Mészöly Miklós életművének kiadása a szerző által elkészített terv szerint folyik, és máig tizenhét kötete jelent meg. Az istálló a sorozat tizennyolcadik kötete lesz, és a következő szépprózákat tartalmazza: Az istálló, Az árnyék, Anakamphos, Levél a völgyből, Mese, Negyvenhat videoclip, Kiemelések, Zsilip, Adagio, Karácsony, Makk ász, Pavorka, Vázlat egy kirándulásról. A Jelenkor kiadónál megjelenő kötetből közlünk most részleteket.
Mészöly Miklós: Az istálló. Jelenkor, 2008. 168 olda, 2500 Ft.
Kiemelések
(S. néni) – Faluról került föl a városba, harminc évig járt takarítani, aztán özvegyen maradt, s attól kezdve csak varrást vállalt, sosem indokolta, miért. Egyszer megkérdeztük tőle, hogy férjhez menne-e újra. „Soha”, válaszolta.
„Férfi ándungjára nincs többé kegyelmem.” Válaszát ma is úgy tartom számon, mint a sűrítés mintapéldáját.
(Önérzet) – Nyilvános vécé benyílójában megállok, valami eszembe jut. Szórakozottságomban nem érzékelem, hogy nézek. Loncsos, elnyűtt vécés asszony áll az ajtó mellett, kezében feltörlő. Élesen figyel, durván rám kiált: „Mit bámul? Nő vagyok!”
(1942) – Három és fél perc egy körúti kávéházteraszán. Alkonyodik. Nemrég esett, nagy tócsák. Katonazubbonyos hadirokkant a virágmellvéd sarkánál, mellette borostás arcú nő. Két gyerek kartondobozos persellyel gyűjt. Hadirokkant: „Itt az urak nevében mennyit adjak nektek?” Nő: „Mondjátok azt, hogy én is élni akarok”, s magára mutat. Vidékies külsejű postás nagy csomaggal a járda szélén ül, arccal az úttestnek. Befut a busz, magasra fröcsköli a vizet, rá az arcára. Letörli, a csomagon ülve megfordul, a kávéházteraszt nézi, sötét szemüveget tesz föl. A magasból nagy zacskó paradicsom toccsan a járdára. Pár pillanatig semmi; mintha odadermedt volna. Utána (ahogy egy seb kezd lucskosodni, mikor a roncsoló becsapódás zsibbadtsága múlik), hirtelen pirosra festi maga körül az aszfaltot. A virágmellvéd két törpe buxusa között nyakkendős, jól öltözött férfi hajol be az asztalomhoz; az arcán,
az orra helyén lángszóróheg. „Jó?”, kérdezi, és továbbmegy. A sarokház homlokzatán, rozsdás vasváz ketrecben, gyanútlan reklámbetűk. Még nem kapcsolták rájuk az áramot.
(Helyzet) – Aggmenhelyen két egykori politikai ellenfél; funkcionáriusok; rossz vese, rossz hólyag, slájmos köhögés; egymással szemben az ágyon; egymásra meredő szemek, erőtlen ujjak; a citromban a fele lé benne marad; izmos takarítólány húzza ki alóluk a lepedőt; a két ágy közé dobja, egymásra.
(Vakablak) – Reggel bejegyzést találok a noteszemben: A tojás monológja. Az én kézírásom. Fogalmam sincs, mikor ébredtem fel, mért kellett leírnom. Napokig kísért. Napokig zavartan töröm fel a reggeli lágytojást.
(Magnó) –,,Én folyamatosan mellébeszéltem, érted? De hát mit tehet az ember? Tehet…?”
