Patrik Ouředník: Ad acta, Fordította G. Kovács László, 128 old., 2000 Ft
(Részlet)
Horáková asszony nem baleset következtében vesztette életét. Az autó ártatlan volt ebben az ügyben. Épp csak meglökte őt a Lomnická utca sarkán. Horáková asszony elesett, megütötte a térdét, és elszakadt a harisnyája. Szitkozódva és sántítva, de hazament. Otthon kinyitotta a gázt, aztán a sütő ajtaját, és bedugta a fejét. Azt mondják, hogy a nők, főleg az idősebbek, csak ritkán folyamodnak öngyilkossághoz, s ha igen, akkor e lépésüket sokáig fontolgatják, s általában kevésbé radikális módszereket választanak, mint a férfiak. A statisztikák azonban torz módon tükrözik az egyének életét: Horáková asszony ebben az esetben egyszerűen kivételt jelentett a nemi alapú besorolás alól. Elege volt mindenből, torkig volt mindennel. A lánytestvéreivel, a gyerekeivel, az unokáival, az orvosokkal, akikhez járt, a szőke nővel az önkiszolgálóból, a sofőrökből, akik nem tartják tiszteletben a gyalogátkelőhelyet. Mi több, Dyk úrból is elege volt, akivel pedig minden elképzelhető dologról beszélgetni lehetett, aki annyi mindent tudott, s akivel, ha szép volt az idő, a padon üldögélt vagy a parkban sétált, sőt néhányszor vasárnapi ebédre is meghívta, végül is özvegy volt, a férfi úgyszintén, neki férfi járt az eszében, a férfinak nő, tudják, hogy van ez.
Amikor Horáková bedugta a fejét a sütőbe, elnevette magát: kivel fog ezután Dyk úr a padon üldögélni?
A tűzoltók néhány órával később érkeztek a lakásba, amikor már az egész emeleten terjengett a gázszag, s elsőként a hálószobában és a nappaliban uralkodó rendetlenség tűnt fel nekik, mely szöges ellentétben állt a fénylően tiszta konyhával s általában véve az idős nők fészkéhez fűződő elképzelésekkel. Horáková asszony tehát e tekintetben sem volt összhangban a nemével kapcsolatos kritériumokkal. Antropológiai szempontból megállapítható, hogy a nők viszonya a káoszhoz a megelőzésen alapul: azért takarítanak, hogy ne kelljen takarítaniuk. Ez a logika talán vitatható, de vannak bizonyos eredményei. Ezzel szemben a férfiak álláspontja az elhárításon alapul: csak akkor takarítanak, ha úgy érzik, hogy a káosz már közvetlenül veszélyezteti őket.
A jelek szerint Horáková asszony egy harmadik, köztes kategóriába tartozott, melyet a társadalomtudományok még nem vetettek vizsgálat alá.
A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy ezek a statisztikai egyenetlenségek hatással lesznek-e történetünk és a többi főszereplő sorsának alakulására. Mindenestre a tűzoltókat a körülmények arra ösztönözték, hogy Horáková asszony lakásába haladéktalanul hívják ki a bűnügyi rendőrséget. Ezt persze így is, úgy is megtették volna, mi azonban ily módon kiválthatjuk az ígért feszültséget, s megerősíthetjük a történet drámai vonalát. A tűzoltóknak ez közömbös, a olvasóknak azonban korántsem.
S volt még valami, ami a tűzoltókban érdeklődést keltett: nedves haj- és szőrcsomók s még ragacsos szappandarabkák hevertek a fürdőkádban. Annak kiderítését azonban, hogy kinek a hajáról van szó és ki szappanozta magát a fürdőkádban, az arra hivatottabb személyekre bízták.
7]
Procházková asszony egy ingerült kézmozdulattal elkergette a méhet, amelyik elmésen bodorított haját összekeverte valamilyen egzotikus virággal.
„Annyian vannak idén, mint a legyek,” jegyezte meg panaszosan.
„Tudja, mit mondott Ejnstejn?” szólalt meg Pražák úr, félfenéken egyensúlyozva. Mellőzöttnek érezte magát, s világos volt számára, hogy ha a társaság teljes értékű tagja kíván maradni, valami okosat kell mondania. „Ha a méhek eltűnnének, négy éven belül az egész emberiség kihalna.”
„Akkor az atombomba kifundálása helyett azt kellett volna kitalálnia, hogyan legyünk meg méhek nélkül. Hát nincs igazam?” Krebs úr elnevette magát.
„Ezt mondták a rádióban,” erősítgette a maga igazát Pražák úr.
„Engem egyszer megcsípett egy dongó,” mondta Procházková asszony. „Azt mondják, hogy a dongók nem csípnek, pedig csípnek. El se hinnék, mekkorára dagadt a karom.”
