Oz, Ámosz:Rímek életre, halálra,Fordította: Stöckl Judit, Oldal: 120
Tel-Aviv, egy forró nyári estén valamikor a nyolcvanas években... A szerző – középkorú, nős, híres, „civilben” könyvelő – író-olvasó találkozóra érkezik egy közösségi házba. Előre unja az egészet, a kellemetlen bizalmaskodást, a közhelyes, ostoba kérdéseket, a tudálékos irodalomtörténész műelemzését, a felolvasást. Elkalandozik a figyelme, csak testben van jelen és rutinból válaszolgat, ám a képzelete annál aktívabb: a közönség soraiból találomra választott emberek köré kis történeteket sző, s ezeket mintegy írói nyersanyagként mérlegeli, újabb és újabb részletekkel gazdagítja, továbbgondolja, azaz fejben máris egy új opust alkot szinte kényszeresen.
A rendezvény után az általa kedvesnek és kellemesnek, bár nem elég vonzónak talált felolvasónő, Ráhel mellé szegődik, beszélgetésre, sétára invitálja, majd amikor kiderül, hogy a nő a szemközti házban lakik, férfias nekibuzdulással flörtöl és nála tölti az éjszakát, Ráhel féltékeny macskáját a fürdőszobába száműzve...
Vagy ez már talán csak szándék volt, elszalasztott alkalom, és a szerző valójában magányosan járta az utcákat hajnalig, cigarettázva, s töprengve magán és teremtményein?
Ámosz Oz gazdag asszociációs hálókat szövő, mesterien finom művű kisregénye az írói lét természetét, irodalom és valóság viszonyát boncolgatja, hisz szerinte írónak lenni annyi, mint nyitott helyzetben létezve elképzelni a másikat.
Ámosz Oz 1939-ben született Jeruzsálemben. Regényeit és esszéit harmincnál is több nyelvre lefordították, Szeretetről, sötétségről című félönéletrajzi regénye világsiker volt. Számos elismerésben részesült: megkapta az Izrael-díjat, a francia Femina-díjat, a német Goethe-díjat és Béke-díjat.
Részlet:
Ezek a leggyakoribb kérdések: Miért írsz? Miért éppen így írsz? Szándékodban áll-e befolyásolni az olvasóidat, és ha igen, milyen irányba kívánod befolyásolni őket? Milyen feladatot töltenek be a történeteid? Állandóan javítgatod a szöveget, vagy azonnal, ihletből írsz? Milyen híres írónak lenni, és hogyan hat ez a családodra? Miért szinte kizárólag a negatív szempontokat ábrázolod? Mi a véleményed más írókról, ki volt hatással rád és ki az, akit nem szenvedhetsz? És mellesleg hogyan definiálod önmagad? Mi a válaszod mindazoknak, akik támadnak téged, és hogy viseled ezt? Hogyan hatnak rád a támadások? Tollal írsz vagy billentyűzettel? Nagyjából mennyit keresel egy-egy könyvvel? A képzeletedből meríted az anyagot a történeteidhez, vagy egyenesen az életből? Mit gondol az elvált feleséged a könyveidben szereplő nőalakokról? És miért is hagytad el mind az első, mind a második feleségedet? Meghatározott órákban írsz, vagy csak akkor, amikor rád parancsol a múzsád? Olyan író vagy, aki szolgálni akar, és ha igen, kit szolgálsz? A történeteid önéletrajzi jellegűek vagy kitaláltak? És főleg, hogyan lehetséges, hogy művész létedre a magánéleted éppenséggel nem valami viharos, sőt, mondhatni, elég unalmas? Vagy van még egy csomó minden, amit nem tudunk rólad? És hogy lehetséges, hogy egy író, egy művész egész életében könyvelőként dolgozzon? Ezt csak a megélhetés kedvéért csinálod? És mondd, a könyvelés nem öli meg a múzsádat? Vagy van egy másik, titkos életed is? Talán hajlandó lennél legalább néhány célzást tenni erre ma este? És esetleg elmesélnéd nekünk röviden, a saját szavaiddal, pontosan mit is akartál mondani az utolsó könyvedben?
Vannak okoskodó és vannak kitérő válaszok. Egyszerű és egyenes válaszok nincsenek.
Ezért a szerző betér egy kis kávézóba három-négy utcányira a Shunia Shor Közösségi Háztól, ahol az irodalmi estet tartják majd. A kávézó belső terét alacsonynak és sötétnek, fojtogatónak érzi – így jelenleg pont megfelelő a számára. Elüldögél itt, és gondolatban igyekszik ezekre a kérdésekre koncentrálni (egész életében mindenhová fél órával – negyven perccel korábban érkezett a kelleténél, és mindig ki kellett találnia valamit, amivel lefoglalhatja magát, amíg eljön az ő ideje). Hiába próbálja a fáradt, rövid szoknyát viselő, feszes mellű pincérnő letörölni konyharuhával az asztala lapját: a laminált műanyag felület a tisztogatás után is kissé ragacsos marad. Talán a konyharuha volt piszkos?