„Az volt az utolsó mondatom, hogy optimista vagyok – de mért legyek optimista? Azok után, ami itt van?!” „Ugyan ! Ez is csak olyan, mint az árboc a kupézsivajban…” „Magyarországon már nincsenek apácacsárdák!” „Te meg csak lamentálsz, öregem, de egy összefüggő mondatot se tudsz kimondani… viszont olyan sejtelmes a lamentálásod, hogy azt fogják mondani, te vagy a zseni…” „Világos ! Mit magyarázni ezt? Úgyis a szeretet égisze alatt bonyolítjátok az önzés kis ügyleteit.” „És ezek a mai színek ! Egyszerűen nincs bennük tapintat…” „Akkor is! Kívül helyezem magamat az emberi törvényeken! Felmondom az emberi szerződést! Máskor röhögök, mint ti!” „Vagy ott van Didike, például… Az is májjal halt meg, pedig intelligens úriasszony volt.” „Pedig mi igazán nem kencéztük magunkat, mint ezek! Kölnivel jól bedörzsöltük a szánkat, és attól lett piros.” ,,Nem… ez a Beke tisztára történelmi figura! Egy kannibál eklektikus! Oroszlánok elé a keresztényeket… valami ilyen… őrült! Őrült!” „Szerintem cérna van benne…” ,,Tessék! Most meg olyan, mint a fölmelegített főzelék ! Pedig olyanra akartam, mint a jégvirág… hogy süssön, mint a jég!” „Hát jó. Helyes. A mai nappal megkezdődik az ámokfutás.” „Én tolószékből nézem… „Ó, csontig zabálni az egykor édes húst! Zabálj csak, édes lelkem.” „Két barátságos kannibál, mi ketten…” „Miért ne? A csontunk íze ugyanaz.” „Pedig nagy különbség! Én nem ajánlhatom fel a csődjeimet semmilyen istennek.”„Én magamon segítek…”„Engem meg a betegség segít.”„Ez csak olyan dadogás. Egy szó mindig elcsánkázza a többit, és az az egy is sánta.”„Az a baj, hogy nem merjük tisztázni a szeretet rugóit. Összeomlanak a masszív légvárak?”„Rendben. De azért ne a szívedre vedd, túl nehéz. Meg hamar meg is hatódsz magadtól. A lábujjadra
ejtsd.”„Te mankós százlábú!”„Békebeli hadirokkant!”„Hogy odaérsz mindig a legjobb időben…!”„Hová nem tudom, de leszállnak a madarak. A kalandozásoknak vége…”
(Memória) – Családi pad, mely a régi ház kertjében állt, a háborús felfordulásban eltűnik. Háború után, egy politikai szemináriumon kerül elő. P. ráül (gyerekkora óta gyakori vendég volta háznál) – s hirtelen a fenekével ráismer. Jobban megnézi, csakugyan az.
(Komédia, ötvenes évek) – Két idősebb nővért (politikai okokból?) falura telepítenek. Hírt kapnak, hogy a temetőt, ahol az apjuk nyugszik egy távoli városban, megszüntetik, s ha igényt tartanak a hamvakra, szállíttassák el. Három nap eltávozást kapnak a rendőrségtől. Elutaznak a városba. Pénzük nincs papra, hogy exhumálási szertartást is végeztessenek; a pap meg szemet huny. Éjszaka ásatják ki apjuk csontjait. Kék papírba csomagolt fakofferbe teszik a csontokat, fölszállnak a zsúfolt vonatra, a kofferre ülnek. Mikor helyhez jutnak, ölükbe veszik a zörgő csomagot. Egy faluban szállnak le, ahol a régi családi kripta van. Kihalt állomás. Zuhog az eső. A falu négy kilométerre. Egy cigány vezeti el őket a távoli nőrokonukhoz, aki itt lakik. Rokonuk szintén idős már, nem ismeri meg őket, de a látogatás, a fakoffer újra családtaggá teszi. Hajnalig beszélgetnek, húsz éve nem látták egymást. Reggel elmennek a paphoz az újratemetés ügyében. Pap nemrég szabadult a börtönből, és fél kivonulni velük a temetőbe. Ott helyben, a lakásán végzi el a szertartást a koffer fölött, utána elutazik, hogy alibije legyen: ő nem tudott semmiről. A két nővér éjszaka megy ki a temetőbe. A sírásó nem tudja megmozdítani a súlyos kőlapot, és oldalról próbál alája ásni, de cementfalba ütközik. Visszamegy a faluba kalapácsért, vésőért, hogy lyukat véssen a falba, és ott szórja be a csontokat. Lassan halad a munkával, közben meg hajnalodik; a faluban meg híre megy, hogy istentelen dolgot művelnek a temetőben. Valaki figyelmezteti őket a faluvégről, hogy nagyobb csoport közeledik, és vasvillások is vannak közöttük. A sírásó megijed, kereket old. A két nővér rémületében kis gödröt kapar, oda szórják be a csontokat, letapossák, és a temető hátsó kapuján sikerül feltűnés nélkül visszajutniuk az állomásra. Éppen időben érkeznek haza, letelt a három nap.
