Khemiri, Jonas Hassen: Montecore - Egy párját ritkító tigris, Papolczy Péter (ford.)Gondolat Kiadó, 2009, Gondolat Világirodalmi sorozat, 351 oldal
Az első regényével nemrég debütált fiatal író, Jonas egy nap különös e-mailt kap egy bizonyos Kadirtól, apja gyerekkori barátjától Tunéziából. "Kadir gombolja a klaviatúrát", hangzik a meghökkentő kezdet. Kadir ezután elküldi a maga egészen egyéni, a franciát, svédet és arabot vegyítő, ráadásul képzavarokkal és bombasztikus metaforákkal tűzdelt nyelvezetén írt visszaemlékezéseit közös napjaikról. Ha már Jonas írásra adta a fejét, javasolja Kadir, írja meg eltűnt apja kacskaringós élettörténetét az ő segítségével, hiszen ennél jobb "sztori" nincs is. Abbas, az apa útja a marokkói árvaháztól a svédországi beilleszkedési kálvárián és a művészi sikertelenség kínjain át a világhírig vezetett. És ezzel kezdetét veszi a közös munka. Jonas eleinte háttérbe szorul, hiszen apja ifjúkori éveiről nincsenek emlékei, de saját gyerekkori élményeit már ő maga írja meg, jóllehet Kadir ezeket is ellátja lábjegyzetekkel. Két teljesen eltérő hangon szólal meg a letehetetlenül szórakoztató történet, amelynek egyik vezérmotívuma a hirdetett tolerancia és a hétköznapokban mégis megnyilvánuló rasszizmus között feszülő ellentét. A két szólamhoz néha egy harmadik is csatlakozik, ugyanis Kadir arabról lefordítja Jonas apjának régi leveleit. Ez a szólam azonban gyanúsan hasonlít Kadir saját írásaira. Amúgy is, Kadir körül mintha valami nem volna rendben. Lehet, hogy valójában nem is ő az, aki "gombolja a klaviatúrát"? De mi történt az apával? És mi köze mindehhez Montecorénak, a híres Las Vegas-i show tigrisének, amely egy 2003-as előadás során kis híján megölte Royt, a szelídítőjét?
A tunéziai apa és svéd anya gyermekeként 1978-ban született Jonas Hassen Khemiri a mai svéd irodalom fiatal sztárja, aki mára már drámaíróként is világhírre tett szert. Második regénye, a Montecore számos tekintélyes irodalmi díjat nyert, és több nyelvre lefordították.
ROLÓGUS
Üdv, nyájas olvasó, ki álltadban lapozgatsz a könyvesboltban! Hadd világosítsam meg, miért érdemes időt és anyagi javakat invesztálni épp e könyvbe!
Vetítsük maunk elé képzeletünkben, amint a világ legjobb apukája és e könyv szuperhőse fehér öltönyében sétálgat New York-i luxus penthouse lakásának tetőteraszán. Madarak sziluettjei lebegnek a vöröslő égbolt előtt, taxik dudálnak a távolban, és a háttérben egy gigantikus jacuzzi bugyborékol.
Hősünk a manhattani embertömeget figyeli. Macsós lófarka leng a szélben, miközben memóriája újraforgatja életét. A szegény gyermekkor a tunéziai árvaházban, az átpatriáció Svédországba, és a karrierért megharcolt harcok. Illusztris fotókollekciók, gyakori csalódások, ciklikus árulások. A nap alámerül, a jacuzzi bugyog, s ő elmosolyodik, amikor karrier - jének késői sikerére gondol.
Nosztalgikus ábrándozásainak egyszer csak véget vetnek. Kik ezek a lufikat tartó váratlan vendégek, akik éljenezve szállnak ki a személyesen neki beszerelt liftből? Ott integetnek a fotográfia akrobatái, mint például Cartier-Bresson és Richard Avedon. Amott fogadják a prominens értelmiségieket, mint Salman Rushdie és Naomi Klein.
Ott érkeznek a világ nagyszívű, élő lelkiismeretei, mint Kofi Annan és Sting. Pezsgős kupakok hasítanak a mennybolt felé, és pincérek egy gigantikus tortát tolnak a teraszra, melyen a cukormáz hősünk nevét formázza.
Még az est vége előtt a talpig bőrbe öltözött Bono az „Even Better Than The Real Thing” akusztikus verziójával köszönti őt ötvenedik születésnapja alkalmából.Hősünk megtörli a szemét, és köszönetet mond a barátainak. Hogyan tett szert egy szegény, szülőmentes kisfiú ilyen kozmikus sikerekre?
Invesztálj tehát egy jegy árányit a könyv kínálta utazásba, és megtudod!
ELSŐ FEJEZET
Legszívélyesebb üdvözletem!
