak öt percet kell kibírni, aztán megint ötöt, és így tovább, míg nem szólnak a szüleim, hogy megyünk. Engedelmesen beülök a Volvóba, ami hazaszállít az óriási házunkba, ahol lefekszem a puha ágyba. Holnap felhívom Matthew-t, hagyom, hogy udvaroljon, és még öt perc és még öt perc, míg indul a gépem. Hétfőn a Körszállóban tökéletes amerikai akcentussal üdvözlöm az érkező vendégeket, és amikor megkérdezik, honnan tudok ilyen jól angolul, azt mondom: amerikai vagyok.
Felállok az ágyról. Gyurika hátranéz, de mikor látja, hogy az éjjeliszekrényhez megyek, és kitépek egy papírzsepit a dobozból, visszagörbül a háta, a tévé felé fordítja a fejét. A zsebkendő illata, ahogy az arcomhoz ér. Gyurika kapcsolgat. Műholdvevőjük van. Nem fog soha a csatornák végére érni. Egy darabig állok a fal felé fordulva. Amorf Szász Endre-arc. Kényszerítem magam, hogy nézzek a szemébe. Látom saját arcomat az üvegben tükröződni.
Visszaülök az ágy szélére, kezemet a két térdem közé szorítva bámulom a tévét.
Nincs kedved lefeküdni velem?, kérdem.
Ez komoly? Úgy érted, most?
Átkapcsol az MTV-re. Faith No More: Epic.
TURI TÍMEA
Próbaidő
Kinézett az ablakon. Odakint minden olyan lenyűgözően zavaros volt. Bár ember nem volt az utcán, úgy zúgott a szél, úgy susogtak a lombok, úgy bámultak a szemközti házak a főútra és a túlnani ablakokra – az egyik mögött épp ő ült –, hogy jól tudta, bármelyik pillanatban történhet valami.
Bármelyik pillanatban keresztül száguldhat egy csomó gyerek a városon, hangosan, vadul és fiatalon, amilyen ő is volt valaha. Ami nem is volt olyan régen – az apja legalábbis biztos hozzátette volna mindezt, ha hallotta volna, mire gondol. Bár már nem volt gyerek, mindig hamarabb jutott eszébe, mit mondana valamire az apja, mint hogy mit is gondol ő. Már ha volt véleménye.
Vagy bármelyik pillanatban eleredhet az eső, vihar csaphat be a nyitott zsalukon, talán villám is, igen, egyszer csodaszép zivatart látott, amit inkább káprázatosnak, semmint félelmetesnek talált. Még iskolás korú se volt, csak állt megbabonázva a gyerekszoba ablakában, és figyelte a fenséges vihart, a sötét felhőkkel teledobált habos eget, a szüntelen változást, és várta, mindig csak várta újra a villámlásnak nevezett tüneményt, ami hiába tűnt fel néhány perce az égen, amit soha nem tudott eléggé megfigyelni, hogy ne csak az adott pillanatban értse meg a furcsa erezeteket, de később is emlékezni tudjon azokra. De soha nem tért vissza ugyanaz a villám: mindig egy újabb rajzolat érkezett, egy még váratlanabb, egy még kiismerhetetlenebb, hogy a megjegyezhetetlenség fölötti kétségbeesés lassan valami türelmetlen mámorba csapjon át.
Épp ilyen bénító volt most is az ablakon kinézni, és épp ilyen lebilincselő. Úgy érezte, úgy néz ki az ablakon, mintha nem is az ő döntése lenne ez, de nem is lenne máshoz kedve. Pedig ott feküdt előtte az a számtalan boríték.