(Pedagógia) – „Nem szépeket hallunk rólad, Durcás.” „Tűnjetek el, de rögtön!” „Hát illik ez, Durcás?” „Mit akartok?” „Azt mondják, nem szépen bánsz Gizivel, Durcás.” „Szívódjatok el innen srácok, jó?” „Gizi válogatós, Durcás.”„Na, mozgás! Töpörtyűk!” „Most még nem büntetünk meg, ez csak olyan figyelmeztetés, Durcás .”Öten állják körül, az egyikük összekötözött patkányt vesz elő a vállra akasztós táskájából, sebkendős kézzel kicsavarja a nyakát, leteszi az egyenruhás elé, melléje egy forintos hóvirág csokrot.
(Tauszig úr) – Sírkőfaragó; temető mellett a műhelye. A műhelyudvar, a temető tele vadonatúj sírkővel, s a környék is az ő Mária és Krisztus szobraival. „Jól halnak”, magyarázza. Szobrai előtt megemeli a kalapját. Halálra nem gondol. Az a dolga, hogy túléljen. Éjszaka sétálni hív; körbejárjuk a falut, a közeli környéket. A műtermét.
(Determinizmus) – Fegyvereket gyűjt, nem vadászik; bibliákat, nem vallásos. Első felesége érzékeny,
virágkedvelő, az emberek fölengednek a közelében, csak ő, a férje nem. Ha hazamegy, magára csukja az ajtót; az íróasztalán rengeteg fiók, de mind zárva. Az asszony öngyilkos lesz. Pár hónap múlva új asszonyt hoz a házba, s azóta méhészkedik is. Az új asszony primitív, dühös a bibliákra, fegyverekre. A virágoskert elvadul. A férfi évekig nem érdeklődik az első házasságából született lánya után; most azonban, ha a lány nagy néha hazalátogat, cinkosan neki mutogatja az újonnan szerzett tárgyakat. A lány meséli, hogy gyerekkorában sokat virrasztott éjszaka; úgy érezte, hogy az apja meg akarja ölni őket. „Neki mindegy, hogy virág vagy újságpapír hever körülötte.” Öregségére kezdi eladogatni a gyűjteményét, a fiókjai kiürülnek. Jógagyakorlatokat végez, úszik, sportol, templomba jár. Modora megváltozik, közlékeny lesz, türelmes. Már elmúlt hatvanöt éves, de ötvennek nézik. Szereti a virágokat. A felesége öngyilkos lesz.
(Monológ) – Éjszaka, vonaton, az egyik alföldi városba utazom. A kocsiban egyetlen homályos lámpa ég, majdnem sötét van, büdösség, megbízható izzadság meleg. Odakint kemény tél. Ötvennégyet írunk. Valamelyik állomáson felszáll Laci bácsi. Spicces. Nagy garral benyit az ajtón, és elordítja magát: „Hajrá, Csepel… !” Mikor látja, hogy majdnem mindenki alszik, csalódottan ejti le a hangját: „Dolgozói…” Aztán leül. Éppen egy nagykendős nénivel szemben. Először kitartóan fixírozza, majd benyúl a zsebébe, s előhúz egy kolbászdarabot. Kínálva nyújtja: „Még jó
ám! Nem hiszi? Csak valamikor hosszabb volt. Nem kóstolja meg?” „Jó kézben van az”, mondja a néni. Laci bácsi megnyalja a szája szélét, és azért se csuklik. „Azt én tudom”, s beleharap a kolbászba. A sötétben kíváncsi gyerekarc bukkan fel. „Szerbusz, öcsi!”, üdvözli kacsintva. „Ne félj, na! Apád nem iszik, csak Karcagra utazik.” A gyerek zavartan visszahúzódik, Laci bácsi meg előszed az aktatáskájából két üveget. „Párosan szép az élet!”, kiáltja, s két térdére helyezi őket. De mindjárt el is komorul: az egyik üveg üres. Tűnődik, hogy mit csináljon vele, végül begurítja az ülés alá. „Menjen haza! Nem igaz?” Csöndben, cuppogva inni kezd. Időnként összerázkódik, fölnéz. „Egészség! Így fejlődik demokrácia!” Megint iszik, fölnéz. „A vezérbika imperialista lett, Laci bácsi meg kommunista!” Kicsit vár, aztán megböki a néni térdét. „Nem hiszi?” A néni hallgat. „Biztos azért nem hiszi, mert nem ismerős Karcagon. Ismeri a Kiszelit? Hát a Kandó-Kovácsot? Azt se? De a Kuit csak ismeri?”, és röhög. „Mert az én vagyok.” Kis idő