Spekulálj egy cseppet, ki írja neked ezeket a sorokat? KADIR gombolja a klaviatúrát! Atyád legősrégibb barátja! Ugye őrzöl még a memóriádban? Remélem, most éppen lelkesen bólogatsz. 1986-ot írtunk, amikor meglátogattalak benneteket Stockholmban: mosolygós édesanyádat, újszülött öcséidet, és büszke atyádat meg a vadonatúj fotóstúdióját. Meg persze téged, aki asszisztáltál nekem és atyádnak a svéd tanulságainkban.
Emlékszel még a nyelvtani szabályainkra? Korpulens, jó nyelvérzékű kisfiú voltál, és jól fejlett étvággyal faltad a fagyit és a Pez cukorkát. Most meg egyszeriben erektált férfi lett belőled, aki hamarosan debütál első regényével! Méltányold gigantikus gratulációmat!
Ja, az idő gyorsan ketyeg, ha az ember humoránál van, nem igaz? A kiadód informált az email címedről, és azért írok neked, hogy meginterjúvoljalak, kaptál-e hírt atyádat illetően? Tudod, hol tartózkodhat jelenleg? Relációtok továbbra is oly tragikusan néma, mint az elmúlt nyolc évben?
Atyáddal erős barátságban álltunk egészen a múlt hónapig, és akkor hirtelen nem reagált már az emailjeimre. Szívem csordultig telt a perzisztens aggodalommal. Elemberrabolta volna a CIA, hogy elfurikázza őt Guantanamóba narancs overállba bugyolálva? A Moszad transzportálta valahova? A Nestlé tartja őt fogva retorzióként leleplező fotói miatt, amiket a paraguayi gyára rabszolgamunkásairól készített?
Ezek mind teljes mértékben potenciális alternatívák, hiszen atyád igen prominens politikai figurává nőtte ki magát. Svédországból való repatriációja után fotográfusi karrierje briliánsként ragyogott.
Az utóbbi években körbeturnézta a földet a fényképezőgépével, amit politikai fegyverként használt. New York-i luxus penthouse lakásba kvártélyozta be magát, könyvespolcait ellepi az intellektuális kortárs irodalom, és az idejét olyan globális világreformerekkel tölti, mint a Dalai Láma vagy Bob Geldorf. Szabad éjszakáin békekonferenciákon vesz részt, vagy végiggaloppozik a sugárutakon mályvaszínű, bőrüléses, interaktív ablaktörlős Mercedes 500 SL-jében.
Írj! A te sikered is ekvivalens atyádéval? Könyves publikációd milliomossá, netán milliárdossá transzformált, vagy csupán pár év financiális biztonságot garantál? Az irodalmi fenoménok, mint Stephen King és Dan Brown közeli barátaid, vagy csak formálisan ismert kollégák? Hány vulva van feldúlva egy hamarosan megjelenő író által? Naponta hoz parfümözött bugyikat a postás? Kérlek, reagálj, ha bővében vagy az időnek.
Nekem is voltak már irodalmi álmaim. Hosszú időn át terveztem egy atyádnak dedikált életrajzot. Ambíciómat sajnos paralizálta ismeretem hiánya és a sok flegmatikus kiadó. E levél megírása előtt agyamat hirtelen orbitálni kezdte egy zseniális gondolat: Mi a véleményed arról, hogy másodlagos könyvedben atyád mágikus életét ábrázold?
Illesszük össze okos fejünket abban a törekvésben, hogy atyád prominens alakjához méltó életrajzot kreáljunk. Kollaboráljunk egy irodalmi mesteropusz létrehozásában, ami vonzza majd a globális publikumot, produkál pár Nobel-díjat, és talán még egy invitációt is kieszközöl nekünk Oprah Winfrey tévéstúdiójába. Mielőbb informálj pozitív válaszodról! NEM fogod magad flagellálni.
Újonnan talált barátod
Kadir
u.i.: Hogy étvágyat gerjesszek benned javaslatomhoz, csatolok két Word dokumentumot. Az egyik egy adekvát prológus a könyvünkhöz, a másik atyád gyermekkorát tárja elénk. Tudom, hogy atyád soha nem részletezte szívesen történetét. De hidd el nekem, amit írok: Ha módja lett volna, sokkal több mindenről informál. És ha tudna készülőben lévő regényedről, büszkesége beragyogná a jelentősebb sugárutakat.
