(Forrás)
Peter Mayle 1987-ben döntött úgy a feleségével, hogy Angliából egy provence-i vidéki házba költözik; a cél az volt, hogy regényt írjon, viszont a költözés és a felújítás annyi idejét felemésztette, hogy képtelen volt haladni. Az ügynökének írt hosszú levélben ecsetelte, hogy franciaországi életében mi az, ami a tényleges munkában (azaz az írásban) akadályozza. Az ügynöke ennyit írt vissza: „Írj még ebből 250 oldalt, és találok rá egy kiadót”. Így született meg tulajdonképpen az Egy év Provence-ban, ami egy csapásra világhírűvé tette Peter Mayle-t – és kis híján tönkretette provence-i életét.
Peter Mayle: Huszonöt év Provence-ban
Fordította: V. Csatáry Tünde, Partvonal Könyvkiadó, 2019, 224 oldal, 3699 HUF
A könyv – és az azt követő kötetek, mint például a Bor, mámor, Provence, melyből Russell Crowe és Marion Cotillard főszereplésével film is készült – olyan sikeres lett, hogy rajongók egész hada indult útnak, hogy felkeresse Mayle házát, és autogramot kérjen az írótól. Peter Mayle-nek akkor lett elege, amikor egy olasz házaspárt talált a medencéjében, illetve amikor kiderült, hogy egy utazási iroda a provence-i túrájuk egyik állomásaként hirdette az író házát – anélkül, hogy Mayle-éket erről bárki is megkérdezte volna. Mayle a rajongók áradata elől egy időre visszaköltözött New Yorkba, végül azonban visszatért Provence-ba, és 2018-ban itt is hunyt el.
Könyveit több mint húsz nyelvre fordították le, a Partvonal pedig most újra kiadta a két leghíresebbet, az Egy év Provence-ban és a Bor, mámor, Provence című köteteket. Illetve megjelent a provence-i élet 25. évfordulójára írt Huszonöt év Provence-ban című kötete is, mely a fülszöveg szerint „tulajdonképpen egy szerelmes levél az örökbefogadott otthonnak, teli a szerzőre jellemző érzelmességgel és humorral”.
Olvassatok bele a kötetbe:
EGY
A kezdetek
Az egész az időjárásban beállt kedvező fordulattal kezdődött. Jennie-vel, a feleségemmel megszöktünk a rideg angol nyár viszontagságai elől, hogy két idilli hetet töltsünk el a Côte d’Azurön, ahol a közhiedelem szerint az év háromszáz napján élvezhető a napsütés. Csak nem abban az évben. Abban az évben esett. Gyakran és ádázul. A napernyők a parton ázott rongyokként lógtak. A plagiste-ok, a strandokat felügyelő, bronzbarnára sült fiatalemberek nedves sortokban kuporogtak a kunyhóikban. A Promenade des Anglais kávéházai tele voltak reményvesztett szülőkkel és durcás gyerekekkel, akiknek egész napos pancsolást ígértek a tengerben. Az International Herald Tribune-ben az angliai hőhullámról szóltak a hírek. Miközben elhagyni készültünk Nizzát, abban reménykedtünk, hogy az otthoni hőség valahogy csak kitart addig, amíg hazaérünk.
Ilyen helyzetben az embernek szüksége van némi vigaszra. Fontolóra vettük, hogy átugrunk Olaszországba, és elcsípjük a Korzikára induló kompot, vagy hosszabb kocsikázásra vállalkozva lemegyünk Barcelonába – elvégre vacsorára már oda is érhetünk. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy inkább Franciaországot fedezzük fel. Az autoroute-ok helyett alsóbbrendű utakat választottunk. Úgy gondoltuk, még esőben is szebbek és érdekesebbek lesznek, mint besorolni az északra vezető főút végeláthatatlan kamion- és lakókocsi-áradatába. Egyébként is, korábbi franciaországi tapasztalataink jószerivel csupán Párizsra és a tengerpartra korlátozódtak, ez legalább szűz terület lesz számunkra.