Csak olyan jó lett volna tudni mégis, mi történik most a városban, az egészben, és nem csak abban a szeletében, amelyre most rálátása nyílik, ahol a várakozáson kívül nem történik semmi, ő pedig csak ül és dolgozik. Pontosabban dolgoznia kéne. Egy szemközti ház ablakát újra és újra becsapta a szél, egy macska óvatosan egyensúlyozott az útszegélyen. Rálátott innen a cukrászdára is, mégse látott embert az utcán, fiúkat, akik az ajtóhoz sietnek, hogy előre tessékeljék tétova barátnőiket, vagy óvodásokat, akiket félmeztelenre vetkőztetnek az aggódó szülők, hogy le ne csöpögtessék magukat a fagyival. Ő például soha nem ehetett két gombócnál egy nap többet, még kamaszkorában sem, amikor már hatalmas kehelyből falták a jeget az osztálytársak, nem, mert őt félteni kellett. Így teltek a nyarak, ilyen izgatott és tehetetlen sóvárgásban a könnyen múló délutánok után. Ilyenkor anyával és apával úgy sétált együtt, hogy elengedhette a kezüket, hogy biztonságosan fogja a tölcsért, benne az örök két gömb, a csoki és a vanília. Hiába próbált ki sokszor mást, hiába tudta, hogy választása unalmas, nem tudott más mellett dönteni. Ezt szerette, és úgy gondolta, túl kevés idő van a világon, hogy kockáztatni lehessen. Az idő, ami kiszámíthatatlan biztonsággal soha nem úgy haladt, ahogy ő szerette vagy gondolta volna. Ezek a délutánok is mindig olyan sokat várattak magukra, hogy aztán túl hirtelen érjenek véget, hogy megint a nehéz és lassú esték érkezzenek, amikor minden gondolatát a másnapi, de már aznapról ismert és mindig újra várt délután boldogsága töltötte ki.
Már megint elkalandozott. A vakítóan fehér borítékokra nézett, és eszébe jutott a hó. Vajon mikor hull le az idén? Valami furcsa ösztöntől vezérelve már hajnalban felébred ilyenkor, kikel az ágyból, óvatosan átvág a házon, az ajtóhoz oson, és olyan halkan nyomja le a kilincset, hogy senki ne ébredjen fel a házban, amelynek falai akárha papírból volnának. Sokáig áll ilyenkor az ajtóban, és nem tud számot adni az időről. Csak a vágy feszíti, hogy azonnal kirohanjon és megérintse a havat, hogy belelépjen, hogy belefeküdjön – ehelyett azonban csak áll, és csak nézi, nézi, hogyan világít a vastag és álmos hótakaró a hajnali homályban. És hiába fázik a könnyű pizsamában, mégsem a hidegtől való félelem tartja vissza, hanem a felismerés, hogy ha belelép, már soha nem lesz ugyanaz a hó, mint amilyen addig volt.
Hirtelen beborult odakint, amitől a szobában is megváltoztak a viszonyok: összementek a tárgyak, de megnyúltak az árnyaik. A falakon függő képek körvonalai viszont élesen kirajzolódtak, üveglapjaik immár nem tükrözték a zavaró fényeket. A falak pedig mintha egyre közelebb és közelebb húzódtak volna hozzá, amiről megint csak a munka jutott eszébe, maga elé vette hát a nagy kupac borítékot, és a tollal, amit már órák óta a kezében szorongatott, írni kezdett. De már nem tudhatta meg, vajon kiszáradt-e a tinta az állandó készenlétben vagy végigcímezhette-e volna a borítékokat, mert hirtelen feltépte az ajtót a főnöke. Ijedtében meg se tudott szólalni, de nem is kellett mondania, hogy még el se kezdte, a munkát, látszott az rögtön. Igazából meg se tudta figyelni, mi történt, hogyan és milyen szavakkal is rúgták ki egy újabb első munkanapról, hogyan kérdezték tőle, végül is mivel töltötte az időt, miféle szidalmakat vágtak a fejéhez, és már arra sem emlékszik, hogyan szedte össze azt a kevés holmit, amit még reggel a szobában szétpakolt. Csak áll az utcán, megint egyedül, és arra gondol, hogyan meséli el majd otthon a szüleinek, hogyan maradt megint munka nélkül, és arra, hogy azok majd megint úgy tesznek, mintha meglepődnének, de már egyre kevésbé tudják palástolni, milyen megszokott a meglepő, és ahogy a házakat nézi, az ablakokat, és ahogy nem lát mögötte embert, hideg szél támad, amelyről nem tudni, esőt jelent, havat vagy semmit sem.
