Luis Bunuel: Utolsó leheletem, Ford. Imrei Andrea, L'Harmattan kiadó, 2010, Ford.: Xantus Judi, 238 oldal
Luis Buñuel önéletrajzi könyve a ma már klasszikusnak számító filmrendező és barátja, forgatókönyvíró-társa, Jean-Claude Carrière beszélgetései alapján született, és Buñuel halála előtt egy évvel, 1982-ben adták először Párizsban. Azóta több nyelvre lefordították, számtalan kiadást ért meg, többek között 1989-ben magyarul is megjelent, Xantus Judit kiváló fordításában. Buñuel visszaemlékezéseinek akkori nagy sikere is indokolta, hogy a L’Harmattan Kiadó tervbe vegye a kötet fényképes, javított, újabb kiadását, amely szándékaink szerint a Buñuel tizenként filmforgatókönyvét tartalmazó sorozat bevezető darabja. A könyv az elmúlt tizenhét év alatt mit sem veszített frissességéből, ma is letehetetlen, lebilincselően szórakoztató olvasmány, amely nemcsak Luis Buñuel személyiségéről, életútjáról, pályájáról szolgál érdekfeszítő részletekkel, hanem a 20. század történetéről, társadalmi, politikai, művészeti irányzatairól. legnagyobb alkotóiról is képet ad – a század egyik legnagyobb filmrendezője, Luis Buñuel szemével.
ÁLMOK ÉS ÁLMODOZÁSOK
Ha azt mondanák nekem: húsz éved van hátra, mit akarsz csinálni hátra levő napjaid huszonnégy órájában?, én azt válaszolnám: adjatok napi két óra aktív életet és huszonkét óra álmot, azzal a feltétellel, hogy utána vissza tudok rá emlékezni; hisz az álom csak a simogató emlékezet által létezik.
Imádom az álmokat, még ha rémálmok is, márpedig a legtöbbször azok. Tele vannak akadályokkal, amelyeket ismerek, s amelyekre újra meg újra rácsodálkozom. De nem bánom.
Az álmokkal, az álmodás élvezetével kapcsolatos őrületem, amit sohasem próbáltam megmagyarázni, egyike azoknak a nagyon mély hajlamaimnak, amelyek a szürrealizmus felé vonzottak. Az Un chien andalou (még lesz alkalmam beszélni róla) úgy született, hogy az egyik álmom egybeesett Dalí álmával. Később is beillesztettem álmokat a filmjeimbe, de mindig igyekeztem elkerülni, hogy valami racionális, magyarázó jellegük legyen. Egyszer azt mondtam egy mexikói producernek, aki ezt a viccet nem igazán értekelte: „Ha túl rövidre sikerül a film, megtoldom egy álommal.”
Azt mondják, miközben álmodunk, az agyunk védekezik a külvilág ellen, és sokkal kevésbé érzékeny a zajokra, illatokra, fényekre. Ezzel szemben viszont belülről valósággal bombázzák az agyunkat a hullámokban rátörő álmok. Hisz egyetlen éjszaka millió és millió kép merül fel, majd e képek rögtön szerte is foszlanak, elveszett álmok takarójával borítva be a Földet. Nincs semmi, egyáltalán semmi, amit egyik vagy másik agy meg ne álmodna és el ne felejtene valamelyik éjszakán.
Nekem sikerült összegyűjtenem vagy tizenöt visszatérő álmomat, amelyek mint a hűséges útitársak kísértek egész életem során. Néhány közülük nagyon is szokványos: kéjesen zuhanok egy szakadékba, üldöz egy tigris vagy egy bika. Bejutok egy szobába, becsukom magam mögött az ajtót, a bika rám töri, és az egész kezdődik elölről.
– Vagy – bármilyen korú is vagyok – újra vizsgáznom kell. Már azt hittem, hogy minden vizsgán sikeresen átmentem, amikor kiderül, hogy újra meg kell jelennem a vizsgán, és persze már mindent elfelejtettem, amit tudnom kéne.
