Knud Romer: Aki pislog, fél a haláltól, 2400 Ft, Polar kiadó, Fordította:
Bogdán Ágnes, 176 oldal, 2009
Részlet:
Andreának
Mindig féltem anyai nagyapámtól, félelmen kívül aligha éreztem iránta mást. Mindenki Schneider papaként ismerte. Hogy egyébként mi volt a keresztneve, nem tudom, de ennek nincs is jelentősége, sohasem jutott eszembe a keresztnevén szólítani. Nem olyan férfi volt, akivel bizalmaskodni lehe-tett.
Schneider papának több kilométer sebhely borította az arcát, jelesül annak bal felét. Az elő-ző évszázadban lefolyt párbajok, a Schlägerverein nyomai. A párbajozók – becsületüket védendő – egymás elé álltak, bal kezüket hátratették, és rezzenéstelenül vagdalták egymás arcát kardjukkal.
Papa hátrafésülte őszes haját, halántéka magas volt, és ha valaki a szemébe nézett, kihívta párbajra: – Sie haben mich fixiert, mein Herr. – Rezzentéstelen tekintete mindig a külvilágot für-készte, nem tudom, megúszta-e bárki a vele való találkozást. Nagymamát kivéve. Benne az volt a csodálatos, hogy képes volt állni Schneider papa tekintetét – anyámnak ez nem ment –, nagyanyám volt papa egyetlene, az érzékeny pontja, amit persze titkolt, mert egyébként kemény volt és megközelíthetetlen.
Szabadon rendelkezett az asztalfőn anyám és apám otthonában, aranykeretbe foglalt képe, amely egy erdei tisztáson készült, az ebédlőnk falán függött. A képen, kezében könyvvel, nagyma-ma mellett ül a pázsiton és maga elé néz; nagymama karjában csecsemő, serdülő anyám a vadász-kutyát, Bellót fogja. A könyv, a gyermek és a kutya határozta meg a szerepeket; Schneider papa képviselte a szellemet és a kultúrát, az asszony a szülést jelképezte, a gyerekeket, akik közel álltak a természethez, idomítani kellett, mint a kutyákat.
Evés közben mindig egyenes háttal ültem a széken, mindkét kezem az asztalon, állam alatt a szalvéta, mintha Schneider papa csakugyan ott ülne velünk az asztalnál és szemmel tartana. Tud-tam, hogy ha valamit rosszul csinálok, és teszem azt, késsel vágom a krumplit, vagy kérdezés nélkül megszólalok, rögtön beleszúrja a villát a kezembe.
Schneider papa volt a legszigorúbb ember, akit ismertem, és ott volt mindenben, ami szigo-rú, kemény és fájdalmas. Ő volt a legfelső gomb az ingen. A vizes fésű foga, amivel végigszántják az ember haját. Horzsolás a bőrön, félelem a késéstől. Nem tegeztem, ahogyan senki más sem.
Nem hiszem, hogy akadt bárki, aki tudta a keresztnevét, vagy egyáltalán eszébe jutott volna így szólítani. Azt nagyapám borzalmas titokként rejtegette, mert a tét óriási volt. Ha egy nap a ke-resztnevén szólítják, rögtön tudta volna, ki az illető. Rajta kívül csak egyvalaki ismerte a nevét: Is-ten.
Anyai nagyanyám a háború alatt a levegőbe röpült egy benzinnel telt pincében. Damaris Dora Renata Matthesnek hívták, Németország egyik legszebb asszonya volt. Olyan szép, mint egy görög szobor, mondta anyám, amikor a nagymama múzeumi képeslapokra emlékeztető fényképeit néze-gettük. Első férje és egyben nagy szerelme, Heinrich Voll vakbélműtét közben meghalt, magára hagyva feleségét és kislányát. 1924-ben nem olyan idők jártak, melyek kedveztek volna az egyedül-álló anyáknak, de küllemének köszönhetően nagyanyám ismét férjhez ment, ez alkalommal Schneider papához.
Papa gyönyörű felesége tehát felrobbant, megégett, s ami visszamaradt belőle, a háborús se-bészet poklában élt tovább. Toldozták-foldozták, csukamájolajjal kenték, mert az orvosnak az az őrült ötlete támadt, hogy a szer a seb gyógyulását szolgálja, különben is megakadályozza a bőr ki-száradását. Kínozták nagymamát, aki lement az Elba partjára, hogy fájdalmában a folyóba ölje ma-gát, és egyre csak azt rikoltozta: – Mein Gott, warum läßt du mich nicht sterben? – Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, el akarta pusztítani, ami megmaradt belőle, de nem járt sikerrel, s végül fátyol-lal takarta el az arcát, megtartva magának a fájdalmat és a szégyent, tönkretett tárgyként élte tovább az életét.
Soha nem csodálkoztam a külsején, nem hasonlítottam más nagymamákhoz. Ellenkezőleg, őket hasonlítottam hozzá, és azt gondoltam, milyen furák a nagy fülükkel meg orrukkal. Amikor anyámmal és apámmal múzeumba mentünk, vagy osztálykiránduláson a Gliptotékában sétáltam, nagyanyámat láttam a talapzatokon orr, fül, kéz és láb nélkül. Számomra ő volt a klasszikus szépség megtestesülése; ahogy a szobrok arca, az övé is ajak nélküli mosolyba merevedett.
Könnyen sírva fakadt, zokogott, amikor látogatóba mentünk hozzá, zsebkendővel integetett, amikor a kocsink visszaindult, és ha meghatotta egy fennkölt, szentimentális film, megszólalt: – Ich bin so gerührt. – Nyáron a kertben ültünk, felolvastam neki Eichedorff, Keyserling vagy Robert Walser romantikus könyveiből. – Ach wie schön – jelentette ki, amikor befejeztem, s arcán köny-nyek peregtek végig. Szerettem, határtalan gyöngédséget éreztem iránta, lehoztam volna érte a csil-lagokat az égről, ha képes lettem volna rá, és egyszer meg is tettem.
Tizenöt kilométert kerekeztem a lápig a Hannenov erdőben, már sötétedett, amikor a fák kö-zé értem. A víz fekete volt és félelmetes, s akkor hirtelen felvillant valami a csalitban: szentjános-bogarak! Hazavittem őket, és amikor mindennel elkészültem, megkértem nagyanyámat, hogy jöjjön az ablakhoz és nézzen ki a kertbe. A szentjánosbogarak világítottak a sötétben, úgy ragyogtak a gyepen, mint a csillagok az Orion csillagképben. Sokáig álltunk ott, figyeltük, ahogy a szentjános-bogarak útra kelnek, a csillagkép fokozatosan feloszlik, egyre halványabb lesz, majd végül eltűnik. Néztem nagyanyámat és feszülten vártam, tudtam, hogy mindjárt megszólal: – Ich bin so gerührt.
