Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök (regény), Fordította De Martin Eszter és Puskás István, 2600 Ft
Pasolini 1955. április 13-án küldte el a Garzanti kiadónak a Ragazzi di vita teljes kéziratát, regénye még abban az évben megjelent, irodalmi sikert könyvelhetett el, de bizonyos témák miatt, amelyeket írásában felvetett, a cenzúra trágársággal vádolta. Nyers és rendhagyó, nyelvezetét tekintve is, pedig csupán hiteles dokumentumot kíván adni a háború után, Róma utcáin felcseperedő lumpenproletár kamaszok mind kegyetlenebb zülléséről és ezzel talán az általános szociális degradációról. Egy filmrendező szemével jeleneteket fotografál, a nyomor, a mocsok és az erkölcsi romlás képeit, fájó epizódokat, narratív töredékeket fűz össze a kölykök hétköznapjaiból, akik soha nem voltak gyerekek, életterük és iskolájuk az utca. A helyi argó alkalmazása, a beszélt nyelv csonkulásainak és összemosódásainak szinte fonetikus leírása, nyelvi kísérlet arra, hogy hűen ábrázolja az utcakölykök egyszerre emberi és embertelen világát.
Részlet
1.
A VAZSBETON
Ott, a Mazzini-szobor alatt…
Népdal
Borzasztó meleg júliusi napra ébredt a város. Fürtös, akinek aznap kellett túlesnie az elsőáldozáson és a bérmáláson, már ötkor felkelt; de ahogy ott lépdelt lefelé a Donna Olimpia utcán, szürke hosszúnadrágban és fehér ingben, nem igazán úgy festett, mint egy elsőáldozó vagy mint Jézus katonája, inkább hasonlított egy ficsúrra, aki talpig kirittyentve csajozni indul a Tevere-partra. Egy csapat hasonszőrű, fehérbe öltözött fiúval tartott az Isteni Gondviselés templomába, ahol kilenckor Kecskeszakáll atya megáldoztatta, tizenegykor pedig a Püspök megbérmálta. Fürtös alig várta, hogy végre leléphessen: Monteverde negyedétől a Trastevere állomásig más sem hallatszott, csak az autók zúgása. Egyfolytában szóltak a kürtök, a motorok erőlködtek az emelkedőkön, a kanyarokban, a már korán reggel napégette külvárost fülsiketítő robaj töltötte meg. Amikor véget ért a Püspök mondókája, Kecskeszakáll atya és két-három kispap kikísérték a gyerekeket a napközi udvarára a fényképezéshez; a Püspök közöttük lépdelt, megáldotta rokonaikat, a fiúk térdre ereszkedtek a nyomában. Fürtös úgy érezte, menten elpusztul abban a díszes társaságban, úgy döntött hagyja az egészet a csudába. Az üres templomon át sikerült lelécelnie, de a kapuban a keresztapjába botlott, aki megszólította: „Hova hova?” „Haza – bökte oda Fürtös –, kajás vagyok.” „Mér nem jössz át hozzánk, te szarházi – kiáltotta utána keresztapja –, nálunk van ebéd!” Fürtös rá se bagózott, elfutott a naptól átforrósodott aszfalton. Egész Róma elmerült a zajok tengerében, csak ott, magasan a város fölött volt csend – az élesített bomba csendje. Fürtös elrohant átöltözni.
Monteverde Vecchiótól a Gránátosokig rövid volt az út: csak át kellett vágni a Pratón, és a Quattro Venti út környékén épülő házak között: szeméthegyeken, még be nem fejezett, de már omladozó épületek mellett, sáros földeken, mocsokkal borított lejtőkön. Az Abate Ugone utca alig pár lépésre volt. A nép Monteverde Vecchio csendes, aszfaltozott utcái felől a Toronyházak irányába hömpölygött, már látni lehetett a teherautók végtelen sorait, furgonok, motorbiciklik, katonai járművek vegyültek közéjük. Fürtös a raktárak felé tartó tömegbe vetette magát.
A Vazsbeton odalent olyan volt, mint egy hatalmas, körbekerített udvar egy kis völgyben, akkora, mint egy piactér vagy egy állatvásár, a téglalap alaprajzú udvar kerítésén kapuk nyíltak, bent, az egyik oldalon szabályos fakunyhók, a másikon pedig raktárak sorakoztak. Fürtös a hullámzó tömeggel, az üvöltöző emberek között, átvágott a Vazsbetonon teljes hosszában és az egyik kunyhóhoz ért. Csakhogy ott négy Német strázsált, senkit nem engedtek bemenni. Ajtó mellett volt egy felborított asztal, Fürtös felkapta és már szaladt is a kijárat felé. Amint kiért, találkozott egy sráccal, aki megszólította: „Te meg mit művelsz?” „Hazadobom” – vágta rá Fürtös. „Na gyere velem kishaver, kerítünk valami jobb cuccot!”