Egy másik, hasonló, színházi és filmes embereknél gyakori álom: pár percen belül ki kell mennem a színpadra, hogy eljátsszak egy szerepet, de nem emlékszem egy szóra se belőle. Ez az álom igen hosszan elhúzódhat, bonyolódhat. Riadt vagyok, sőt rémült, a közönség türelmét vesztve fütyülni kezd, én meg keresek valakit, az ügyelőt, a színigazgatót, és azt mondom: de hát ez rettenetes, mit csináljak? Hűvösen csak annyit felel, hogy boldoguljak, ahogy tudok, de már megy fel a függöny, nem várhat tovább. Rettenetesen szorongok. A burzsoázia diszkrét bája című filmemben megpróbáltam felidézni ennek az álomnak néhány képét.
Egy másik rémálmom: be kell vonulnom katonának. Ötven- vagy hatvanéves koromban, a régi egyenruhámban visszamegyek abba a madridi kaszárnyába, ahol szolgáltam. A falhoz lapulva, riadtan osonok, félek, hogy rám ismernek. Szégyellem magam, hogy ilyen idős koromban még katona vagyok, de hát ez a helyzet, nem tudok változtatni rajta. Mindenáron beszélnem kell az ezredessel, meg kell értetnem vele a helyzetemet. Hogy lehet, hogy sok-sok év tapasztalatával a hátam mögött megint itt vagyok a kaszárnyában?
Néha meg felnőttként visszatérek a calandai családi házba, ahol – tudom – kísértet rejtőzik. Visszaemlékszem arra, amikor apám a halála után megjelent előttem. Bátran belépek egy sötét szobába, és szólítom a kísértetet, akárki is legyen az; provokálom, sőt sértegetem is. Aztán zajt hallok magam mögött, becsapódik egy ajtó, és én, bár nem láttam senkit, ijedten felébredek.
Az is előfordul néha velem, ami bárki mással is: az apámmal álmodom. Komoran ül a családi asztalnál. Lassan eszik, nagyon keveset, alig beszél. Tudom, hogy halott, és odasúgom anyámnak vagy valamelyik húgomnak, aki mellettem ül: „Csak meg ne mondja valaki neki!”
Pénzzavarral is gyakran küzdök álmomban. Nincs semmim, üres a bankszámlám. Hogy fogom kifizetni a szállodát? Ez az egyik leggyakrabban visszatérő rémálmom. Még mindig üldöz.
Csak a vonatos álom hasonlítható hozzá, az tér vissza ugyanilyen kitartóan. Több százszor álmodtam már. A történet mindig ugyanaz, de az árnyalatok, a részletek váratlan kifinomultsággal változnak. Vonaton utazok, nem tudom, hová, a bőröndjeim fönt vannak a csomagtartó hálóban. Egyszer csak a vonat befut egy állomásra, és megáll. Felkelek, hogy kinyújtóztassam a lábam a peronon, és igyak egy pohárkával a restiben.
De azért nagyon óvatos vagyok, hiszen sokszor utaztam már így álmomban, és tudom, hogy abban a pillanatban, ahogy leteszem a lábam a peronra, a vonat hirtelen elindul. Csapdát állítottak nekem.
Szóval, az egyik lábammal bizalmatlanul lelépek a földre, könnyedén fütyörészve körbesandítok, a vonat nyugodtan áll, körülöttem más utasok is leszállnak, látszólag minden rendben, elhatározom hát, hogy a másik lábamat is leteszem a földre, de akkor, puff, a vonat, mint egy kilőtt ágyúgolyó elrobog. Ráadásul minden csomagom fenn maradt. Hatalmasat káromkodok, egyszer csak egyedül vagyok a kihalt peronon, és felébredek.
Néha, ha együtt dolgozunk, és szomszédos a szobánk, előfordul, hogy Jean-Claude Carrière hallja a falon át, hogy kiabálok. A szeme se rebben. „Megint elment a vonat”, gondolja. S valóban: másnap emlékszem is a vonatra, amely megint hirtelen elindult, és otthagyott egyedül, csomag nélkül az éjszaka kellős közepén.