A szerző közben szemügyre veszi a pincérnő lábait – telt vonalú, szép lábak, csak a bokája vastag kissé. Azután az arcára pillant – kellemes, ragyogó arc, a két szemöldöke összeér, a haját piros gumival fogta össze. A szerző orrát izzadság- és szappanszag csapja meg, egy fáradt nő illata. A szoknya alatt felsejlik a bugyi vonala. A férfi szeme erre az alig észrevehető részletre tapad, a két csípő enyhe aszimetriáját nagyon izgatónak találja. A pincérnő észreveszi a lábát, a csípőjét, a derekát tapogató tekintetet, és undorodó, ugyanakkor könyörgő arckifejezéssel nagyot fúj: hagyj már békén, a csuda vigyen el.
Így a szerző udvariasan elfordítja a tekintetét, rántottát és salátát rendel zsemlével, meg egy csésze kávét, majd elővesz egy szál cigarettát, és meggyújtatlanul az arcát támasztó bal keze ujjai közé biggyeszti: végtelenül átszellemült póz, melyet azonban a pincérnő nem értékel, mert már sarkon is fordult, és eltűnt a válaszfal mögött.
Miközben a rántottára vár, a szerző elképzeli az általa gondolatban már Rikinek elnevezett pincérnő első szerelmét. Amikor még csak tizenhat volt, beleszeretett a Bnéi Jehuda focicsapat cserekapusába, Charlie-ba, aki egy esős napon megjelent a Lanciájával a szépségszalon előtt, ahol Riki dolgozott, és elvitte három napra szórakozni egy eilati szállodába (Charlie nagybátyja a szálloda társtulajdonosa volt). Eilaton egy csodálatos estélyi ruhát is ajándékozott Rikinek – olyan volt a ruha, mintha egy görög énekesnőé lett volna, ezüstös strasszokkal meg minden --, de két héttel később szakított a lánnyal, és ismét ugyanabba a szállodába ment szórakozni, de ezúttal a „Tenger Királynője” szépségverseny második helyezettjével. Riki nyolc évvel és négy férfival később is arról álmodott, hogy egy nap Charlie majd visszatér hozzá. Időnként a férfi látszólag rettentően dühbe gurult, ilyenkor ijesztőnek, veszélyesnek tűnt, mint aki mindjárt tombolni kezd, és Riki halálosan megrémült, de akkor Charlie hirtelen, egyetlen pillanat alatt felvidult, megbocsátott a lánynak, gyermeki örömmel ölelgette, becézően Gogognak nevezte, a nyakát csókolgatta, kicsit megcsiklandozva őt a meleg lélegzetével, egészen finoman, az orra hegyével az ajkai közé furakodott, amitől Riki testében meleg áramlott szét, mint a méz, és ekkor hirtelen a férfi feldobta őt a levegőbe, erősen, mint egy párnát, míg sikítani nem kezdett, de a legutolsó pillanatban mindig elkapta és magához ölelte, hogy ne üsse meg magát. Szerette a nyelve hegyével a füle mögött, a fülén és a tarkóján, a legfinomabb hajpihék tövében csiklandozni Rikit, jó sokáig, lassan és lágyan, míg újra szét nem áradt testében a méz. Egyszer sem emelt kezet a lányra, és sohasem alázta meg. Ő volt az első, aki megtanította összesimulva táncolni, apró bikinit hordani és arra, hogy miközben meztelenül, hason fekve hever a napon, behunyt szemmel mindenféle piszkos dolgot képzeljen el, és az első, aki megmutatta neki, milyen jól kiemelik az arcát és a nyakát a lelógó, zöld köves fülbevalók.
Ám ezután kénytelen volt visszaadni a Lanciát, és begipszelt karral járni egy darabig, és amikor megint Eilátra utazott, már egy másik lánnyal volt, Lucyval, akit kis híján megválasztottak a tenger királynőjévé. Mielőtt elutaztak volna, azt mondta Rikinek:
-- Figyelj, Gogog, tényleg nagyon-nagyon sajnálom, de próbálj meg megérteni engem, tulajdonképpen Lucy előbb volt, mint te, ő és én nem igazán szakítottunk, csak egy kicsit összevesztünk, és valahogy úgy alakult, hogy nem jártunk együtt egy ideig, de most megint együtt vagyunk, és ennyi. Lucy azt üzeni neked, hogy egyáltalán nem dühös rád, nincs harag, majd meglátod, Gogog, hogy egy kis idő múlva lassanként túlteszed magad a mi kis kalandunkon, és találsz magadnak valakit, aki jobban illik hozzád, mint én, mert az az igazság, hogy te jobbat érdemelsz nálam, te tényleg a létező legjobbat érdemled. Az a legfontosabb, Gogog, hogy mindketten jó érzéssel emlékezzünk a másikra.