Volt egyszer egy falu Nyugat-Tunéziában, ami a Saqiyat Sidi Yusuf nevet viselte. Itt zajlott születésem 1949 őszén. Itt éltem családi idillben 1958-ig, amikor egy tragikus baleset véget vetett apám, anyám, és négy kistestvérem életének. Az FLN-szimpatizánsokra vadászó algériai francia gyarmatosítók szerencsétlenül elhelyezett bombái véletlenül a mi falunkra pottyantak. 68-an meghaltak, és következésképpen családmentes lettem. A család egy barátja elszállított Jendouba városába, abba a házba, ahol a nagyvonalú Cherifa és a rokonszenves Faizal elfogadta felvételi kérelmemet nem hivatalos árvaházukba antikoloniális mártírok számára. Prezentálta-e már neked atyád a csontvázat, ami ebből a házból maradt? Jendouba keleti negyedében terül el, nem messze a szoborparktól és az azóta bezárt mozitól. Két alvóhelyiség volt benne, az ablakokon türkiz zsalugáterek és fekete díszrácsok. Volt konyha és étkező, egy tanterem érdes, kétszemélyes padokkal és egy ütött-kopott táblával, és éjszaka csótányok népes kolóniái ciripeltek.
Cherifa szívénél már ebben a histórikus periódusban is csak a hátsója volt nagyobb. A lehetőségekbe vetett gigantikus hitével csak izzó gyűlölete konkurálhatott, amit a franciák
iránt érzett, amikor a civilizáció terjesztőiként léptek fel. Faizal, Cherifa férje, félénk falusi tanár volt, aki avval kompenzálta képtelenségét a szexuális szaporodásra, hogy elfogadta felesége gondoskodását az elárvult mártírgyerekekről. Kvártélyomon a két izmos fivérrel, Dhibbel és Szofianéval osztoztam, akik elvesztették szüleiket az FLN-terroristák elleni támadásban, amit a franciák tréfásan „des ratonades”-nak (patkányvadászat) neveztek el. A szomszédos szobában Zmorda és húga, Olfa szállt meg, az ő szüleiket leszabotált körmökkel és elektrosokkoktól flambírozott bőrrel találták meg holtan. Ott volt még a halláskárosult
Amine, meg Nadir, akinek egyik lába rövidebb volt a másiknál, és Omar, akinek felpuffadt hasából éjszakánként szökött a gáz. A francia csapatok terrorizmussal gyanúsított
emberek utáni hathatós vadászata következményeképpen mindannyiuknak a szüleit és a testvéreit eliminálták. (megj.: ne helyezz tragikus súlyt a gyerekek sorsára a könyvben.)
Inkább atyád misztikus érkezésére fókuszálj, ne a franciák civilizációs törekvésének nyomában elhullott milliókra. (Egy gurmand omletthez muszáj néhány tojást dekapitálni.)
Első randevúm atyáddal 1962 végén zajlott. Sok tekintetben sablonos reggelnek indult. Korán ébredtem, és feküdtem a matracomon, míg Szofiane elzengte horkolásait, és Omar megszabadult szeleitől. Hallottam, amint Cherifa reggeli gémberedéssel csoszog az udvar felé, hogy beindítsa a vízszivattyút. És akkor hirtelen… két rekedtes kakasmelódia között… bezörögtek az ajtón. Először laza paskolásokkal. Aztán erősebben. Cherifa dünnyögve az ajtóhoz ment, én kikecmeregtem az ágyból, és követtem lépteit. Az ajtó kitárult a pirkadó napfényre, és odakint állt…
Az atyád
Ekkor alacsony növésű tizenkét éves volt, gallyszerűen vékony karja az oldala mellett lógott, fekete haja valami gubancos kinövésnek tűnt. Az ingén pirosas hányásfoltok éktelenkedtek,
teste vibrált a napfényben. Cherifa megérdeklődte jövetele célját. Atyád szeparálta kiszáradt ajkait, és karjával gesztikulált, akár egy madár a pácban. Megköszörülte a torkát, majd rekedt, sípoló hangot hallatott. De nem tudott szavakat formálni. Emlékszem, ő maga is mennyire meglepődött saját némaságán.
Ez bőven meghaladta Cherifa együttérzésének határát. A ház csurig volt, és Cherifa már garantálta Faizalnak, hogy több mártírárvát nem mentenek meg az ő költségén. De mit
tehetett volna? Fordította volna vissza szegény néma teremtést az utcára? Miközben Cherifa a döntését kontemplálta, atyád prezentált neki egy gondosan összehajtott borítékot.
Cherifa tátogott a tartalmát látva, majd kiürítette tüdejét, mint mikor zuhanyzás közben a víz hirtelen jéghideg lesz. Azonnal bedirigálta atyádat az előszoba árnyat adó hűvösébe. Mit adott át atyád Cherifának? Feltételezésem szerint egy magyarázattal szolgáló levelet. Vagy egy nagyvonalú financiális summát.
Miközben Cherifa a boríték tartalmát nézte, mint aki garanciát keres, hogy nem értelmezte félre a szüzsét, a szemem atyádéban tükröződött. Biztos kezemet az ő nyirkos keze felé erektáltam, és izgatott szemét egy széles, szikrázó mosollyal nyugtattam meg üdvözlésképpen.