Abban az időben, jóval a GPS-korszak előtt, még térképet használtunk a tájékozódáshoz. A sok idegen hangzású név között egyszer csak rábukkantunk egy ismerősre: Aix-en-Provence-ra. Na ott aztán lesznek éttermek! Talán még napsütés is. Már úton is voltunk.
Azt hiszem, a Route Nationale 7 nem más, mint az amerikai 66-os út francia megfelelője, ahol a régi dal szerint az ember tutira feldobódik. Az RN7-esen minden évben júliusban és augusztusban hágott tetőfokára a hangulat, amikor Párizs fele nekivágott az akkor még egyetlen délnek vezető főútnak. Ennek is megvolt a maga híres dala Charles Trenet előadásában, és a szöveg csöpögött a le soleil, le ciel bleu, les vacances csalogató kifejezésektől, egyszóval a mesés nyaralás ígéretétől.
A valóság azonban nem egészen teljesítette be a dal ígéreteit. Az RN7-es főúton mindig nagy a forgalom, azon a bizonyos napon pedig végképp tömve volt a Franciaországon keresztül-kasul dübörgő teherautók ezreivel. Ezeket a robusztus járműveket többnyire tagbaszakadt férfiak vezetik, akik a mellettük elhaladó autókra elszántan fenyegető pillantást vetnek, mintha azt sugallnák: Engem veszélyes megelőzni! Ha kedves az életed, ne válts sávot túl hirtelen!
Az eső fokozatosan csitulni kezdett, és mire beértünk Aixbe, a szürke égen reménykeltő kék foltocskák is látszottak. Hogy ezt megünnepeljük, elmentünk a város legöregebb éttermébe, a Les Deux Garçonsba. Az 1792-ben alapított intézmény sokkal inkább történelmi emlékhely, semmint egyszerű bár. Múltbeli látogatói közé tartozott Cézanne és Zola, Picasso és Pagnol, Piaf és Camus. A terasz a Cours Mirabeau-ra, Aix legszebb, platánfákkal szegélyezett, szökőkutakkal tarkított utcájára nézett; tökéletes helyszín ahhoz, hogy kényelmesen szemügyre vegyük az előttünk hömpölygő tömeget. Volt egy pillanat, amikor a szokásos kedélyes légkört lövöldözés zavarta meg az egyik vécében. A rosszindulatú pletykák, amelyek szerint a bűnös az egyik pincér volt, aki nem kapott borravalót, nem bizonyultak igaznak, és az élet visszatért a normális kerékvágásba.
Egy pohár rosé kortyolgatása közben újra elnézegettük a térképet, és ekkor figyeltünk fel a Luberon- dombság északi oldalán elszórtan megbújó kis falvakra. Ígéretesnek tűntek, és többé-kevésbé útba is estek hazafelé tartva Angliába. Valódi provence-i ebédünket – nyúl mustáros mártásban és extra finom almatorta – egy valódi francia pincér szolgálta fel (fehér kötény, terjedelmes pocak, emlékezetesen dús bajusz) – mintha csak róla mintázták volna „a” francia pincér szobrát. A lakoma elfogyasztása után immár készen álltunk rá, hogy megküzdjünk bármelyik heggyel, amely az utunkba akad.
Minél messzebb jutottunk Aixtől, annál több kék eget láttunk kikandikálni a szép lassan szertefoszló felhők közül. Még nem bújt elő a nap, de a délután kellemesnek ígérkezett. Még kellemesebbé tette a tájban észlelt változás. Gyönyörű volt, tágas, gyakran teljesen lakatlan. A szőlőparcellák és a napraforgótáblák száma jócskán meghaladta az épületekét, és ami épületet láttunk, az mind elragadó volt; idő koptatta, viharvert kövek, napszítta tetőcserepek, amelyeknek többnyire néhány tisztes platánfa vagy ciprussor adott árnyat. Mint később rájöttünk, ez volt a tipikus provence-i táj. Azonnal beleszerettünk, és most is imádjuk.