„Benne vagyok!” – helyeselt Fürtös. Elhajította az asztalt, egy arra járó már vitte is.
A sráccal visszamentek a Vazsbetonba, a raktárak felé vették az irányt: ott szereztek egy kenderzsákot. Aztán a srác odaszólt: „Na gyere, szedd össze a szögeket!” A végén Fürtös ötször fordult a zsákkal, szeggel és egyéb szajréval, a Donna Olimpiáig és vissza. A nap sugaraitól még a kövek is majd’ meg repedtek a koradélutánban, de a Vazsbeton még tele volt emberekkel, akik abban a melegben próbálták túlordítani a Trastevere, a Porta Portese, a Vágóhíd és a Szent Pál felé dübörgő teherautókat. Az ötödik fordulóból visszatérő Fürtös és a másik srác a kerítés tövében, két kunyhó között egy lovas kocsit vettek észre. Odasomfordáltak, hátha sikerül lenyúlniuk. Közben Fürtös az egyik kunyhóban egy fegyverraktárra bukkant, egy géppisztolyt a vállára kapott, két pisztolyt meg az övébe dugott. Állig felfegyverkezve pattant a ló hátára.
De jött egy Német, és elzavarta őket.
Miközben Fürtös le-fel ingázott a kenderzsákokkal a Donna Olimpiától a raktárakig és vissza, Marcello a Buon Pastore háztömböknél töltötte az időt a többi kölyökkel. Az udvari nagy kád hemzsegett a fiúktól, nagy zajt csapva fürödtek, mások meg a környező szemétlepte grundokon fociztak.
Ördög megkérdezte: „Fürtös?”
„Áldozni van!” – kiáltotta Marcello.
„A fene a jódógát!” – jegyezte meg Ördög.
„Má biztos a keresztapjáná tömi a fejét!” – fűzte még hozzá Marcello.
A Buon Pastore kádjában még semmiről sem tudtak. A nap csöndben bombázta a Madonna del Riposo, a Casaletto és mögöttük a Primavalle negyedeit. Mikor végeztek a fürdéssel, Prato felé tértek haza, ahol egy német tábor állt.
Leálltak nézelődni, de jött egy oldalkocsis motor, és a benne ülő Német rájuk rivallt: „Rausch, fertőzött zóna!” A közelben volt a katonai kórház. „És ki nem szarja le?” – kiáltotta Marcello: a motorbicikli közben lelassított, a Német kipattant az oldalkocsiból, és egy akkora lángost osztott ki Marcellónak, hogy attól koldult. A fiú feldagadt szájjal visszafordult, akár egy kígyó és miközben rohant a többiekkel lefelé a lejtőn, nyelvet öltött a Németre; a nagy menekülésben, nevetve, ordítozva egyenesen a Laktanya elé értek. Ott összefutottak pár cimborával. „Miccsinátok ti itt?!” – kérdezték hanyagul a szakadt, csupa kosz kölykök.
„Mér? – kérdezte Ördög. – Mit kéne?” „Tűzzetek a Vazsbetonhoz, ha nem akartok kimaradni!” Villámgyorsan ott is termettek és rögvest belevetették magukat a zavarosba, az autószerelő-műhely környékén. „Kapjuk szét a motort!” – kiáltott Ördög. Marcello azonban otthagyta a műhelyt, s hirtelen egyedül találta magát a zűrzavarban, a kátrányos gödörnél. Majdnem belepottyant, el is merült volna benne, mint az indián a futóhomokban, amikor egy kiáltás megállította: „Vigyázzá Marceee!” A kis köcsög Fürtös volt az, néhány haverral. Hát hozzájuk csapódott. Behatoltak a raktárba, felpakoltak gépzsíros dobozból, gépszíjból, vashulladékból. Marcello vagy félmázsányit cipelt haza, az udvaron dobta le a cuccot, hogy az anyja ne vegye észre rögtön. Reggel óta nem járt otthon. Az anyja jól megverte. „Hol voltál, te szaros kölök?!” – kiabálta, miközben csépelte. „Fürödni voltam!” – mentegetőzött Marcello, csontsovány teste meggörnyedt, így próbálta védeni magát az ütésektől. Közben betoppant a bátyja, aki észrevette az udvaron lehajigált szajrét. „Te hülyegyerek – kiáltotta –, ilyen ócska cuccot nyúlt le a kis köcsög!” Marcellónak a bátyjával is vissza kellett mennie a Vazsbetonhoz, most autógumikat hoztak el egy vagonról. Már közeledett az este, ez volt a nap legmelegebb órája, a Vazsbetonban pedig már több ember tülekedett, mint egy vásárban, mozdulni sem lehetett. Néha-néha valaki felkiáltott: „Tünés, tünés, jönnek a Németek!” – hogy menekülésre késztesse a többieket, és maga vigyen mindent.
