Ognjen Spahić: Hansen gyermekei, Jelenkor kiadó, 2009216 oldal, Fordította Csordás Gábor
Aznap reggel, amikor a falban elrejtettem a születésnapi ajándékomat – egy viaszos papírba csomagolt román útlevelet –, és aztán elhelyeztem a konzervdobozt a virágokkal az ablakban, óvatosan, nehogy felébresszem a fal felé fordulva alvó Duncant: aznap reggel gondoltam először komolyan a szökésre. A gyár füstje úgy gomolygott a síkság fölött, mint egy óriási kérdőjel, míg az erős tavaszi napsütés és a szél nyugat felé igyekvő szürke patakká nem változtatta. Robert beszél álmában. A párnához nyomja az arcát, és amikor megint megfordul, világos vérfoltok maradnak rajta. Ismeretes, hogy csaknem minden leprás már a betegség korai stádiumában álmatlanná válik. Egyetlen helyzet sem felel meg a beteg testnek. Azt hiszem, csak akkor lelnének nyugtot, ha állva aludnának, mint a holdkórosok. A lepratelep udvarán, a hajdani szökőkút peremén szép időben mindig ott üldögélt valamelyikünk álmatlanságtól gyötörve. Az ébrenlét határán lebegve szürcsöltük a gyengéd napsugarakat. Robertnek nem voltak ilyen problémái, most is mélyen aludt, és horkolt, mint egy elefánt. Odahúztam a széket az ablakhoz. Innen láthattam azt a helyet, ahol a fal Duncan születésnapi ajándékát rejtette. Úgy tűnt, hogy a kő szélei erősen kirajzolódnak, és a kő magától mozog. Arra gondoltam, bármelyik pillanatban kieshet, és az útlevél, mint egy fekete madár, felröppen az égbe. Barátom nyújtózkodik az ágyban, az ébredés elnyújtott hangjait hallatja. A falnak támaszkodik, és elmeséli, hogy azt álmodta, Paul McCartney egyetlen késdöféssel megölte John Lennont. Aztán elmosolyodik, és az ujjával mutatja, hogy vágta el a nyakát. Can’t buy me love, mondja, és dúdolja tovább a dallamot. Az útlevelem első oldalát a fénykép töltötte ki, amelyet egy román katona készített a szűk orvosi rendelőben, miközben felkészítettek a lepratelepre. Az új nevem Andrei Stanescu lett, alatta a személyi szám, az állami címer és a bukaresti hatóság meghatalmazott tisztviselőjének aláírása. Az arcon nincs nyoma a betegségnek. A fekete-fehér felvétel mégis félelmet és zavart sugárzik, az oldalra néző szembogáron furcsa fény csillog. Akkor még a másik világ bélyegét viseltem magamon, a viszonylag nyugodt élet éveit, amelyek lassan elmerültek a felejtés futóhomokjában, elsüllyedtek a jövendő napok mocsarában. Valahányszor eszembe jutottak gyermekkorom városai, nyelvemre tolultak anyanyelvem esetlen szavai, vagy a gyári szemétdombból kiásott mocskos Európa-térképet nézegettem, gyomromból emelkedni kezdett az a furcsa bizsergés, amely könnyeket hajt a szembe. Színek nyomai, illatok maradványai, hangok, hangok, hangok. Az utóbbi években azonban az ilyen emlékek egyre kevesebb érzést kavartak fel. Túl távolinak tűntek ahhoz, hogy teljes pompájukban színre léphessenek és eljátszhassák előadásukat: úgy bolyongtak gondolataimban, mint a harminc bölényből álló utolsó csorda Észak-Lengyelország erdőségeiben. Csak akkor látja meg őket az ember, ha keresi. Biztos szögesdrót őrzi őket, míg értéktelen, inas hústömeggé változva egyenként el nem tűnnek az iszapban. Míg ki nem halnak. Az útlevél arra késztetett, hogy újra eltűnődjem ezen az egészen. Kinyitja az ember, és mintha nem húszegynéhány kékes, üres oldalt, hanem egy vastag, apróbetűs jegyzetfüzetet lapozgatna. Az