Joe Quirk: Prűdek és paráznák, Park Kiadó, 2009, fordította: Révbíró Tamás, 312 oldal, 3000 Ft.
Részletek:
A lugasépítő madár példája: a művészet szerepe a csajozásban
Miért vágynak a művészek a művészetre? Miért fölösleges a művészet, és miért tartjuk mégis szent dolognak? Az evolúciós biológusok szerint a művészet az udvarlás egyik fajtájaként fejlődött ki. Vegyük szemügyre a művészvilág nagy hódítóját, a lugasépítő madár hímjét.
Minden hím lugasépítő óriási Tádzs Mahalt épít, több százszor akkorát, mint a saját testsúlya, és nem egyéb célból, mint azért, hogy a létesítmény belsejébe csalogassa a tojót a három másodpercig tartó nemi aktusra. A „lugas” néha akkora, hogy akár egy ember is beléphet, anyagának sokszínűségét virágszirmok, pillangószárnyak, bogyók adják; ezek az építmények, a madár szőtte katedrálisok látomásként merednek az arra járó elé az erdő egyhangúságában, teljesen új értelmet adva a „szerelmi fészek” kifejezésnek. Némelyik faj zöld mohából még gyepet is készít, vagy a palota kapujához vezető sétányt, országutat. A hím madarak büszkén parádéznak, énekelnek, szteppelnek elkészült remekművük körül, viszont vandál módon igyekeznek kárt tenni egymás lugasaiban, akár valami romantikus komédia szereplői.
A tojók meg eljátsszák a műkritikust. A szimmetriát és a színharmóniát nagyon fontosnak tartják, aminthogy a hím madár násztánca esetében is a szimmetriának és a testrészek koordinációjának van igen nagy esztétikai szerepe. A tojók meghozzák esztétikai ítéletüket, és belépnek a lugasba.
Puff! Ezzel vége is az előjátéknak. Semmi kedveskedés, dédelgetés. A hím a párosodás után azonnal nekiindul, hogy felhajtsa a következő rajongót, a tojó meg elsiet, hogy összeeszkábáljon egy teáscsésze nagyságú, alkalmas fészket, hogy abban ülhessen a tojásain, majd egyedülálló anyaként fölnevelje fiókáit.
Lehetséges, hogy fejlett művészi érzékünk ugyanilyen alantas célra fejlődött ki? Sok evolúciós biológus így gondolja. A remekművek megalkotására sarkalló gének az őskori környezetben előnyt élvezhettek, ha az emberek szexuálisan vonzónak tekintették a művészeket. A szexuális kiválogatódás elmélete azt mondja ki, hogy az őskori emberek és asszonyok előszeretettel párosodtak kreatív emberekkel, mert a kreativitás jó genetikai adottságokra mutat.
Ez az evolúció legszexibb mozzanata. A legnagyobb evolúciós hajtóerő az, amitől beindulunk. Az antilopvadászatra, a bogyók gyűjtögetésére irányuló szükségletünk sokkal lassabban mozdít előre bennünket az evolúcióban, mint az a döntésünk, hogy kivel fekszünk le. A környezet hatására váltunk képessé arra, hogy fussunk, lélegezzünk, együnk, leguggoljunk, tárgyakat elhajítsunk, gumókat, gyökereket ássunk ki, menedéket keressünk. A nő és a férfi azonban egymás hatására lett okos, kreatív, szellemes, hűséges és szép. Évezredek során át a párválasztásunk alakította testünket, elménket. Az organizmusok önmagukat alakítják.
A pingvinprostik
Az Adélie-pingvin hímje kaviccsal fizet a szexért. Ne röhögj. Képzeld el, mit szólnának a pingvinek, ha azt látnák, hogy a Homo sapiens nősténye színes papírdarabkákért adja a szexet.
A kövek értékes valutát jelentenek az Adélie-pingvinek körében. Ezek a madarak iszapos területen költenek. Lehet, hogy ez a sárban való kettyintés neked izginek tűnik, de a fiókák nevelése szempontjából rettenetes. A kavics arrafelé ritkaság, a nőstényeknek mégis szükségük van rá, hogy magasított, száraz platóra építhessék a fészküket. És mindannyian tudjuk, mi van akkor, ha valamely anyagi eszközre a nősténynek rendkívül nagy szüksége van. A hímek összeverekszenek a kövekért, ellopkodják egymástól, felhalmozzák, hencegnek vele. A nők a jó kavicsszállítókkal létesítenek párkapcsolatot.
Néha, amikor a férj éppen nem figyel, a feleség is kisurran a fészekből, hogy a legősibb módszerrel tegyen szert kövekre. Ahogy csak a pingvinek tudnak oldalogni, sasszézva megközelíti egy pingvinagglegény kőfészkét. A tojó a jól ismert fejbiccentéssel, szemérmesen, oldalvást odapillog. Ha a hím a fickós hímekre általánosan jellemző kiguvadt szemmel néz vissza rá, akkor a nő belibben, hanyatt veti magát, és tappancsait széttárja. A biológusok elég bizonyítékot gyűjtöttek ahhoz, hogy kijelenthessék: ez párzásra való felhívás. A hím megadja, amit a tojó kíván, s a tojó kap egy követ is. Fogja a követ, és Jani pingvin garzonjából visszatotyog vele a fészkére. A férj hazatér a munkából, és semmit sem vesz észre az asszonyon. Szerencsére a pingvinek arcjátéka nem nagyon széles skálájú.