múlva bizalmasan közelebb hajol. „Ha már nem eszik, nem iszik, hadd adjak legalább egy csókot!” „Majd nagymosás után”, dörmögi a néni. „Hajjaj, olyan sose lesz, olyankor mindig elmegyek hazulról.” Közben benyit a kalauz. Egyedül ő nem találja a jegyét, sokáig keresi. Még föl is áll hozzá méltatlankodva. „Azért állított föl, hogy megnézze, milyen magos vagyok?” S mindjárt türelmetlen lesz, mikor a jegyét megtalálja. „Hallja, ne a kislányokat nézze, hanem engem!” Utána újra csönd. Elfogy az üveg bor. Valaki ellép mellette, lesodorja a kalapját. „Állj meg, mert belém botlasz!”, mordul fel, s hátulról belemarkol a karjába. Akkor látja, hogy belügyes egyenruhás. Jól megnézi. „Maga vasutas?”„Nem.” „Annál rosszabb”, legyint. „Nana”, csak ennyi a halk válasz. Alig lép ki az egyenruhás, jön a mozgóbüfés a kosarával, egy kövér, nadrágos nő. Erre azonnal földerül az arca, de a nő
mégse hozzá fordul először. „Néni, ne vigye el a galuskát!”, kiált utána. A büfésnő komor. „Mi tetszik?” „Maga.” „Ne tessék, kérem, viccelni. Mi tetszik?” „Hogy a jóisten rakjon maga alá széket – adjon egy fröccsöt!” Mikor megkapja, dülöngélve feláll, kezében a papírpohárral. Még mindig a büfésnőre haragszik. „Várjon csak, leszek én még egyszer miniszter! Akkor majd mondja nekem, hogy tekintetes elvtárs úr, mert én vagyok a proletár!” Büfésnő úgy tesz, mintha nem hallaná, s kimegy. Ismét csönd van. „Ha meg mégse úgy lesz”, folytatja, „akkor se lesz nagy baj. Elmegyek koldulni. Miért, ha más rendes ember mehet, én talán nem? Aki fizet, jó, aki nem, annak én fizetek. Nem igaz?” De most se válaszol senki. Kis fintorral körülnéz, sóhajtva visszaül a helyére. „Hogy ti milyen gyáva részegek vagytok! Ne is szóljatok egy szót se!” Közben fékezni kezd a vonat, nagy zökkenéssel megáll. Ez őt is kizökkenti. „Huj, de szeretném, ha egyszer már vónék valahol! Cegléden vagyunk? Mert akkor ki se nyitom a szememet, itt olyan jó világ van.” Azzal hátraveti a fejét, s mint egy darab fa, alszik. (Mikor jó két óra múlva fölébred, elmeséli: az egyik csepeli gyárban dolgozik, két hete beleesett a Dunába, de kihúzták. Mikor heccelni kezdték, hogy ha nem húzzák ki, biztos belefulladt volna a jeges vízbe, újra visszaugrott és kiúszott. Ötvennyolc éves.)
(Dióhéjban) – Két fiatal, amerikai autós-turista az egyik körúti szálló előtt parkol. Már végigjárták Európát. Különböző nyelvű felírások az autójukon, a tetőn, a karosszérián, az üvegen. Az egyik felírás: Deutschland, Deutschland über alles. Valaki szóvá teszi. Csoportosulás; kijön a KEOK autója. Udvariasan megmagyarázzák, hogy ebben az országban százezrek pusztultak el a náci ámokfutás miatt, s egy ilyen felírás joggal sérti az embereket. A két fiatalember nevet: rendben van, kaparják le, nekik mindegy, s ha akarják, felírnak valami mást. A hangulat fölenged, s találgatják, hogy mit ajánljanak. Végül ezt: Éljenek a magyarok! Fölírják, megtapsolják őket. Kérdezik tőlük, hogy innét hová mennek. Térkép fölé hajolva betűzik: Cluj. S majd onnét is tovább, végig Ázsián, és onnét haza.