A lakatlan mezők végtelenségét időnként megszakította egy-egy falucska, ahol a kőházak összevisszasága fölött templomának tornya uralkodott. Az emeleti ablakokból több helyütt kint lógott a száradni kitett, frissen mosott ruha, amit mi úgy vettünk, hogy a helyiek, akik vitathatatlanul szakértő időjósok, napsütésre számítanak. És valóban, ahogy beértünk a térképen a Luberon Regionális Természeti Park névvel jelölt területre, ki is sütött a nap, ragyogóan és optimistán, amitől minden élesebbnek és tisztábbnak tűnt, akárha a tájképet bevésték volna a kék égbe. Mintha azok a nizzai szürke, esős napok egy másik bolygón lettek volna.
Ekkorra a távolból már megpillantottuk a Luberont. Hosszan elnyúló, alacsony dombság, amelynek hegyei egyáltalán nem tűntek nagyon sziklásnak, fenyegetőnek, inkább komfortosnak látszottak. Még egy út is átvezetett rajta, a déli oldalról, ahol mi voltunk, egészen az északi széléig. Erre az útra tértünk rá a Lourmarin nevű falu mellett, és északnak tartottunk egy nyílegyenes aszfaltúton. Később kiderült, hogy ez a rész volt az út egyetlen egyenes szakasza. Aztán jöttek a kanyarok. Most először éreztem, hogy hányingerem van az autóban. És hogy a helyzet még rosszabb legyen, az út keskeny volt, meredek sziklafallal az egyik oldalon, mély szakadékkal a másikon. És volt szembeforgalom is. A motorokat könnyű volt kikerülni, bár versenypályának nézték az úttestet. A személyautók mellett is el lehetett férni, ha az ember behúzódott egészen a sziklafal tövéig. Az igazi kihívást a kamionok és a lakóautók jelentették, főleg a kanyarokban. Annyira lehúzódtunk, hogy már szinte súroltuk a sziklát; behúztuk a hasunkat, visszafojtottuk a lélegzetünket. Jennie nagy bölcsen még a szemét is behunyta.
Megkönnyebbülést jelentett, amikor az emelkedő szelídebb, az út pedig szélesebb lett, és egy tábla a civilizáció előretolt helyőrsége, Bonnieux falu felé mutatott. A képeslapra illő falucska fent kucorgott a domb tetején, előtte tízmérföldes panoráma az egész völgyre. A térképen keresgéltük, mi legyen a következő megállónk, amikor a szemünk megakadt egy vastag betűs néven: Village des Bories. Vajon mik lehetnek azok a Borie-k? Netán egy kisebb törzs tagjai, akiknek megengedték, hogy települést alapítsanak? Vagy talán menedékhely ritka hegyi állatok számára? Esetleg a mai felvilágosult időkben is rejtőzködő nudista közösség? Elhatároztuk, hogy a végére járunk a dolognak.
Amikor végre elértük a falut, egyetlen nudistát sem leltünk, helyettük találtunk viszont egy csoport egészen különleges, parányi kunyhót, amelyeket tizenöt centis helyi mészkőtéglákból, habarcs nélkül emeltek. Ezek voltak a borie-k, összesen huszonnyolc. A 18. és 19. század során készültek, és leginkább óriás méhkasokra emlékeztettek. Volt köztük juhakol, kemenceház, selyemhernyó-tenyésztő hodály, csűr, gabonatároló; azaz a kor minden szükséges melléképülete, nagyon gondosan karbantartva.
Mint oly gyakran a múltban való elmerülést követően, amikor újra felbukkantunk, frissítőre vágytunk. Szerencsére néhány kilométer után, egy Gordes nevű faluban hozzá is jutottunk. Remek szállodáival, éttermeivel, butikjaival ez a hely manapság a kifinomult vidéki vendéglátás mintapéldája, és nyáron nagy turistaforgalmat bonyolít le. Akkortájt azonban álmos, szinte néptelen, de elképesztően gyönyörű falucska volt, mint egy kőből épített díszlet egy filmben.