ágyra ültem. Robert fölkelt, előírásosan jó reggelt kívánt, és elfoglalta az ablak előtti széket. A szakállába káromkodva Zoltán ment át az udvaron. Robert odaintett neki, bal keze három csonka ujját fölemelve rosszkedvűen viszonozta. Nagy vörös foltok voltak a homlokán és a fején, amitől szőrtelen, betegségtől barázdált bőre olyan lett, mint egy elfelejtett földrész domborzati térképe. Vártam, hogy Robert szóba hozza az útlevelet, megkérdezze, elintéztem-e a dolgot, de ő nyugodtan üldögélt, az ablakpárkányra könyökölve figyelte, hogy rója a köröket Zoltán a szökőkút körüli száraz részen. Megszagolta a nárciszokat, és ujja hegyével gyengéden megérintette a szirmokat, aztán tenyerét váratlanul a jobb füléhez tartotta, és intett, hogy hallgassak. Egy hangra összpontosított, amit az én érzékszerveim még nem regisztráltak. Hallod? – kérdezte, és megint a szája elé tartotta az ujját. Néhány pillanatig semmit sem hallottam a fák koronájának állandó susogásán és Zoltán lépteinek egyre sűrűbb csikorgásán kívül. Aztán, mint amikor egy repülőgép a messzeségből lassan közeledik a leszállópálya felé, a levegőt száz és száz ember hangja remegtette meg. Énekszó hallatszott; az Internacionálé lendületes dallama és román nyelven skandált munkásjelszavak, ilyesfélék: le a diktátorral, szabadság, jog, egyenlőség. Zoltán megtorpant, aztán – amennyire a teste állapota engedte – odaszaladt a kerítéshez. Ablakunkból már látszottak a hosszú póznákra tűzött transzparensek, román trikolórok, amelyek közepéből kivágták a címert, és a kék munkásruhák kígyózó menete, amely mögött porfelhő emelkedett. A menethez néhány paraszt is csatlakozott a mezőről, két dübörgő traktorral, melyeket hangyákként elleptek a tüntetők. A rögtönzött ármádia a gyár erődje ellen vonult. Mindez mintha annak a történetnek a modern változata lett volna, amelyet Robert mesélt Sensotregioréról és a falainál lezajlott véres ütközetről. Egy pillanatra megálltak, hogy üdvrivalgással köszöntsék a román állami televízió rozoga közvetítőkocsiját, mely azonban tisztes távolban megállt. Az operatőr felmászott a tetejére, és elkezdte rögzíteni az eseményeket. A leprozórium is felélénkült. Mindenki a második emeleti ablakoknál tolongott, hogy jobban lássa, mi történik. Az út a gyár felé kukoricatáblák, nyírfaligetek között kanyargott, széles ívben megkerülte egy távvezeték oszlopát, majd néhány száz méterre megközelítette a lepratelep kerítését, és a szemétdomb mellett elhaladva ismét a gyár felé kanyarodott. A raktárcsarnoknál néhány rendőrsisak csillogott, és egy tisztet lehetett látni, amint gumibottal mutogatva fegyvereseket küld az épület sarkaihoz. Zoltán a kerítésbe kapaszkodva egy helyben szökdécselt. Szidta Nicolae Ceauşescut, és az Internacionálét énekelve csatlakozott az általános lármához. Ahogy a kék folyam a lepratelephez közeledett, úgy lett Zoltán egyre nyugtalanabb és egyre hangosabb. Abban a pillanatban, amikor a munkások a legközelebb voltak a kerítéshez – Robert éles szeme mocskos és borotválatlan arcukat is látta –, mindannyian láthattuk, hogy Zoltán átugrik a kerítésen, megbotlik, átesik a dróton, aztán leporolja vászonköntösét, fejére húzza a csuklyát, és kitárt karral elindul a munkások felé, azzal a szándékkal, hogy csatlakozzon hozzájuk. Amikor a tömeg a közelünkbe ért, kis csönd lett. Kíváncsi