(Pszichogasztronómia) – Üdülőtelepi büfé, meleg egytált mérnek a keskeny deszkapulton. Kevés a hely. Hatvanöt év körüli helybeli nyugdíjas nagy tál zöldbablevessel topog, jön-megy a pult mellett, hol errébb, hol arrébb húzódik, sok szóval a hölgyek felé – „Csak azért, ugye, hogy legyen mindenkinek helye…” Látványosan húzza végleges helyére a tányérját, a nagy karéj kenyeret, utána hátralép, és terpeszállásban, merev hátgörbítéssel a tányérja fölé hajol. Mindenki láthatja, hogy a legkevesebb (legkevesebb?) helyet ő foglalja el. Választékos mozdulatokkal kanalaz, a morzsákat a tenyerébe söpri, ledobja a földre. Mi többiek egymáshoz szorulva isszuk a Colát, a sört, és akárhogyan is, a körülményes előzékenység hatására mind őt nézzük, végül is mosolytalanul, de figyelmesen. Belénk avatkoztak, anélkül hogy akár bosszúsak, akár derűsek lehetnénk. Dubrovnik, március, eső. Ugyanabban az önkiszolgálóban, mint két évvel ezelőtt. A szemközti asztalnál ugyanaz a hatvan év körüli férfi. Nagyjában még az öltözete is hasonló: magasan gombolódó, barna felöltő, csomóra kötött kék sál, lötyögő zöldeskék nadrág, fehér teniszcipő. Figyelem, hogy változott-e a rítus, s hogy csupán alkalmi precízkedés volt-e, amit akkor megfigyeltem. De nem. Még az összeállítás sem változott. Négy tányért hoz ki a tálcán: két bablevest, egy krumpli salátát, egy főzeléket és nyolc szelet kenyeret. Leteszi az asztalra, megáll előtte, nézi, összedörzsöli a kezét, állva végigkóstolja a négy tányért, zsebkendővel újra letörli a kanalat, leteszi az egyik tányér mellé, kimegy a vécére, visszajön, odamegy az ablakhoz, nézi az esőt, a járókelőket, a tengert, odapillant az asztalára – két tányér gőzölög, kettő nem. Kezét dörzsölve leül az asztalhoz, és két kenyeret előre beleaprít a két bablevesbe, hogy duzzadjon meg. Kényelmesen rágyújt; összegyűrt, régi újságlapot vesz elő, olvasni kezdi, közben oda-odapillant a négy tányérra és a hat szelet kenyérre, mint tíz elítéltre. A küzdelem egyre drámaibb.
(Mici néni, Annus néni) – Olcsó koszton, munka, elfoglaltság nélkül élnek Erdélyben. Bátyjuk, az EZREDES, kint él Magyarországon. Régi egyenruhájának a díszeiből párnát pitykéznek. Aztán, lassan minden elmaradozik mellőlük. Gyerekek járnak hozzájuk, aztán azok se. Néha meglátogatnak valakit, azt is abbahagyják. Van egy miniatűr karácsonyfájuk, a díszek pontosan olyanok rajta, mint egy nagy fán. Évközben a globolos dobozban tartják (a moly kikezdheti), de karácsonykor arra a szarvasbőrre rakják, az asztal közepére, amit a bátyjuk legénykori lovaglónadrágjának a combbelsőjéből vágtak ki. Szomszéd gyerekek megkívánják a karácsonyfát, odaadják nekik. A szarvasbőrt kettévágják, így mindegyiküknek jut belőle az éjjeliszekrényre, terítő helyett. Bátyjuk úgy tudja Pesten, hogy Mici néni megőrült, elmegyógyintézetben halt meg, Annus néni éhen halt. A szomszédok fordítva tudják. Bizonytalan, hogy melyikük volt Mici néni, melyikük Annus néni.
(Helén és Irma) – Vénkisasszonyok. Öccsük eltűnik a fronton, később hivatalos értesítést kapnak, hogy elesett. Réznyomtató alá teszik az értesítést, a családi levelek közé. Öccsük szobáját naponta takarítják, az ágyneműt váltják, konyakot tartanak a szekrényben, rumos meggyet. Ha az egyikük valami mást rak be, hamarosan a másik is. Megbízható hivatalnokok a városházán. Sehová nem járnak, otthon élnek. Figyelik egymást.