Ezzel szemben egyetlenegyszer sem álmodtam repülővel. Szeretném tudni, miért.
Mivel az embereket nem nagyon érdeklik mások álmai – de hát hogy meséljem el az életem, ha nem beszélek a föld alatti, képzeletbeli, irreális részéről? –, nem fogok túl soká időzni ennél a témánál. Még egy-két álom, és kész.
Először az unokaöcsémmel, Rafaellel kapcsolatos álmom, amelyet szinte szóról szóra bevettem A burzsoáziába. Hátborzongató, de egyszersmind szomorkás és érzelmes is. Az unokaöcsém, Rafael Saura már jó ideje meghalt, ezt tudom is, mégis hirtelen összetalálkozom vele egy kihalt utcán, és meglepetten megkérdem: „Hát te meg mit csinálsz itt?” Mire szomorúan azt válaszolja: „Mindennap erre járok.” Egyszer csak egy felforgatott, sötét házban találom magam, amely tele van pókhálóval; úgy láttam, ide jött be Rafael. Szólongatom, de nem felel. Kimegyek, és ugyanabban az utcában most anyámmal találkozom. Azt kérdem tőle: „Anyám, anyám, mit csinálsz itt az árnyak közt?”
Ez az álom nagyon nagy hatással volt rám. Körülbelül hetvenéves voltam, amikor először látogatott meg. Kicsit később egy másik álom még jobban megdöbbentett. Egyszer csak Szűz Máriát láttam magam előtt, fényárban úszott, és lágyan felém nyújtotta a kezét. Nyilvánvaló és erős volt a jelenléte. Nagyon gyengéden beszélt hozzám, hozzám, a szerencsétlen hitevesztetthez, miközben halkan Schubert zenéje kísérte szavait, amit tisztán hallottam. Ezt a képet be akartam venni A Tejútba, de egyáltalán nem volt olyan meggyőző, mint álmomban. Letérdeltem, a szemem tele lett könnyel, hirtelen úgy éreztem, átjár a hit. A vibráló, a legyőzhetetlen hit. Amikor felébredtem, két-három percbe is beletelt, amíg meg tudtam nyugodni. Még ébren is azt ismételgettem egyre: „Igen, igen, Szűz Mária, hiszek!” Nagyon gyorsan vert a szívem.
Hozzá kell tennem, hogy ennek az álomnak volt bizonyos erotikus jellege is. De persze ez az erotika a plátói szerelem szűzies határain belül maradt. Talán ha tovább tart az álom, eltűnt volna a szűziesség, és valódi vágynak adta volna át a helyét. Nem tudom. Mindenesetre nagyon megragadott a dolog, szíven ütött, önkívületbe ejtett. Ez utóbbi érzést egyébként több alkalommal is éreztem életemben, és nemcsak álmomban.
Nagyon gyakran álmodtam azt is – de ez az álom sajnos vagy tizenöt éve elhagyott; hogyan lehetne visszaszerezni az elveszett álmokat? –, hogy templomban vagyok, egy oszlop mögött megnyomok egy rejtett gombot, erre az oltár lassan megfordul a tengelye körül, és előtűnik egy titkos lépcső. Dobogó szívvel elindulok rajta lefelé, és föld alatti termekbe jutok. Elég hosszú, lassú, kissé nyugtalanító álom volt, nagyon szerettem.
Madridban egyszer arra ébredtem, hogy hangosan nevetek. És egyre csak nevettem, nem tudtam abbahagyni. A feleségem megkérdezte, hogy min nevetek, én meg azt válaszoltam: „Azt álmodtam, hogy María húgomtól kaptam egy párnát ajándékba.” Ezt a mondatot a pszichoanalitikusokra bízom.