Gordes már 1031-ben lakott település volt, és ahogy keresztülsétáltunk a főtéren, arra gondoltunk, hogy nem sok változás történt azóta sem. A napsütés az évszázadok során nyomot hagyott az épületek külsején, világos mézszínűvé érlelve azokat. A Provence-on időnként végigsöprő viharos szél, a mistral simára csiszolta a köveket. És ami még kellemesebbé varázsolta a késő délutánt: a tér szélén egy kávéház hívogatott.
Leültünk a teraszon, szemünk előtt a környező táj teljes panorámája, és azt hiszem, talán ez volt az a pillanat, amikor mindkettőnkben érlelődni kezdett a változás iránti igény. Egyetértettünk abban, hogy nagyszerű lenne itt élni. Mindketten sokévnyi irodai munkát tudhattunk magunk mögött Londonban és New Yorkban, és készen álltunk egy egyszerűbb, derűsebb életformára.
A nap már lemenőben volt, így hát el kellett kezdenünk gondolkodni azon, hol töltjük az éjszakát. A kávéházi pincér csak a fogát szívta, és rázta a fejét. Gordes-ban nincs semmi, amit jó szívvel ajánlhatna, de ha esetleg hajlandók vagyunk elmenni Cavaillonba, a legközelebbi nagyobb városba, ott kétségkívül találnánk egy sor megfelelő szállást.
Cavaillon Franciaország dinnyefővárosa. Sőt, a világ dinnyefővárosa, ha az ember hihet a helyi dinnyerajongóknak. Nem az a feltűnően mutatós város, de Gordes után nagynak és nyüzsgőnek tűnt. Itt biztosan kaphatunk rendes vacsorát és egy ágyat éjszakára.
A szálloda sima ügynek ígérkezett. Azonnal rábukkantunk, ahogy beértünk a városba; jó helyen, a főutcán, és bár egy kicsit kopottasnak tűnt, volt valami megfakult bája. A recepciónál ülő nő szintén némi megfakult bájjal, mosolyogva üdvözölt bennünket.
– Szeretnénk egy szobát éjszakára.
A nő szemöldöke a magasba szökött.
– Egész éjszakára?
Egy kis szobához vezetett bennünket a szálloda főfolyosóján, kérte, hogy előre fizessünk, majd ajánlott egy éttermet kétpercnyi távolságra.
A Chez Georges nekünk való étterem volt; rövid étlap, papírabroszok, étvágygerjesztő illatok minden egyes alkalommal, valahányszor kicsapódott az étkezőhelyiséget a konyhával összekötő lengőajtó. Természetesen cavailloni dinnyével kezdtünk. Pont olyan volt, amilyennek egy dinnyének lennie kell: illatos és nedvdús. A bort, amit rendeltünk, cserépedényben szolgálta fel egy idősebb úriember, aki akár maga Georges is lehetett. Azt ajánlotta, hogy a dinnye után a ház specialitásával folytassuk, a steak frites-tel. A steak kiváló volt, a hasábburgonyát kóstolván pedig még egy ínyenc is sírva fakadt volna a gyönyörűségtől. Tökéletesen ropogósra sült minden szál, nyoma sem látszott rajtuk olajnak, belül pedig omlós és könnyű volt mindegyik. Ha ilyen a provence-i konyha, nehéz lesz kivárni a következő étkezést.
De hosszú nap állt mögöttünk, és húzott bennünket az ágy. A szállodában a szobánk felé tartva elmentünk néhány vizslató pillantású férfi mellett, és épp csak magunkra zártuk az ajtót, amikor lányos kuncogást, majd férfias nevetést hallottunk, aztán határozott ajtócsukódást. Úgy tűnt, mintha a többi vendég, egy meglehetősen élénk társaság, bulizott volna.
És ez így ment egész éjszaka. Ajtókat csapkodtak, léptek dübörögtek fel-alá a folyosón, szinte semmit sem aludtunk. Csak később mondták el nekünk, hogy azt az éjszakát a helyi bordélyházban töltöttük.