Másnap Marcello és Fürtös, akik nagyon rákaptak az ízére, együtt mentek a Zsibibe, a Nagybani Piacra, szétnézni, de a kapuk zárva voltak. Körös-körül hatalmas embertömeg, na meg a Németek, akik fel-le járkáltak, s néha a levegőbe lőttek. De nem is annyira a Németek akadályozták a bejutást, nem ők csesztették a népet, sokkal inkább az olasz katonai rendőrök. A tömeg viszont egyre csak nőtt, az emberek a kapuknál tolakodtak, veszekedtek, kiabáltak, szitkozódtak. Megkezdődött a támadás, de végül azok a büdös digó KR-esek is feladták, nem volt kedvük tovább küszködni. A Nagybanit körülvevő utcák feketélltek a tömegtől, de a piac üres volt, akár egy temető, repedezett az erős naptól, de ahogy kinyíltak a kapuk, egy pillanat alatt megtelt.
Csakhogy a Nagybani Piacon semmi nem volt, még egy rohadt káposztatorzsa sem. Az emberek egyre csak keringtek a raktárakban, a csarnokokban, az elosztóhelyeken, senki nem akart üres kézzel távozni. Végre egy csapat kölyök felfedezett egy pincét, úgy tűnt, tele holmival. A rácsokon túl kerékgumik, csövek, viaszos vásznak, ponyvák halmai látszottak, a polcokon pedig sajtformák. A hír futótűzként terjedt; az elsők után öt-hatszázan verődtek össze. Beszakították az ajtót és egymást taposva tódultak befelé. Közöttük volt Fürtös és Marcello is. A tömeg vitte, sodorta magával őket, lábuk alig érte a földet. Egy csigalépcsőn lehetett lejutni: mindenki tolakodott lefelé, fulladozó nők sikolyaitól zengett a helyiség. A lépcsőről majd’ lecsordult a sok ember. A vékony vaskorlát nem bírta, elpattant, egy asszony pedig a mélybe zuhant, feje az egyik alsó lépcsőfoknak ütődött. Az utolsók kintről tolták maguk előtt a többieket. „Meghalt!” – kiáltotta valaki odalent. „Meghalt!” – kezdtek ijedt rikoltozásba az asszonyok; csakhogy már se ki, se be, moccanni sem lehetett. Marcello tovább ereszkedett a lépcsőn. Ahogy leért, átugrotta a holttestet, benyomult a pincébe, megtömte a zsákját kerékgumikkal, akárcsak a többiek, mindenki mindent pakolt, amit mozdítani tudott. Fürtös eltűnt, talán már kiment. A tömeg szétszéledt. Marcello visszafelé megint átlépett a halotton, és már rohant is hazafelé.
A Bianco hídon katonai rendőrökbe botlott. Megállították, és elvették tőle az összes szajrét. De ő nem tágított, ott őgyelgett a közelben üres zsákjával. A zsibi felől nemsokára Fürtös is a hídhoz ért. „Na?” „Nyúltam pár gumit, ezek meg elvettek mindent!” – felelte Marcello gyászos arccal. „Mit keresnek itt ezek a faszok?! Mér nem foglalkoznak a saját szarukkal?!” – háborgott Fürtös.
A Bianco hídon túl nem voltak házak, csak egy hatalmas építési terület, mögötte a Quattro Venti út haladt mély árkában, akár egy kiszáradt folyó, körülötte Monteverde terült el lepattogzott falaival. Fürtös és Marcello a tűző napon, egy kopárrá feketedett grundon telepedtek le, onnan nézték, hogy packáznak a KR-esek az emberekkel. Nemsokára arra jött egy csapat kölyök, sajttal teli zsákokkal. A rendőrök meg akarták állítani őket, de azok nem rezeltek be, keményen szájalni kezdtek, s hozzá olyan elvetemült arcot vágtak, hogy a KR jobbnak látta hagyni a csudába: nem vették el a kölykök cuccát, sőt még Marcellónak és a többieknek is, akik fenyegetően közeledtek, visszaadtak mindent. Örömükben ugrálva, a keresetet kalkulálva Fürtös és Marcello a Donna Olimpia felé vették útjukat, a többiek is szétszéledtek. A Bianco hídon a kopókkal csak a naptól átmelegedett mocsok szaga maradt.