Befejezésül néhány szót Galáról. Mindig is kerültem őt, semmi okom, hogy ezt titkoljam. Cadaquésben ismertem meg 1929-ben, a barcelonai világkiállítás alkalmával. Paul Éluard-ral, a férjével jött el, és a kislányukkal, Cécile-lel. Magritte és a felesége is velük volt, meg egy belga galériatulajdonos, Goémans.
Az egész egy ügyetlenséggel kezdődött.
Én Dalínál laktam, úgy egy kilométerre Cadaquéstől, a többiek pedig egy szállodában szálltak meg a faluban. Dalí nagyon izgatottan azt mondja nekem: „Az imént érkezett egy csodálatos nő.” Délután mindannyian elmentünk inni valamit, utána pedig elhatározták, hogy sétálnak egyet, elkísérnek bennünket Dalí házáig. Az úton mindenféléről beszélgettünk, és én azt találtam mondani – Gala jött mellettem –, hogy az taszít legjobban egy nőben, ha szétáll a combja.
Másnap fürödni mentünk, és láttam, hogy Gala combja pont olyan, mint amiről én azt mondtam, hogy utálom.
Dalíra nem lehetett ráismerni. Megszűnt közöttünk minden szellemi kapcsolat, olyannyira, hogy nem is dolgoztam vele tovább Az aranykor forgatókönyvén. Csak Galáról bírt beszélni, az ő szavait szajkózta. Teljesen megváltozott.
Éluard meg a belgák pár nap múlva elmentek, Galát és a kislányát, Cécile-t pedig otthagyták. Egyik nap hajókázni mentünk egy halász feleségével, Lídiával, hogy a sziklák között ebédeljünk. A táj egy részletére mutatva mondom Dalínak, hogy Sorollát juttatja eszembe, egy elég középszerű valenciai festőt. Dalí erre felháborodva rám rivall:
– Hogy mondhatsz ekkora szamárságot ilyen gyönyörű sziklák láttán?
Gala is beleszólt, neki adott igazat. Rosszul kezdődött a dolog. Elég sokat ittunk, majd amikor befejeztük az ebédet, Gala megint nekem támadt, már nem is tudom, miért. Erre felugrottam, ledöntöttem a földre, és megragadtam a nyakát.
A megrettent kis Cécile a sziklák mögé menekült a halász feleségével. Dalí térden állva könyörgött, hogy bocsássak meg Galának. Rettenetesen dühös voltam, de azért nem vesztettem el az önuralmamat, és tudtam, hogy nem fogom megfojtani. Csak látni akartam, amint a nyelve hegye megjelenik a fogai között.
Végül elengedtem. Két nap múlva elment.
Később mesélték nekem, hogy Párizsban – később egy ideig ugyanabban a szállodában laktunk, a Montmartre-temető fölött – Éluard sohasem ment el hazulról a gyöngyház nyelű kis pisztolya nélkül, mert Gala azt mondta neki, hogy én meg akarom ölni.
Mindezt azért meséltem el, mert ötven évvel később, nyolcvanéves koromban, Mexikóban egyszer csak Galával álmodtam.
Hátulról láttam, egy színházi páholyban. Halkan odaszóltam neki, mire ő felállt, odajött hozzám, és szerelmesen szájon csókolt. Még most is emlékszem a parfümje illatára, és arra, hogy milyen selymes volt a bőre.
Kétségkívül ez volt életem legmegdöbbentőbb álma, még a Szűz Máriásnál is meglepőbb.
És ha már az álmokról van szó, eszembe jut egy nagyon érdekes eset, amely Párizsban történt, 1978-ban. Egy kitűnő mexikói festő barátom, Gironella, Franciaországba látogatott a feleségével, Carmen Parra díszlettervezővel, és hétéves kisfiukkal. Úgy tűnt, a házasságuk nincs épp a csúcson. A feleség haza is ment Mexikóba, a festő pedig ott maradt Párizsban. Három nap múlva azonban értesítést kapott, hogy a felesége beadta a válókeresetet. Nagyon meg volt lepve, és megkérdezte, hogy miért. Az ügyvéd azt válaszolta: „Egy álom miatt.”
