Poggio Bracciolini: Elméncségek, Fordította Csehy Zoltán, Kalligram, 2009 -Könyvfesztivál, 200 old., 2500 Ft
IV. Egy zsidóról, aki sokak tanácsára hallgatva áttért a keresztény hitre
Egy zsidó, amikor sokan győzködték, hogy térjen át Krisztus hitére, alig-alig akart megválni javaitól. Többen is tanácsolták neki, hogy ossza szét a szegények közt, mivel az Evangélium megfellebbezhetetlen érvényű igéje szerint százszorosan kapja majd vissza. Miután meggyőzték, át is tért, vagyonát pedig szétosztotta a szegények, a nélkülözők és a koldusok között. Ezért nagyjából egy álló hónapig különféle keresztények kitüntető vendégbarátságát élvezte, mindenki körbehízelegte, és tettét magasztalta. Ő viszont nap mint nap imádkozva várta, mikor kapja végre meg az ígért százszoros viszonzást, és amikor többen is megelégelték már a vendéglátást, és egyre kevesebb meghívása akadt, a zsidó megbetegedett, olyannyira leromlott, hogy kórházi ápolásra szorult, már-már a halálán volt, s rengeteg vért vesztett alul. Elkeseredve gyalázatos egészségi állapotán, és csalódva a megígért százszoros jutalomban is, szinte fuldokolva szaladt ki a levegőre, elhagyta az ágyát, hogy a közeli mezőn elvégezze a nagydolgát: és ahogy ott állt, hogy megfelelő levelet keressen alfele kitörléséhez, egy vászondarabba csomagolva rengeteg drágakövet talált. És mert dúsgazdag lett, a legjobb orvosok segítsége révén meggyógyult, vett egy házat és birtokot, és ezután mesés gazdagságban élt. Erre mindenki azt mondta: „Na látod, nem mondtunk talán igazat, hogy Isten százszorosan ad vissza mindent?” „Vissza is adta – válaszolta a zsidó –, de előbb azt kívánta, hogy majdnem belepusztuljak a véres szarásba!” Ezt a példát azokra alkalmazzák, akik haboznak adakozni vagy viszonozni a jótéteményeket.
V. Egy együgyű emberről, aki azt hitte, hogy feleségének két puncorgója van
Egy helyi, nem éppen pallérozott elméjű parasztember, aki járatlan volt a szeretkezés művészetében, megnősült. Egyszer, mikor az asszony az ágyban altestét az ura felé fordította, és a fara a férje ölébe huppant, a férj fölmeredő dárdája véletlenül az asszonyba csúszott. Miután elcsodálkozott a dolgon, megkérdezte az asszonyt, hogy valóban két puncorgója van-e, mire a nő rábólintott. „Jó, jó – felelte –, nekem egy éppen elég, a másik teljesen fölösleges!” Erre a leleményes asszony, aki egyébként a helyi plébános szeretője volt, így szólt: „Akkor még adakozhatnánk is, ajánljuk fel az egyháznak és a plébánosunknak, aki biztosan megörül majd neki, téged pedig kár nem ér, hiszen mint mondtad, eggyel is megelégszel!” Részint a pap iránti szeretete miatt, részint, hogy szabaduljon a fölösleges tehertételtől, a férfi beleegyezett. Ezért hát a papot meg is hívták vacsorára, s miután meghányták-vetették az ügyet és belakmároztak, hármasban bújtak ágyba, méghozzá úgy, hogy a nő kerüljön középre, a férj elölről, a pap pedig hátulról láthasson a dologhoz. A kiéhezett plébános felgerjedve a vágyott étek láttán hamarabb fogott az ostromhoz, mire a nő mormogó hangokat hallatott. Ekkor a férj, félve, nehogy a pap az ő osztályrészébe hatoljon, így szólt: „Tartsd be az egyezséget barátom! Élvezd a saját részedet, az enyémben ne garázdálkodj!” Erre a plébános: „Az Úr legyen hozzám irgalmas! Ne gondold, hogy a tiédre fáj a fogam, ha egyszer az egyház javait is kamatoztathatom!” E szavakkal megbékélve az együgyű ember önként hagyta, hogy a pap kedvét töltse azzal, amit úgyis az egyháznak adományozott.
[…]
VIII. Zuccaro mondása
Én és Zuccaro – a legszellemesebb férfi, aki valaha is élt ebben a városban – együtt sétáltunk, amikor egy olyan helyre értünk, ahol épp lakodalmat ültek. A háznál, ahová épp előző nap vitték be a menyasszonyt, megálltunk egy kicsit, hogy lélekben felüdüljünk az együtt éneklő férfiak és nők látványán. Ekkor nevetve jegyezte meg Zuccaro: „Ezek házasodnak, én bezzeg házatlanodom!” Öniróniával így fejezte ki, hogy miután apja birtokait eladta, lakomákra és szerencsejátékokra kótyavetyélte el atyai örökségét.
[…]
XXXI. Egy csodás jelenségről
Ebben az esztendőben a természet a legkülönfélébb helyeken számtalan szörnyszülöttet hozott létre. Senigallia földjén, mely Picenóban található, egy tehén egy hatalmas méretű kígyót szült. A feje hatalmasabb volt, mint egy ököré, a nyaka egy könyöknyi, a teste meglehetősen hosszú és kerekded, mint egy kutya. Amikor a tehén megpillantotta az újszülöttet, megrémült és éktelen bőgéssel próbált menekülni, ám a kígyó fölegyenesedett és azon nyomban átfonta farkával a hátsó lábait, a száját pedig a tőgyekre tapasztotta, s olyan sokáig szopta, amíg csak volt tej az emlőiben. Ezután otthagyta a tehenet és a közeli erdőbe kúszott. A tőgyek és a lábak azon része, melyet a kígyó a farkával érintett, sokáig fekete maradt, mintha megégett volna. A pásztorok (ugyanis egy, a csordához tartozó állatról van szó) esküsznek, hogy látták, és azt is hozzáteszik, hogy a tehén később leborjadzott. Ez egy ferrarai levélből származó híradás.