KETTŐ
Otthon, édes otthon
Egészen más dolog egy kávéház napsütötte teraszán üldögélve arra gondolni, hogy másik országba költözöl, és megint más, ha visszatértél a való világba. Miután hazaértünk Angliába, Provence minden nappal egyre távolibbnak és egyre kívánatosabbnak tűnt. Ekkortájt még fogalmunk sem volt róla, Provence mely részén akarunk élni. Ha beleszámítjuk a Côte d’Azurt (amit nem teszünk, mert nem is hasonlít az igazi Provence-hoz), a régió több mint harmincezer négyzetkilométer területet ölel fel, az északi hegyektől egészen a Cassis és Marseille környéki déli homokos partokig. Miután jövendő otthonunkról meglehetősen keveset tudtunk, kezdetben nemigen tehettünk mást, csak álmodoztunk és útikönyveket böngésztünk, ami még jobban fokozta a türelmetlenségünket. Jennie, a rá jellemző bölcs előrelátással, legalább csinált valami hasznos dolgot is: beiratkozott egy franciatanfolyamra, és beült a padba egy csomó tinédzser közé. Én magam az iskolás francia lelkes alkalmazója voltam, igaz, olyan akcentussal, ami egy nőt Gordes-ban arra késztetett, hogy megjegyezze: „Mais monsieur, vous parlez français comme une vache espagnole!” Először azt hittem, valamilyen helyi kifejezéssel élve megdicsért, valójában azonban egy spanyol tehénéhez hasonlította a kiejtésemet.
Ahogy a tél sáros lábbal átgázolt a nyirkos angol vidéken, térképekkel vigasztaltuk magunkat. Bújtuk a Guide Michelint, és terveket szőttünk arról, hogy kora nyáron visszatérünk Provence-ba. Ez alkalommal sokkal alaposabbak leszünk, és odafigyelünk a dolog üzleti oldalára is. Mennyibe kerül ott az élet? Szívesen fogadják az angol betelepülőket? Szükségünk van hivatalos engedélyre a tartós letelepedéshez? A két kutyánknak kell útlevél? És mi a helyzet a rémes francia adókkal? Órákat töltöttünk hasonló kérdések megvitatásával, miközben elképzeléseink jórészt optimizmuson és tudatlanságon alapultak. Úgy tűnt, emberemlékezet óta ez a leghosszabb tél, de egyszer ennek is vége lett, mi pedig – legalábbis elméletben – előszedhettük a sortokat és a napszemüvegeket. Készen álltunk az indulásra.
Már korábban is megfigyeltük, hogy ha az angolok kocsival utaznak külföldre, igyekeznek annyi Angliát beletömni, amennyit csak tudnak: rengeteg teát, a kedvenc teáskannát, csokis kekszet, téli pulóvereket – függetlenül az aktuális időjárástól –, néhány kisebb nyugágyat, napernyőt, és kivétel nélkül mindig gyomorbántalmak elleni szert, mert köztudomású, hogy a külföldiek mindenféle furcsa dolgot raknak az ételükbe.
Mi megpróbáltuk viszonylag üresen hagyni az autót, hogy elég hely maradjon benne a hazahozni tervezett olívaolajnak és bornak. Provence egyik varázslatos vonzereje ugyanis számos borgazdaságában van, amelyek visszautasíthatatlan kedvességgel hívogatják az arra járó szomjas embert, térjen be egy-két pohárkára, ami viszont elkerülhetetlenül oda vezet, hogy az illető vásárol is tőlük egykét palackkal. Csodálatosan kellemes és kulturált módja ez a borbeszerzésnek. Nem számít, hogy egy ódon tanyánál állsz-e meg, vagy egy kétszáz méter hosszú, fasorral szegélyezett behajtó végén pompázó mini-Versailles-nál, a fogadtatás szívélyes, segítőkész, és többnyire nagyon finom.