El is váltak.
Álmomban – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, sőt – sohasem sikerült teljesen, kielégítően szeretkeznem. A leggyakoribb akadály az, hogy néznek. Mosolyogva néznek bennünket egy ablakból, amely szemben van azzal a szobával, ahol egy nővel vagyok.
Átmegyünk egy másik szobába, sőt néha egy másik házba is. Hiába. Megint ott vannak a kaján, kíváncsi tekintetek. Mikor végre-valahára behatolnék a nőbe, kiderül, hogy be van varrva vagy tömve a nemi szerve. De az is előfordul, hogy nem találom, eltűnt; olyan sima, mint egy szobor felülete.
Ezzel szemben a nappali álmodozás közben, amit egész életemben nagyon nagy gyönyörűséggel űztem, hosszan, aprólékosan előkészített szerelmi kalandjaim mindig célba értek. Nagyon fiatal koromban például Spanyolország gyönyörű királynéjáról, XIII. Alfonz feleségéről ábrándoztam. Tizennégy éves koromban egy kisebb forgatókönyvet is elképzeltem, amelyben már benne volt a Viridiana csírája. Este van, a királyné visszavonul a hálószobájába, a komornái levetkőztetik, aztán magára hagyják. Akkor megiszik egy pohár tejet, amibe én előzőleg valami ellenállhatatlan szert öntöttem. Pár perc múlva, amikor már mélyen alszik, befekszem a királyi nyoszolyába, és magamévá teszem a királynét.
Az álmodozás szinte ugyanolyan fontos, mint az álom, ugyanolyan váratlan és erős. Egész életemben nagy élvezetet okozott elképzelnem – ahogy ez biztosan másokkal is előfordul –, hogy láthatatlan és megfoghatatlan vagyok. E csoda révén én lettem a leghatalmasabb és a legsebezhetetlenebb ember a világon. Ez az ábránd, számtalan variációban, sokáig kísért a második világháború alatt. Elsősorban az ultimátum ötlete körül forgott a történet. Láthatatlan kezem egy papírt nyújt át Hitlernek, amelyben huszonnégy órát kap, hogy kivégeztesse Göringet, Goebbelst meg az egész bandát. Ellenkező esetben magára vessen. Hitler behívatja a segédeit és a titkárait, és azt üvölti: „Ki hozta ide ezt a papírt?” Én, láthatatlanul, ott állok a dolgozószobája egyik sarkában, és nézem, ahogy hiába dühöng. Másnap meggyilkolom például Goebbelst. Aztán mivel a láthatatlanság együtt jár a mindenütt jelenvalósággal, ámegyek Rómába, hogy elintézzem Mussolinit. Közben azért beugrok egy elbűvölő nő hálószobájába, láthatatlanul leülök egy fotelbe, és végignézem, ahogy lassan levetkőzik. Ezek után újra benyújtom az ultimátumot a Führernek, aki toporzékol dühében. És így tovább, hihetetlen sebességgel.
Madridi diákkoromban, amikor Pepín Bellóval a Guadarrama hegyei között kirándultunk, néha megálltam, hogy felhívjam a figyelmét a gyönyörű tájra, a hegyek közt elterülő széles amfiteátrumra, és azt mondtam neki: „Képzeld el, hogy körös-körül bástyák vannak, lőrésekkel, vizesárokkal, talprésekkel. Minden, ami ezen belül van, az enyém. Vannak fegyvereseim és földműveseim. Kézműveseim, kápolnám. Békében élünk, csak nagy néha küldünk egy-két nyilat a kíváncsiskodók felé, akik megpróbálják megközelíteni a vizesárkokat.”