– Engem Kadirnak hívnak – konferáltam be magam. – Isten hozott új otthonodba!
– … – válaszolt atyád.
– Hogy… mi?
– …
Atyád kérdő tekintettel figyelt engem. Olyan volt, mintha fekete mágia blokkolta volna a beszédét. Tulajdonképpen a sokk egy teljesen természetes konzekvenciája volt az éjszakai
robbanásnak, az anyja halálának, a kétségbeesett menekülésnek, és annak az emóciónak, hogy teljesen magára maradt a világban. Megpaskoltam atyád vállát.
– Ne aggódj, itt itthon vagy – súgtam neki.
A könyvben ezt a jelenetet meg kell tölteni drámai puskaporral és szimfonikus tuba basszusokkal.
Írd ezt: „Így találkoztak hát. Apám és Kadir. A hős és a kísérője. Kadir, aki szinte úgy követi majd apám sorsát az idők végezetéig, mint Robin Batmant vagy a Halálos fegyver fekete zsaruja Mel Gibsont. Két újdonsült legjobb barát, akik soha nem fogják megszegni egymásnak tett ígéreteiket.” (Itt esetleg ábrázolhatsz két lebegő madarat, akik találkoznak
a hajnali égbolton, csőrükkel egymásra mosolyognak, majd elvitorláznak a Kroumirie-hegység felé. (Ez amolyan jelképe lehetne éppen startoló barátságunknak.)
Atyáddal barátságunk szalagját hamarosan csodaszép, néma masniba kötöttük. Már első nap ugyanabban a padban foglaltunk helyet Faizal óráján. Ebédnél megmutattam neki, hogyan rejtse trikója alá az édességeit, hogy ne lobbantsa fel a többi srác féltékenységét. A szieszta alatt sok kérdés hagyta el a számat a származásáról, és ő megpróbált reagálni, de… a nyelve még mindig nem funkcionált. A karjával hadonászott. Demonstrált nekem egy fekete-fehér fotót, amin egy öltönyös férfit két európaival vacsorált. Megengedte, hogy kezembe vegyek egy göcsörtös gesztenyét. De ajkát egyetlen szó nem nem hagyta el. Ezért aztán gyorsan ráragadt egy ironikus becenév, ami az arab megfelelője annak, hogy „aki annyit beszél, mintha lenyelt volna egy rádiót”.
Atyád némasága kiváltotta Cherifa gondoskodását. Atyád lett az új favorit, ő meg gyakran asszisztált neki a ház körüli teendőkkel. Cherifa megpróbálta kigyógyítani atyád némaságát,
és folyamatosan diskurált neki. Mesélt az égről és a földről, az időjárásról és a széljárásról, a falusi pletykákról és kapcsolatokról, a paprika arcpirító áráról és az erotikus szomszédlátogatásokról. Faizal féltékenyen nézte azt az aktív figyelmet, amiben
Cherifa atyádat részesítette, így elkezdte atyád tenyerét kemény, szankcionáló botütésekkel barázdálni. Azt prognosztizálta, hogy atyád nyavalyogni fog, de csak annyi történt, hogy atyád tenyere vörös lett, vérzett, és permanens varrok alakultak ki rajta. Atyád némasága megingathatatlan volt. (Egyébként nem bizarr, hogy aztán te megörökölted atyád beszédproblémáját? Hisz emlékszel jól, milyen gondjaid voltak gyerekkorodban olyan egyszerű hangok pronunciálásával, mint az „r” és az „sz”.)
Tekerjük előre a dátumot tavaszról őszre, majd a következő télre. Fedje téli fagy az udvart, hallgassanak el a tücskök. Atyáddal szótlan játékokat játszottunk, törtük a pörkölt szotyit, és megfigyeltük a negyed vizet hordó lányait. Kifejlesztettünk egy komplex jelbeszédet, amit csak mi értettünk. Atyád még mindig verítékben átvirrasztva töltötte az éjszakákat, ébren tartották őt az emlékek az anyja sikolyáról, a szikrákról, a robajló tűzről, és az éjszakai határátkelésről. A könnyek frekventálták szemét emlékképekkel, melyek mindig a zavarosság jegyét hordozták magukon. Próbáltam felszárítani a könnyeit, de csak bizonyos bánatokra van vigasz.
A többire nincs. Ez az élet tragikus igazsága.
Azt vetem fel, hogy itt inzertálj pár saját emléket éves tunéziai vakációidból. Ha attól félsz, hogy rivalizálnod kell velem, a metaforafenoménnel, variálhatod a betűformátumot. Vannak memóriáid Jendoubából?