[…]
XLI. Egy szegény félszeműről, aki gabonát akart vásárolni
Egyszer, amikor Firenzében nagy gabonahiány volt, egy szegény félszemű kiment a piacra, hogy vegyen pár véka gabonát. Amikor a piacon tudakozódott az árról, odajött hozzá egy másik fickó, és megkérdezte, mennyiért adnak egy véka búzát! „Az ember szemét is kikaparnák érte!” – mondta a félszemű, jelezve a gabona magas árát. Erre odaszólt egy okoskodó fiú, aki hallotta őket: „Akkor mért hoztál ilyen hatalmas zsákot, ha te, félszemű lévén egy vékánál többet úgyse kapsz?”
[…]
XLIII. Egy fiatal menyecskéről, aki azzal vádolta férjét, hogy pirinyó a micsodája
Egy nemes és jóképű ifjú feleségül vette egy firenzei lovag, Nereo de’Pazzi lányát. Pazzi kora kiváló és kimagasló férfijai közé tartozott. Néhány nap múlva, ahogy a szokás megkívánja, az újdonsült menyecske meglátogatta édesapját, ám nem vidáman és elégedetten, ahogy általában lenni szokott, hanem búsan, lehorgasztott fejjel bámulta a földet. Miután édesanyja a szobájába hívta, titkon megkérdezte tőle, rendben van-e minden. „Minden úgy történt, ahogy akartátok” – válaszolta sírva a lány. „Csak egy a baj: nem igazi férfihoz adtatok feleségül – folytatta –, épp az a tagja hiányzik, jóformán alig látszik belőle valami, ami a házasság értelmét adja.” Fájlalva lánya sorsát az asszony, azonnal beszámolt minderről a férjének. Aztán, mint ahogy az lenni szokott, a rokonok és az asszonyok között, akik egy lakomára gyülekeztek, elterjedt a hír: az egész ház szomorússággal és fájdalommal telt meg, mondván, hogy a gyönyörű lányt nem is kiházasították, hanem tulajdonképpen föláldozták. Ezután megérkezett a férj, akinek a tiszteletére a lakomát rendezték, és miután észrevette, hogy mindenki szomorú és elkeseredett arcot vág, elámult ezen a hirtelen változáson, s kérdezgetni kezdte, mi történt. Senki se akadt, aki felfedte volna a keservek okát: egy aztán, aki bátrabbnak bizonyult a többieknél, elmondta, hogy a lánytól tudta meg, hogy hagy némi kívánnivalót maga után a férfiassága, ha férfi egyáltalán. Erre a szemfüles ifjú így szólt: „Hát ez aztán igazán ne szítson indulatokat, emiatt ne menjen tönkre a lakoma! Egykettőre tisztázódik a helyzet!” Amikor mindannyian, mind a férfiak, mind a nők már az asztalnál ültek, és az ételt is már-már megették, felállt az ifjú férj: „Atyák! Egy vád alól akarom tisztázni magam, legyetek tanúim és ítéljetek!” Erre előkapta nagyon is megtermett szerszámát (akkoriban meglehetősen kurta ruhákat hordtak), és kitette az asztalra. Mindenki ledöbbenve bámulta a különlegesen derekas példányt, ő pedig megkérdezte, vajon jogos-e a kesergés és az elutasítás. Az asszonyok nagyobb része vágyakozva nézte, hiszen férjeiknek távolról sem volt ekkora. Jó pár férfi, akit a nyomós érv meggyőzött, az ifjú ara együgyűségét kezdte el kárhoztatni. Erre a lány: „Miért szidtok? Miért korholtok? A szamarunknak, amelyet nemrég láttam vidéken, pedig csak egy ostoba állat, mégis akkora… (két tenyerét alaposan eltávolította egymástól) nagy micsodája van, hogy csak, bezzeg a férjemnek, pedig ember, feleakkora sincs…” Ez az együgyű lány ugyanis azt gondolta, hogy a férfiaknak csakis megtermettebb szerszámuk lehet holmi állatokéinál.
XLIV. Egy prédikátorról, aki inkább választotta a tíz szüzet, mint más feleségét
Tivoliban egy eléggé meggondolatlan pap beszédet intézett a néphez, bőséges szidalmakkal kárhoztatta és átkozta a házasságtörést. Többek közt azt hangoztatta, hogy az akkora bűn, hogy inkább meghágna tíz szüzet, minthogy egy ujjal is más feleségéhez érjen. A jelenlévők nagy része ezzel egyet is értett.
[…]
LIV. Egy fickóról, aki nyilazás közben megsebesítette Ridolfót
Camerino néhány polgára kiruccant a városfalakon túlra, hogy az időt íjászgyakorlatokkal üsse el. Valamelyikük óvatlanul lőtte ki a nyílvesszőt, és a közelben álló Ridolfón könnyű sebet ejtett. Elfogták, s a jelenlévők a várható büntetés változatos módjaira tettek javaslatokat, miközben egyre határozottabban azt gondolák, hogy ez a herceg előtt jó fényt vet rájuk. Az egyik azt javasolta, vágják le a férfi kezét, hogy íjhoz többé ne nyúlhasson. Ridolfo elrendelte, hogy engedjék szabadon, és kifejtette, hogy ez a büntetés akkor lett volna helyénvaló, ha a sebesülés bekövetkezte előtt hajtották volna végre. Rendkívül bölcs és emberséges válasz.