Megfoghatatlan, de kitartó vonzódásom a középkorhoz gyakran idézi fel bennem annak a feudális nagyúrnak a képét, aki a világtól távol, elvonultan él, kemény kézzel irányítja a birtokát, de a lelke mélyén jóságos. Nem csinál semmi különöset, csak néha rendez egy-egy kisebb orgiát. Méhsört iszik, meg jófajta bort a tűz mellett üldögélve, amelyen állatok sülnek egészben. Az idő nem változtatja meg a dolgokat. Az emberek befelé élnek. Nincs utazás.
Azt is elképzelem néha, és valószínűleg ebben sem vagyok egyedül, hogy valami gondviselésszerű, váratlan államcsíny folytán világdiktátor lesz belőlem. Teljhatalmam van. Semmi sem állhat ellen a parancsaimnak. Valahányszor erről ábrándozom, az első dolgom az, hogy küzdjek az információáradat ellen, hisz ez a forrása minden bajnak.
Aztán, amikor pánikba esem a demográfiai robbanás miatt, amely egyre jobban sújtja Mexikót, elképzelem, hogy összehívok egy tucat biológust, és azt a megfellebbezhetetlen parancsot adom ki nekik, hogy szórjanak szét a bolygón egy olyan szörnyű vírust, amely megszabadítaná vagy kétmilliárd lakosától. Bár, természetesen, először bátran kijelentem: „Még akkor is, ha én magam is belepusztulok.” Aztán titokban megpróbálom kivonni magam a dologból, összeállítom a megmentendő személyek listáját: a családom egyes tagjait, a legjobb barátaimat, a barátaim családtagjait és barátait. És sohasem érek a végére. Úgyhogy abbahagyom.
Az utóbbi tíz évben azt is gyakran elképzelem, hogy megszabadítom a világot az olajtól, a szerencsétlenség másik forrásától, mégpedig úgy, hogy hetvenöt föld alatti atomrobbantást hajtok végre a legfontosabb lelőhelyeken. Az olaj nélküli világ mindig is paradicsominak tűnt számomra – s annak tűnik ma is –, amely középkori utópiám keretein belül meg is valósulhatna. De alkalmasint a hetvenöt atomrobbantás bizonyos gyakorlati problémákat is maga után vonna, úgyhogy erre még várni kell. Talán egyszer majd visszatérünk rá.
Egyszer, amikor Luis Alcorizával egy forgatókönyvön dolgoztunk San José Purúában, lementünk együtt a folyóhoz, és a puskánkat is magunkkal vittük. Ahogy a vízpartra érünk, egyszer csak megragadom Alcoriza karját, és mutatok neki valamit a túlsó parton. Egy hatalmas madár pihen az egyik fa ágán. Sas!
Luis felemeli a puskáját, céloz és lő. A madár leesik a bozótba. Luis átvág a folyón, vállig belemerülve a vízbe, félrehajtja az ágakat, és ott talál egy kitömött madarat. A lábán egy cédula lóg, rajta, hogy melyik boltban vásároltam, és mennyibe került.
Egy másik alkalommal Alcorizával egy étteremben vacsorázunk San Joséban. Egy gyönyörű nő jön be, egyedül, és leül a szomszéd asztalhoz. Luis tekintete, ahogy ez természetes, azonnal a nő felé fordul. Én meg így szólok hozzá:
– Luis, tudod, hogy azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, és nem szeretem, ha arra vesztegeted az időt, hogy a nőket bámulod.
– Igen, tudom – válaszolja. – Bocsáss meg.
Tovább eszünk.
Kicsit később, a desszertnél, ellenállhatatlanul újra a gyönyörű, magányos nőre téved a tekintete. Rámosolyog. A nő meg visszamosolyog rá.
Én dühös leszek, és emlékeztetem, hogy azért jöttünk San Joséba, hogy forgatókönyvet írjunk. Hozzáteszem, hogy ez a machós viselkedés egy csöppet se tetszik nekem. Erre aztán ő is megharagszik, és azt válaszolja, hogy ha egy nő rámosolyog, akkor neki úriemberi kötelessége visszamosolyogni.
Felháborodva felállok az asztaltól, és visszavonulok a szobámba.