tekintetek fürkészték a ragályos kastélyt, az elátkozottak otthonát, mely fata morganaként lebegett az ő szociális problémáik fölött. Amikor meglátták Zoltánt, teljesen elnémultak. Az öreg azonban nem rettent meg a tágra nyílt szemek százaitól, se az egyre sűrűbb, haragos kiáltásoktól. Ment tovább, bízva a zsarnok ellen fölkelt, elkeseredett nép baráti érzelmeiben. Az első kő a tömeg közepéből röppent el, és néhány méterrel az öreg előtt esett le. Roberttel már átugrottunk a kerítésen, és futva igyekeztünk Zoltán felé, de ő vidáman énekelt és integetett. Még mindig nem akarta felfogni, hogy rabjai a földnek és megannyi éhes proletár nem kíván szövetségeséül egy vászonrongyokba bugyolált leprást – egy torz, túlvilági jelenést. A levegőt újabb kövek hasították, és előbb halkabb, majd egyre hangosabb kiáltások: Tisztátlan! Tisztátlan! Meglepett ez az ősi kiáltás, amely most már nekünk is szólt, miközben megragadtuk Zoltán karját és vonszoltuk vissza. Hamarosan kívül kerültünk a kövek lőtávolán. Zoltán sírt. Tisztátlan Tisztátlan! – motyogta könnyek közt csukladozva, hol Roberthez, hol hozzám fordulva. Végignézett a lepratelepen, a fakoronákon és az épület homlokzatát ékesítő öreg fakereszten. A szökőkút mellett engedtük el. Mstislaw jelent meg egy kancsó vízzel, letette a földre, és ismét eltűnt a főbejárat fekete üregében. Rajta kívül senki sem bújt elő megnézni, mi történt. Azt hiszem, mind látták fentről, és most a hűvös szobák magányában róbálják kitépni szívükből ezeket a szavakat, mintha kések vagy kardok lennének. Oda nem tartozásunk újabb bizonyítékai: arról tanúskodtak, hogy Hansen gyermekei és a világ másik fele között a betegség, félelem, torzulás és rútság hatalmas sivataga terpeszkedik. Aki megpróbál átkelni rajta, azt megállítják. Robert azonban ezekben a napokban egyre biztosabb volt benne, hogy mégis érdemes megkísérelni. A munkások éneke távolodott. Zoltánt a szobájába vezettük és lefektettük. A tüntetők megálltak Nicolae Ceauşescu nagy arcképénél, vörös festékkel és földgöröngyökkel dobálták meg. Messziről úgy tűnt, mintha az egyenetlen falra festett képet golyók lyuggatnák és keskeny vérpatakok csordogálnának belőle. Minden találatot üdvrivalgás kísért, és az arcot hamarosan jókora vörös és fekete foltok takarták el. A rátapadó agyagos földgöröngyök egy leprás arcához tették hasonlatossá, a betegség utolsó stádiumában. Meg kell mondanom, hogy Robertből, mint pragmatikus amerikaiból az egész történés jóval kevesebb érzelmet és képzettársítást váltott ki, és az ő változata Zoltán Ingemar és a tüntetők találkozásáról mindenképpen ésszerűbbnek – a valósághoz közelebb állónak –, ám egyúttal kevésbé érdekesnek is látszott. Talán így vannak megalkotva a világ és a szövegek működésének szabályai: a történeteket mindig olyan emberek írják le és idézik fel, mint én, és nem a Duncanek, Zoltánok vagy Kasiewiczek. Még Zoltán szobájában ültünk, amikor a gyár irányából az első lövés elhangzott. Az ütemes skandálás abban a pillanatban artikulátlan üvöltéssé változott. Porfelhőt verve rendőrségi gépkocsioszlop robogott a gyár felé. A kémény környékét és az udvart a könnygáz bolyhos ködfelhője borította be, hangyákként másztak elő belőle a rémült munkások. A diktátor sebzett arca füstfelhők között vicsorgott. A raktárcsarnok tetejéről leadott sortűz leterített két köveket