De először persze el kellett jutnunk odáig. Komppal Calais-ba, majd onnan délnek, átszelve a hatalmas kiterjedésű francia vidéket. Franciaországban körülbelül ugyanannyian élnek, mint Nagy-Britanniában, de közel háromszor akkora területen. Mindez teljesen nyilvánvalóvá válik, ha egyik végétől a másikig áthajtasz az országon: kiterjedt, nyílt terep kilométereken keresztül, amely úgy néz ki, mintha tájkertészek serege dolgozott volna rajta. Rendezett földek és sövények, karbantartott kerítések, szigorúan egyenes barázdák. És a táj többnyire néptelen; sehol egy épület, sehol egy ember.
A régi mondás szerint „Provence commence à Valence”, és valóban, ahogy túljutottunk Valence- on, észrevettük a változást az ég színében, az építészetben. A téglaházak és palatetők helyét átvették a kőfalak és terrakotta cserepek. A napsütés állandósulni látszott, a hőmérő higanyszála egyre följebb kúszott – mindez jelezte, hogy már majdnem ott vagyunk.
Egy évek óta Franciaországban élő barátunk segítségével Gordes főterének szomszédságában kibéreltünk egy kis lakást. Száz méterre a kávéháztól, kétpercnyire a pékségtől, egy ígéretes kis étterem közvetlen szomszédságában. És ami akkoriban még ritkaságszámba ment, a lakáshoz telefon is tartozott. Hát kell ennél több?
Ott töltött első teljes napunkon gordes-i lakosként (még ha csak két hétre is) két fontos feladat várt ránk: fel kellett töltenünk a kamrát (szilárd és folyékony élelmiszerekkel egyaránt), és találnunk kellett egy helyi ingatlanközvetítőt. Nem nagy ügy, pár óra alatt túl leszünk rajta – legalábbis így gondoltuk. Olyan élelmiszer-áruházak, ahol egy helyen mindent meg lehet vásárolni, akkoriban még csak a nagyobb városokban léteztek. Provence mélyén másként működtek a dolgok. Ha valakinek kenyérre volt szüksége, elment a pékhez; ha húsra, a henteshez. Zöldséget és gyümölcsöt, sajtot, bort, tisztítószert és ruhacsipeszt – lényegében mindent más-más boltban lehetett beszerezni. A boltosok többnyire szakértők voltak a saját választott területükön, és boldogan megosztották vevőikkel az összes tudásukat. Aztán ott voltak a helyi vásárlók. Többnyire gyanakvó hölgyek, akik szilárdan eltökélték, hogy őket ugyan senki sem veri át egy megnyomódott barackkal vagy fonnyadt paradicsommal. A boltos természetesen azonnal elkezdte védeni az áruját. Majd hosszas tapogatás, nyomkodás, szagolgatás következett, és ha az sem segített, akkor kóstolás. Mindezt élénk győzködés kísérte, aminek a végén a gyanakvó hölgynek persze jó mélyen a bukszájába kellett nyúlnia, de mindkét fél úgy érezte, hogy sikeresen lerendezte a vásárlást. Mulatságos volt végignézni ezeket az előadásokat, de sok időbe került – két dinnyére tíz perc átlagosnak volt mondható –, és már dél felé járt az idő, amikor néhány dolog még mindig hiányzott a listánkról. Délben azonban minden bezárt. Megtanultuk az első provence-i bevásárlási leckénket: kezdd korán, légy türelmes, és ne késd le az ebédet!
Egy ingatlanügynök megtalálásának is megvoltak a maga nehézségei. Nem az okozott gondot, hogy túl kevés volt belőlük, hanem pont az ellenkezője. Szinte minden faluban találtunk legalább egy festői kis lakot, amely egy agent immobilier irodájaként működött. Az ablakok előtti spalettákon a kínált ingatlanok fényképei lógtak. A helyi építészet eme remekeit kivétel nélkül úgy hirdették, hogy à saisir lehetőség, amit meg kell ragadni, mielőtt egy másik mohó vevő lecsapna rá. A probléma csupán az volt, hogy a mi tapasztalatlanságunkkal és végtelen hiszékenységünkkel minden alkalmi vételnek tűnt: a romos csűr, amelynek szinte teljesen leszakadt a teteje; a barátságos kis falusi házikó, amely – valószínűleg nem véletlenül – már huszonöt éve lakatlanul áll; a galambdúc, a pigeonnier, ami annyira lepukkant állapotban volt, hogy még a galambok is elhagyták – mind-mind csak kreatív felújításra várt.