Alcoriza megnyugszik, megeszi a desszertet, és odaül a nő asztalához. Bemutatkoznak egymásnak, isznak egy kávét, beszélgetnek. Aztán Alcoriza a szobájába viszi a hódítottját, szerelmetesen levetkőzteti, és a nő hasára írva ezt a néhány szót látja, mégpedig odatetoválva: Figyelmesség Luis Buñueltől.
A nő egy elegáns mexikóvárosi kurva, akinek egy vagyont fizettem azért, hogy San Joséba jöjjön, és aki hűen követte az utasításaimat.
Persze a sasos meg a kurvás történet is csak elképzelt tréfa, semmi több. De abban biztos vagyok, hogy Alcoriza besétált volna a csapdába, legalábbis a második esetben.
A CALANDAI DOBOK
Sok aragóniai faluban létezik egy szokás, amely valószínűleg egyedülálló a világon, és ez a nagypénteki dobolás. Dobolnak Alcañizban és Hijarban is. De sehol olyan misztikus, ellenállhatatlan erővel, mint Calandában.
Ez a szokás a 18. század végére nyúlik vissza, de 1900 körül megszűnt. Egy calandai pap, mosén Vicente Allanegui keltette újra életre.
A calandai dobok megállás nélkül, vagy legalábbis szinte megállás nélkül peregnek nagypéntek déltől nagyszombat délig, felidézve a sötétséget, amely Krisztus halála pillanatában borította el a földet, a föld rengését, a szétmálló sziklákat, a templomkárpit kettéhasadását. Lenyűgöző, furcsán megható közösségi szertartás ez, amelyet két hónapos koromban, a bölcsőből hallottam életemben először. Később többször részt vettem benne, még pár éve is, és sok barátomnak mutattam meg, akiket éppúgy elkápráztatott, mint engem. 1980-ban, amikor utoljára jártam Spanyolországban, összehívtuk néhány barátunkat egy középkori kastélyba, Madrid közelében, és meglepetésként hajnali szerenádot adattunk nekik, külön Calandából hívott dobosokkal. A vendégek közt sok kiváló barátom volt, Julio Alejandro, Fernando Rey, José Luis Barros. Mindannyian azt mondták, hogy nagyon meghatotta őket, bár nem tudják, miért. Öten bevallották, hogy még sírtak is.
Nem tudom, mi okozza ezt a fajta meghatottságot, amely leginkább a zenei élményekéhez hasonlítható. Kétségkívül valami titkos ritmus lüktetésének köszönhető, amely kívülről tör ránk, és valamilyen, minden racionális magyarázattól független, fizikai borzongást okoz. A fiam, Juan-Luis forgatott egy kisfilmet Les tambours de Calanda* címmel, és én is több filmemben felhasználtam ezt a mélységes, felejthetetlen dobszót, elsősorban Az aranykorban és a Nazarínben.
Gyermekkoromban alig két-háromszáz résztvevő dobolt. Ma már több mint ezren vannak, hat vagy hétszáz dobbal, és négyszáz bombóval*.
Nagypénteken dél felé a főtéren, a templom előtti téren gyülekezik a tömeg. A nyakába akasztott dobbal mindenki csendben várakozik. Ha valaki türelmetlen, és előbb megveri a dobját, a tömeg azonnal elhallgattatja.
Délben, a templom első harangszavára hatalmas dübörgő hang támad, és elsodró erővel, mint valami mennydörgés, úgy tölti be a falut. Az összes dob egyszerre szól. Megfoghatatlan érzés lesz úrrá a dobosokon, amely hamarosan valami mámorszerűséggé fokozódik. Két órán át verik a dobokat, majd körmenetet alkotnak, amelyet El Pregónnak hívnak (a pregón a hivatalos dob és a kikiáltó neve is), aztán ez a menet elhagyja a főteret, és végigjárja a falut. Olyan sokan vannak, hogy az utolsók még el sem hagyták a teret, amikor az elsők a másik oldalon már jönnek is vissza.