(Mai) – Közös szállodai szobában egy csángó tanárral. Iașiban tanít a Politechnikán. Sportoló, labdarúgó. Nyelvileg éppen félúton; magyarul már rosszul, románul inkább a szaknyelvet. Együtt vacsorázunk. Két menüt végigeszik. Az ágyban is eszik. Hátborzongatóan elégedett. Sokat nevet. Mikor rájön, hogy a logarléc használatával nem vagyok egészen tisztában, hajnali háromig magyarázza lelkesen. „Az a civilizáció, ha van enni elég”, mondja elalvás előtt.
(Barátság) – Két naplónoteszemet a fogolytáborban elveszi az őr, tűzbe dobja a konyhán. Pedig máskülönben szeret, igyekszik kivételezni velem. Megtanítom sakkozni. Együtt sétálunk. Éjszaka a szalmazsákom mellé ül, és néz. Beszélgetni nem nagyon tudunk, de valahogy mégis megérteti magát. „Arról nem kell írni”, valami ilyesmit magyaráz. – „El kell felejteni.” Mielőtt megszöknék a táborból, szolgálati mulasztást követ el részegen. Kivégzik.
(Barabbás) – Kuznyecov alezredes a jóvátételi kirendeltség vezetője a kisvárosban; a nyugatra menekült patikus villájában lakik. A házak elhanyagoltak, az utcák piszkosak, a park elvadult. Háború utáni topisság, sivárság mindenütt. Kuznyecov példás rendet tart a portáján, a villa kertjében nyírt pázsit, a tövek roskadoznak a virágtól. Sötétkék nadrágján, fekete cipőjén soha egy folt. Az egyik nap gyáravatás. A hirtelen felépített deszka díszkapu összedől: csak Kuznyecov sérül meg könnyebben. A volt kisnyilas párttitkár a hibás – az ácsot vidéki szervező munkára küldte, s az már csak átvehette a laikus munkát. A rendőrség vizsgálatot indít, Kuznyecovot is bevonják a kivizsgálásba. A párttitkár érvelése, viselkedése neki is gyanús, de nem érti a helyi fodrozódásokat. Az ács félévi internálását mindenesetre leszállíttatja egy hónapra. (Skicc, a telepről) – A völgytorok kapujától járhatók csak az utak. Ott van a téglagyár, az udvarán kémény magas vaspózna, neon ostornyél lámpával. A téglagyáron túl a b.-i országút szeli mát az egykori árteret; a város azonban még elég messze fekszik innét, négy kilométerre. Idáig csak az az egy sor ház tör előre, ami utcának nem utca még, de az antenna már ott van a tetőkön. A telep lakói közt sok a háború utáni földhöz juttatott, Tisza mellékéről idetelepített kubikos, büntetését letöltött rab, néhány lezüllött értelmiségi. A földek mind téeszföldek, de tag alig akad az itt lakók közül. Aki tehette, a városban vállalt munkát, a közeli erdőben fakitermelést, fuvart. A keresetbe bele van kalkulálva az orvvadászat, orvgazdaság. Ugyanakkor megbízható átalánymunkások. Háztájiból piacolnak. Földjük kevés, hogy a trágyát mind fölhasználják (?);a téesz viszont nem veszi át tőlük (fogathiány?). Így az a gyakorlat, hogy trágyával töltik fel a telep kövezetlen bekötő útját, a huppanókat, árkokat. A bűz állandó, de nem kellemetlen; a nyers vegetáció szaga. A telep a maga áttekinthetetlen módján a biztos átmenetiség légkörében él. A trágyahalmok gőzölgése a házakkal szemközt siváran intim, törzsi-családias hangulatot ébreszt. Ami pusztul, a tékozlás természeti-természetességével pusztul. A felelősség belemosódik ma dolgok természetes folyamatába. A telep ugródeszka a város felé. A fiatalok inkább csak aludni járnak haza. A meglettebb korú keresők – mint valami raktárba – éjszaka fuvarozzák haza a holmikat, amibe a pénzüket fektetik. Szobabútorok, hűtőgépek, porszívók, kocsideréknyi drótháló kötegek, motorkerékpár-gumik zsúfolódnak a nedves szobákban. Sümegi Vojtek két írógépet vásárolt egy éve, s a hivatalos iratokat, kérvényeket – szívességből, pénzért – a lánya gépeli a telepen. A bizalmatlanságuk is családias. Rendőr nem szívesen jön ide egyedül; karácsonykor viszont a telep ajándékozza meg az őrsöt vaddisznóhússal. (Egy ötös falka, éppen a Szentestén, a téesz kukoricaraktárát kezdte túrni, s azok közül vertek agyon egyet.) Aki a szur dikos völgyből leereszkedik idáig, úgy érezheti, hogy már tett egy lépést egy új világ felé. A bekötőút mellett trópusian tenyésző burjánsövény, ami a sok trágyától évről évre áthatolhatatlanabb lesz; de este már idelátszik a kivilágított konzervgyár és piros neon cikcakk is: fél éve ott nyílt meg az első zenés eszpresszó, varrógép nagyságú elektromos dzsesszorgonával, éjszakai nyitva tartással és egy ventillátorral a régi mennyezetlámpa helyén.