Az ingatlanügynökök természetesen ugyanolyan lelkesek voltak, mint mi, a szövegük pedig még egy használtautó-kereskedőt is pirulásra késztetett volna. Minden egyes fénykép mellett állt valami megjegyzés: ritka gyöngyszem korlátlan lehetőségekkel; mint egy álom; soha vissza nem térő alkalom. És ez még mind semmi. Az ügynökök nemegyszer bevetették ellenünk a titkos fegyverüket. Ezek valamilyen szerencsés véletlen folytán mindig olyan emberek voltak, akik – nyilván megfelelő díjazás ellenében – nagy örömmel bocsátották volna rendelkezésünkre a kreativitásukat. Többségük valamilyen rokonságban állt az ügynökkel. Például egy építész sógor, egy villanyszerelő unokatestvér, egy nagynéni, aki rendkívül tehetséges tájkertész satöbbi.
Szerencsére a józan ész ezúttal a segítségünkre volt: ellenálltunk minden nyilvánvaló átverésnek. Szigorúan emlékeztettük magunkat: mi házat szeretnénk, ahol azonnal élni lehet, nem pedig ötéves projektet. Így a keresés tovább folytatódott.
Közben megtapasztaltuk a falusi élet néhány kellemes és érdekes oldalát, és hamarosan megtudtuk, hogy egyfajta helyi hírszereplő lett belőlünk. Idegenek állítottak meg az utcán, és megkérdezték, találtunk-e már házat. Az egyik este barátságos öregember bóklászott az ajtónk előtt. Miután megbizonyosodott róla, hogy mi vagyunk a les Anglais, elmagyarázta látogatásának célját.
– Azt mondják, van telefonjuk. Az nagyon szokatlan dolog errefelé.
Tényleg volt telefonunk.
– Ah, bon – mondta. – Van egy fiam. A felesége babát vár, de nem hallottam felőlük. Szeretném
felhívni.
Megmutattuk neki, hol a telefon, majd magára hagytuk, néhány perces beszélgetésre számítva. Úgy negyedóra múlva megjelent, és szélesen vigyorgott.
– Fiúunokám van! Három kiló!
Gratuláltunk neki, ő pedig megköszönte, majd hozzátette, hogy valamit hagyott számunkra a telefon mellett. Valóban, egy húsz-centime-os érme feküdt az asztalkán. Csak amikor megkaptuk a telefonszámlát, derült ki, hogy a fia Martinique szigetén él.
Szórakoztató, káprázatos, időnként frusztráló napokat éltünk át. Leginkább az volt az oka, hogy küszködtünk a nyelvvel, amit tovább rontott az a provence-i szokás, hogy egyrészt nyaktörő sebességgel beszélnek, másrészt egyfajta vizuális nyomaték gyanánt mindezt egy sor figyelemelterelő kacsingatással és gesztikulálással kísérik. Jelentőségteljesen megérintik az orrukat, jelezve, hogy diszkréciót várnak tőlünk; megrázzák a kezüket, arra célozván, hogy amit mondanak, esetleg nem minden tekintetben pontos; megharapják a hüvelykujjukat, megütögetik a bicepszüket, meghuzigálják a fülcimpájukat, fel-le rángatják akrobatikus képességű szemöldöküket. És teszik mindezt egy udvarias társalgás keretében. Csak a jó ég tudja, mi mindenre vetemednének egy-egy igazi, heves vita során.