A körmeneten álszakállas római katonák is részt vesznek (putuntúnnak hívják őket; ez a szó a dob ritmusára emlékeztet), centuriók, egy római generális, meg egy Longinos nevű szereplő, aki középkori páncélt visel. Ez utóbbi elméletileg Krisztus testét védi a megszentségtelenítéstől, és a megfelelő időben párbajt vív a római generálissal. A dobosok ilyenkor körbeállják a két harcost. A római generális félfordulatot tesz, ezzel jelezve, hogy meghalt, Longinos pedig lepecsételi a sírt, amelynek őrizetére rendelték.
Krisztust egy üvegkoporsóban fekvő szobor jelképezi.
A körmenet alatt végig Jézus szenvedéstörténetének szövegét énekelik, amelyben azelőtt többször is szerepelt a „hitszegő zsidók” kifejezés, egészen addig, amíg XXIII. János nem töröltette az evangéliumból.
Öt óra tájban az egész véget ér. Egyperces csend következik, majd újra megszólalnak a dobok, és másnap délig meg sem állnak.
A dobolás öt-hat különböző ritmust követ, ezekre még most is emlékszem. Ha két csapat, amely két külön ritmusban dobol, találkozik egy utcasarkon, megállnak egymással szemben, és a két ritmus valóságos párbajt vív, ami egy óráig vagy még hosszabb ideig is eltarthat. A gyengébb csapat végül is átveszi az erősebb ritmusát.
A dobok döbbenetes, magával ragadó, kozmikus hangja, amely kollektív tudatalattinkat érinti, a földet is megremegteti a lábunk alatt. Elég, ha az ember ráteszi a kezét egy ház falára, hogy érezze a remegést. A természet átveszi a dobok ritmusát, és ez egész éjjel tart. Ha valakit netán elaltatna a dobpergés robaja, ijedten ébred fel, mihelyt a dobok eltávolodnak, és magára hagyják.
Hajnalra a dobok bőrét vérfoltok borítják: a sok dobolástól kiserken az emberek kezéből a vér. Pedig kemény munkáskezek azok.
Szombat reggel van, aki felmegy egy falu melletti dombra, ahol van egy via crucis, hogy így emlékezzen meg a kálváriáról, a többiek meg tovább verik a dobot. Hétkor megint összegyűlnek, a temetési körmenetre. Amikor az első déli harangszó megszólal, minden dob elnémul a következő évig. Mégis, a megszokott hétköznapokba való visszatérés után is néhány calandai még mindig a már alvó dobok ritmusát követve, szaggatottan beszél.
Lusi Bunuel: Utolsó leheletem, Ford. Imrei Andrea, L'Harmattan kiadó, 2010, Ford.: Xantus Judi, 238 oldal
Luis Buñuel önéletrajzi könyve a ma már klasszikusnak számító filmrendező és barátja, forgatókönyvíró-társa, Jean-Claude Carrière beszélgetései alapján született, és Buñuel halála előtt egy évvel, 1982-ben adták először Párizsban. Azóta több nyelvre lefordították, számtalan kiadást ért meg, többek között 1989-ben magyarul is megjelent, Xantus Judit kiváló fordításában. Buñuel visszaemlékezéseinek akkori nagy sikere is indokolta, hogy a L’Harmattan Kiadó tervbe vegye a kötet fényképes, javított, újabb kiadását, amely szándékaink szerint a Buñuel tizenként filmforgatókönyvét tartalmazó sorozat bevezető darabja. A könyv az elmúlt tizenhét év alatt mit sem veszített frissességéből, ma is letehetetlen, lebilincselően szórakoztató olvasmány, amely nemcsak Luis Buñuel személyiségéről, életútjáról, pályájáról szolgál érdekfeszítő részletekkel, hanem a 20. század történetéről, társadalmi, politikai, művészeti irányzatairól. legnagyobb alkotóiról is képet ad – a század egyik legnagyobb filmrendezője, Luis Buñuel szemével.