(Erdély) – Vízaknán este, hóesésben. Séta a faluban, a sóstavak környékén. Kopár, szorongató táj. Miniatűr dombok, miniatűr kráterek, mint a holdfelületen. Mélyükben hártyásan bőrösödő víztükör: mint az érdesre kopott márvány. A havazás se tudja közömbösíteni a kráterek, dombocskák skizofréniáját. Mire a fölszegre érünk, eláll a havazás. Sötét van. A távoli havasok, noha kivehetetlenek, puszta létükkel dimenzionálják a sötétséget. Az utcán senki, kutya is alig. Egy padon hóval befújt férfit találunk; szájához tartott gyufával nézzük, hogy él-e. Halott. Nem a közvetlen megrendülést: a személytelen erőt és bénítást érezzük erősebbnek, ami a tájat, bennünket, ilyen hibátlan következetességnek szolgáltat ki. Bivalyok, Galócáson: a hátuk gőzölög, de nem felhőként, hanem csíkban, mint a kémény. Mögöttük a fenyves mélyzöldje. Székely asszony egy kis havasalji állomáson, fél véka krumplival, hatalmas, lila csíkos esernyővel. Hetedik hónapos. Vele a kislánya is. Második napja van úton, gyalog, vonaton, autóbusszal. A havason túlra megy, az ura ott dolgozik. Meg akarja beszélni vele, hogy milyen színűre fesse ki a szobát. „Mást nem?” „Mást mindent megírtam levélben”, mondja. Estig várunk a buszra a havas esőben. Reggel ér csak oda. Vad tülekedés az autóbusz állomáson, végül kiderül, hogy a kocsi félig telik meg, a többiek csak szórakozásból statisztáltak. Ők majd gyalog. Sivár városszél. Esik. Az országút mellett, mint a hangyák, hosszú sorban a gyalogosok. Később végeérhetetlen díszletként magas deszkakerítés, csupa vízszintesen rakott deszkából. (Mért vigasztalóbb, ha függőlegesen sorakoznak egymás mellé?) A kerítés mögött nincs semmi, csak a feltúrt föld, mintha vaddisznók járták volna be. Itt-ott lebontott őrház, hodály, rejtélyes rendeltetésű épületmaradványok. Majd váratlanul egy neorealista rét: alacsony felhők, vízszintes és párhuzamos minden. A rét közepén dróttal körbekerített, négyszög: ez az ószer. Az autóbusz csak a hídig megy, onnét már összefüggő a sártenger. A közeli szövetkezet földjéről trágyát hordtak ki, és ezen a töltésen vonul az egyik hangyasor, mellette jön visszafelé a másik. A drótkerítés mögött is trágyát szórtak fel, erre terítik ki az újságpapír lepedőket. Mindenfelé elázott papírdarabok, felszámolt „pultok”. A nevetés, tréfa sokkal több, sokkal harsányabb, mint ahogy várná az ember. Mintha eddig csak uralkodtak volna magukon, hogy itt a dróttal elkerített négyszögben csapjon ki belőlük a hangosság. A hangyasor, amelyik jön, s amelyik megy visszafelé, ehhez képest temetőien csendes. (1952)