Házkeresésünk a második hét elején szerencsés fordulatot vett, amikor Bonnieux-ben működő kis irodájában találkoztunk Sabine-nal. A többi ingatlanügynöktől eltérően Sabine meghallgatott bennünket, amikor megpróbáltuk elmagyarázni, mit is akarunk, és nem igyekezett ránk erőltetni azt, amit sürgősen értékesítenie kellett. Picike volt és elbűvölő, és azonnal elnyerte a bizalmunkat, amikor felhívta a figyelmünket a falusi élet néhány hátulütőjére; a kíváncsi szomszédoktól kezdve a rejtélyes, vég nélküli viszálykodásokig. Kívülállóként, figyelmeztetett, főleg külföldi kívülállóként, fokozott érdeklődés és szóbeszéd övez majd minket. Jó lenne valami eldugottabb, a kíváncsi szemektől és a sok pletykás szájtól védettebb helyet találni. Hogy viszonyulunk ehhez a javaslatához?
Örömmel hallotta, hogy egyetértünk vele. Aztán, mintha hirtelen vakító villanásként szállta volna meg az ihlet, a homlokára csapott és felkiáltott: „Hát persze!” Majd megmagyarázta, hogy pont aznap reggel kapta meg egy olyan ingatlan fényképeit, amely most került piacra. Tökéletes lehet számunkra.
Megmutatta a fényképeket. Zegzugos, csűrrel egybeépített farmház látszott a felvételeken; meleg színűre érett kőfalai napfényben fürödtek, egy platánfa árnyékában kutya szunyókált. Szinte hallani lehetett a tücskök ciripelését. Lírai hangulatot árasztott, és ez még csak a kezdet volt.
Sabine elmagyarázta, hogy a ház domboldalra épült, és egy lakatlan völgyet ural. Saját magánpanorámánk lesz, mondta. Ekkorra már készen álltunk rá, hogy beköltözzünk. Még az ár sem tudott eltántorítani bennünket; majd összekaparjuk valahonnan a pénzt. Sabine időpontot egyeztetett, és megállapodtunk, hogy másnap délután megnézzük az ingatlant.
A ház tökéletesen olyan volt, amilyet a fényképek ígértek, a panoráma pedig képeslapra illett. A tulajdonos, egy barátságos művészember, azt mondta, nyugodtan nézzünk szét, barangoljunk, amerre csak akarunk, miközben ő az árnyékba húzódva Sabine-nal beszélgetett. Bejártuk a házat, fényképeztünk, jegyzeteltünk, helyet kerestünk a bútorainknak, és azon törtük a fejünket, mihez kezdhetnénk a meglehetősen primitíven felszerelt konyhával. A pénzről majd ráérünk később is beszélni, de pillanatnyilag örömmámorban úsztunk az izgatottságtól.
Mindezt nyilvánvalóan észrevette a tulajdonos, Monsieur Leconte is. Megsejtve a gyors eladás lehetőségét, előkapott egy üveg rosét, és megosztotta velünk a birtok néhány kevésbé szembetűnő vonzerejét. A völgyben, a ház alatt, mondta, van egy kis tölgyfaliget, amelyben telente mesés gombák teremnek, szép mennyiségben. A ház mögötti domboldal védelmet nyújt a mistral ellen – ezt a Szibériából érkező vad szelet okolták a leszakított tetőktől az öngyilkosságig szinte mindenért. A területen saját forrásból, bőségesen állt rendelkezésre víz, ami tökéletes volt a kutyáink számára, és sehol egy bajkeverő szomszéd, aki zavarhatna bennünket. Mire Monsieur Leconte a részletek végére ért, már teljesen és végérvényesen megfogott bennünket.
Ezt meg kellett ünnepelni. Aznap este olyan étterembe mentünk egy Buoux nevű pici falucskában, amelyet Sabine ajánlott. Ismerte Maurice-t, a tulajdonost és szakácsot, és biztosított bennünket, hogy nem fogunk csalódni. Nem is csalódtunk. Ezzel kezdődött az a hosszú és élvezetes ebéd-, illetve vacsorasorozat, amelyet nyáron kint a szabadban, telente pedig a nagy kandalló előtt költöttünk el, és be kell vallanom, gyönyörűséget leltünk minden egyes falatban az évek során.
Most, első látogatásunkkor, az eufóriánk mindent elhomályosított. Alig tudtuk elhinni a szerencsénket. Úgy tűnt, az egész már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Ami természetesen így is volt.