„Ha én dongó lennék, máshol csípném meg magát! Úgy bizony!”
„Ugyan, eredjen már, Krebs úr!”
„A dolog a virágporral függ össze. Ha nem lennének méhek, eltűnnének a virágok és a fák az oxigénnel együtt. Nem akadna senki, aki gyűjtse. Mármint a virágport.”
„Ha nem lennének méhek, akkor a vietnamiak gyűjtögetnék. Úgy bizony!”
Pražák úr sértődötten elhallgatott. Procházková asszony megragadta az alkalmat, és Dykhez fordult.
„És maga miért nem mond semmit, Dyk úr?”
„A hallgatás a beszélgetés egyik formája,” válaszolta Dyk.
Procházková asszony zavarba jött.
„És fordítva,” kívánkozott még ki Dykből.
„Fordítva?”
„A beszéd csak a hallgatás egyik formája.”
Procházková asszonyt szédülés fogta el. „Úgy gondolja?” kérdezte bizonytalanul.
„Én akkor is gondolkodom, ha nem akarok. A gondolat erősebb, mint én.”
[…]
9]
Reisová kiasszonyt akkor erőszakolták meg, amikor a Képzőművészeti Akadémiára sietett, ahol Pelán professzorral kellett találkoznia. Aznap már reggel óta üldözte a balszerencse. A Hradec Králové-i vonat késett, egy villamosmegállóval tovább ment a kelleténél, s mindennek tetejébe elvétette a címet: emlékezete szerint az Akadémia annak a térnek a közelében volt, ahol az a barokk templom állt, rögtön a park mellett, csakhogy Prágában éretlen gyereklányként járt utoljára, s a szóban forgó hely nyilván összefolyt a fejében a Munkásmozgalmi Ellenállás Múzeumával, a mostani Andy Warhol Múzeummal. Szerencsére végül jó tanácsot kapott egy nyugdíjastól, aki öreg csontjait melengette, s botjával unalmában a földben vájkált. A találkozót tizenegyre beszélték meg, s most már hét perc múlva tizenegy volt. Kínosnak találta, hogy elkéssen; Pelán professzor anyja barátnőjének a közbenjárására egyezett bele, hogy fogadja őt, ez a barátnő ugyanis valaha tanú volt Pelán lánytestvérének az esküvőjén. A férfinak biztosan nincs fölös ideje. Reisová kisasszony végigment a Hollar utcán, a Roosvelt sugárúton (korábban a Szovjet hősök sugárútja, azelőtt Sztálin sugárút, valaha a Győzelem sugárútja, egykor Wilson sugárút, hajdan Császár sugárút), elkanyarodott balra, vagy háromszáz méter után átment az úttesten, és a Puklíčova utca felé vette az irányt. Alig tett meg húsz métert, amikor egy sötét kapualjból egy fekete körgallért viselő züllött alak vetette rá magát, a hajánál fogva megragadta, bűzös rongyot gyömöszölt a szájába, bevonszolta a szemetes kukák közé, lerángatta a szoknyáját, letépte róla a bugyit, és belelövellte ocsmány ondóját.
10]
„Ilyen hőségre nem is emlékszem,” mondta a csónakok bérlője. „Utoljára 1898-ban volt hasonló.”
„Na ne mondja.”
„Negyvenhatban se volt sokkal jobb a helyzet, de valamicskével mégis.”
„Akkor még nem is éltem.”
„S mit mondjak én? Tíz évvel később születtem. Tudja, amikor a magyar forradalom volt.”
„Azelőtt nem voltak ilyen hőségek.”
„No de legalább süt a napocska.”
„1815-ben három méterrel csökkent a vízszint. 1876-ban viszont megemelték a rakpartot. Ma jóval magasabb.”
„Ma is sok mindent építenek.”
„Azelőtt még többet építkeztek. De a magasság kisebb volt.”
„Ezek a modern házak, hát ez valami borzalom. A lakótelepiek, meg a többi.”
„De hát az emberek lakni akarnak valahol. Tudja, hány lakosa volt Prágának 1501-ben?”
„Nem tudom.”
„Már én sem, de valahol olvastam, hogy mennyi.”
„Talán az újságokban.”
„Arra viszont emlékszem, hogy sokkal kevesebben voltak.”
„Hát el is telt egy kis idő azóta.”
„Egy évvel később Kolumbusz felfedezte Hondurast. 1502-ben.”
„Ne mondja!”
„És 1815-ben, amikor Prágában csökkent a vízszint, Napóleont megrakták Waterloonál.”
„Ugye, az Hollandiában van?”
„Belgiumban. Azelőtt bizony nem voltak ilyen hőségek.”
„No de legalább süt a napocska.”