Mitől vagy ennyire kanos?
Testünk alapos vizsgálata feltárná, hogy nagy termetű, csupasz majmok vagyunk, akik kizárólag túlméretezett erogén zónákból állnak. Fityegő fülcimpák, megvastagodott, kifordult ajkak, kényelmetlenül megduzzadt emlők, óriási péniszek, infantilis módon szőrtelen bőr.
„Hmm” – mondaná a tudós csimpánz.
A szőrös bőr a vakargatást szereti. A szőrtelen bőr a simogatást. A majmokon a csupasz bőr általában csak a nemi szervekre korlátozódik. Nem így a Homo perverto esetében. A bőrünk egész ivarérett korunk folyamán szőrtelen marad, mint a csecsemőké. Testünkön mindenfelé szexuális idegek vezetnek érzékeny területekhez, a comb belső oldalához, a térdhajlathoz, a lábujjakhoz, a mellbimbókhoz, a nyakhoz. Ez mind jó messze esik a nemi szervektől. A Homo sapiens valójában egyetlen óriási nemi szerv. Ha megnézel egy meztelen nőt, lényegében egy hatalmas csiklót látsz. A férfiak meg mind egy-egy hímtag – de a jó értelemben.
A tudós csimpánz azt mondaná erre: „Mennyi fölösleges szövet, és mind a szexualitás szolgálatában! Minek?”
Ha a hím csimpánz szexet akar, közszemlére teszi egyetlen szőrtelen testrészét. Ujjaival megpengeti, hogy mutassa a tartását. Ha választottja is feltárja egyetlen szőrtelen testrészét, hancúrozni kezdenek. A csókolózást rendszerint kihagyják.
Ha egy hím Homo sapiens akar szexet, sokkal nehezebb dolga van. Ha három méter távolságból büszkén felmutatja erekcióját, az a nőstény Homo sapiens esetén nem válik be. Az sem, ha egyből a szeméremajkaira veti rá magát. A Homo sapiens hímjének általában a nő nemi szervétől a lehető legnagyobb távolságban kell kezdenie. Szerencsére minden út a csiklóhoz vezet, mivel a nőstény Homo sapiens testének szinte minden porcikája a klitorisz meghosszabbítása. Az út a lány nyakától a vulvájához hetekig is eltarthat. (Abban a kollégiumban, ahová én jártam, hónapokig.) A hosszú, elnyújtott folyamatban, amelynek végén sikerül leadni egy kevés genetikai anyagot, rengeteg értékes kalória megy veszendőbe.
A tudós csimpánz így tanakodna: „Ennyi rengeteg udvarlás! Minek?”
Mindennapi viselkedésünk nagy része teljesen fölösleges. Működik bennünk a késztetés arra, hogy testünket felékesítsük, festményeket alkossunk, énekeljünk, tornyokat emeljünk – ezek egyike sem segít közvetlenül a gyermeknevelésben, a gyűjtögetésben, a vadászatban. A sok udvarlási tevékenység nyilvánvaló energiapazarlás. Nincs olyan állat, amely annyit beszél, simogat, mosolyog, flörtöl, olyan sokféle divatot, olyan bonyolult fétisrendszert fejlesztett ki, mint a Homo sapiens. Szoros második a bonobo nevű majomfaj, amely változatosság terén majdnem megközelít bennünket, de gyakoriságban túl is tesz rajtunk; genetikai szempontból egyébként – a csimpánzzal együtt – ez a faj hasonlít hozzánk a leginkább.
Ám még a bonobo sem romantikus. Mikor láttál legutóbb hím bonobót az imádott lány fája alatt gitározni? Az emberen kívül a többi majom nem fejlesztette ki a művészetet. Nem idealizálják a szexuális vágyat. Nem ismerik a szemérmet. Nem gördítenek akadályokat a szex elé mindenféle ruházkodással és hadműveleti előkészítéssel. Egyszerűen csak elintézik a dolgot.
A páviánok párzása nyolc másodpercig tart. A gorilláké és a csimpánzoké körülbelül tizenötig. Ha összeadjuk az előjátékot, magát a paráználkodást és a tetőpontot, az emberi szex átlagban százszor annyi ideig tart, mint a majmoké. Az embertudósok, akik ezt a számítást végrehajtották, nem is adták hozzá az udvarlás és a közösülés utáni összebújás időtartamát. (Megjegyzés: valahol itt kell még egy bekezdés a tudósok gyakori cölibátusáról.)
Nem a te hibád, hogy ilyen szexmániás lettél. Szexmániás agy van a fejedben. Az agykéreg elsődleges érzékelő és motoros területeinek rettentő nagy részét az ajak, a nyelv, a nemi szervek és a kéz foglalja el. És mindez abban az agyban, amelyben már úgyis dúl a verseny a területekért. Ezek a rendkívül érzékeny, az érintéseket fogadó és érzékelő területek azért fejlődtek ki, mert az előjáték fontosabbnak bizonyult, mint a filozófia. A kíváncsiságnál csak azt szeretjük jobban, ha megérintünk valakit vagy bennünket érintenek meg. Bírom én a tudományt, semmi gond, de van, amire a tudásnál is jobban vágyom.