hajigáló munkást. A kocsik pár száz méterre a gyártól álltak meg, és állig fölfegyverzett, gázálarcos, páncélt viselő emberek ugráltak le róluk. Ütemesen meneteltek az elégedetlen proletariátus maradéka felé, és lövésekkel válaszoltak a vaspajzsaikon konduló kövekre. A legbátrabb tüntetők dühödt kiáltással nekirontottak a szilárd rendőri-katonai kordonnak. A pajzsok vasfala egy pillanatra felnyílt, és a rohamozók eltűntek a gumibotok és lábak alatt, még nyikkanni sem maradt idejük. A legtöbb munkás a gyártól délre elterülő búzatáblán át menekült. Csakhogy – ezt a leprozórium ablakaiból látni lehetett – éppen a tábla szélén álló hosszú magtárépületek között felsorakozott egyenruhások felé szaladtak. A füst hamar eloszlott. Ceauşescu most zavartalanul szemügyre vehette a helyzetet. Hét vagy nyolc test hevert a gyárudvaron. Akiknek nem sikerült elmenekülniük, azok most térden álltak, fejükre puskacső szegeződött. A tiszt egy dzsip hűtőjén állva megafonon közölte, hogy a tüntetés résztvevőit bűnözőknek tekintik, akik a Román Szocialista Köztársaság integritását és alkotmányos rendjét próbálták megdönteni, továbbá az elnök művét és személyét támadták. Néhány munkás megpróbált felállni és mondani valamit, de a puskatusok gyorsabbnak bizonyultak. Robert észrevette, hogy az állami televízió operatőrét két rendőr az épület mögé kíséri. Néhány hatalmas pofon kíséretében elvették a kazettát a szerencsétlentől, majd ütésekkel a falhoz szögezték. Az egyik erősfiú megveregette a vállát, és a fiatalember betett egy új szalagot. Csönd lett megint. Azt hiszem, a munkások hallhatták a kamera surrogását, ahogy lassan tekeredett a celluloid, és rögzítette rémült arcukat. A tiszt gumibottal mutatta, mit kell lefilmezni. Az objektív engedelmesen járt a nyomában, és nagy üvegszeme sorra közelített a lehajtott fejű rendbontókhoz. Robert W. Duncan később majd keserű iróniával veti össze a kamera üveglencséjét és a dolgok, események tényleges állását jelentő szavakat: objektív és objektív. Csodálkozott ezen a nyilvánvaló össze nem illésen, és felhozott még néhány példát, amelyekre már nem emlékszem. Zoltán végre elaludt. A kezéről, mely lelógott az ágyról, sűrű vér csepegett. A fiókjában egy Ószövetséget találtunk, két ampulla tioszemikarbazont és egy fecskendőt; Robert befecskendezte a gyógyszert Zoltán duzzadt vénájába. Az öreg test fölé hajolva azt a szörnyű szagot lehetett érezni, ami arról tanúskodik, hogy Hansen az utolsó támadásra készül; hogy a betegség eszelős táncot rop a széteső szövetekben, amelyeket az öreg ügyesen takargatott a vászonköntösével, némán viselve a fájdalmakat. A fecskendő mellett egy megfakult budapesti fényképet találtunk, bal alsó sarkában az a szépen megfésült és engedelmesen mosolygó kisfiú, háta mögött a kivilágított várossal, maga Zoltán Ingemar 1911. május tizenharmadikán. Ez olvasható a hátlapon. Néztük a két kis kezet. Az egyikben fából készült játékszer, a másik ökölbe zárva, talán a nem egészen tiszta körmök miatt. A gyermek mai állapota ellenére szembeötlő volt a hasonlóság. Széles homloka, nagy fekete szeme, hosszú lába, kidudorodó arccsontja van a leprás Zoltán Ingemarnak is. Visszatettük a fényképet, és lábujjhegyen kilopóztunk a szobából. Mindketten arra a kisfiúra gondoltunk, aki szellemként feküdt ott felnőtt, haldokló reinkarnációja mellett.
