Jim Thompson: Svindlerek, Agave Könyvek 2480,- ft, 192 oldal, Ford.: Varga Bálint, Megjelenés: 2009. szeptember 17.

1.

Amikor Roy Dillon kitámolygott a bisztróból, arca betegesen zöld volt, és minden egyes lélegzetvétel pokoli fájdalmat okozott neki. Ez lehet az eredménye annak, ha az embert alaposan gyomron vágják, és Dillont alaposan gyomron vágták. Nem ököllel, ami már önmagában elég rossz lett volna, hanem egy baseballütő vastagabbik végével.
Valahogy sikerült eljutnia a kocsijáig, és beült a volán mögé. De másra már nem futotta erejéből. Felnyögött, ahogy a testhelyzet-változtatástól hasizma összerándult, aztán öklendezve kihajolt az ablakon.
Több kocsi is elhajtott mellette, miközben hányt; a kocsikban ülők vigyorogtak, vagy együttérzőn bólogattak, néhányan undorodva kapták el tekintetüket. De Roy Dillon semmit sem vett észre belőle, túl rosszul volt ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön. Miután gyomra végre kiürült, jobban lett, de annyira azért nem, hogy vezessen. Addigra ráadásul már mögé állt egy járőrkocsi is – a seriff ült a kormány mögött, hiszen nem Los Angeles városában volt, hanem Los Angeles megyében –, és a barna egyenruhát viselő seriff helyettes intett neki, hogy szálljon ki az autóból.
Dillon dülöngélve engedelmeskedett.
– Sokat ittunk, miszter?
– Micsoda?
– Nem érdekes. – A rendőrnek feltűnt, hogy Dillon leheletén nem lehetett alkoholszagot érezni. – Lássuk a jogosítványát.
Dillon odaadta neki, miközben tettetett figyelmetlenséggel megmutatta hitelkártyáit is. A zsaru arcáról eltűnt a gyanakvás, helyére aggodalom költözött.
– Úgy látom, elég rosszul van, Mr. Dillon. Van ötlete, hogy mitől?
– Gondolom, az ebédtől. Tudom, hogy ostobaság, de annak ellenére, hogy furcsa az íze volt a csirkés szendvicsemnek, megettem, most meg… – Arcán szégyenlős, bánatos mosollyal legyintett.
A zsaru komoran bólintott.
– Előfordul az ilyen. De most már jobban van, ugye? – mérte végig gyorsan Dillont. – Akarja, hogy orvoshoz vigyük?
– Dehogy. Jól vagyok.
– A kapitányságon az egyik kolléga vizsgázott elsősegélyből. Szívesen elvisszük.
Roy udvariasan, ámde határozottan visszautasította a lehetőséget. Bármiféle, a szükségesnél akár csak egy perccel is hosszabb kapcsolat a rendőrökkel végzetesnek bizonyulhat, mert jegyzőkönyvvel végződhet, és nem akart nyomot hagyni maga után. Eddig sikeresen megúszta: a svindlikről a zsaruk mit sem tudtak. És feltett szándéka volt, hogy ez így is marad.
A seriff helyettes visszaült a járőr kocsiba, amely hamarosan be is sorolt a forgalomba. Roy mosolyogva intett búcsút nekik, majd becsúszott a volán mögé. Nyögve és óvatosan rágyújtott egy cigarettára. Amikor már biztosnak vehette, hogy vége a hányásnak, lassan hátradőlt az ülésben.
Los Angeles egyik kertvárosában járt, melyek továbbra sem hajlandóak a város részévé válni, annak ellenére, hogy függnek tőle, és már a határok sem látszanak a települések között. Majdnem harminc mérföldre volt a várostól, nagyon hosszú és szomjas harminc mérföldre. Ilyen állapotban nem kísérelhette meg a visszautat. Pihennie kell, mielőtt visszaindul az esti csúcsforgalomban. De ami még fontosabb: rekonstruálnia kell a katasztrofális esemény minden részletét, amíg még emlékszik rájuk.
Egy pillanatra behunyta a szemét. Aztán kinyitotta, és a közlekedési lámpára fókuszált. Hirtelen anélkül, hogy kimozdult volna a kocsiból – anélkül, hogy az ajtót kinyitotta volna –, megint a bisztróban találta magát. Limonádét szürcsölt a pultnál, és felmérte a terepet.
A bisztró alig különbözött az ezernyi hasonló helytől Los Angelesben, ahol üdítőt árultak, szivarokat, cigarettát, cukorkát, magazinokat, puhakötésű könyveket és üdvözlőlapokat.
Dillon volt az egyetlen vendég. Rajta kívül csak a nagydarab, puhány kinézetű fiatal fiú állt a pult mögött, úgy tizenkilenc-húszéves lehetett. Miután Dillon megitta az italát, feltűnt neki a fiú viselkedése, ahogyan jeget aprított: paradox módon egyszerre dolgozott szorgalmasan és közönyösen. Pontosan tudta, mi a dolga, árulta el arckifejezése, és inkább jusson a pokolra, de ő pontosan annyit fog tenni, semmivel sem többet. Nem akart senkire se jó benyomást tenni, csak tette a dolgát. A főnök fia, döntötte el Dillon, majd letette a poharát, és lecsúszott a bárszékről. Odament a pénztárhoz, mire a srác letette a kettéfűrészelt baseballütőt, amivel addig szórakozott. Aztán megtörölte a kezét, és a pénztárgéphez lépett.
– Tíz cent – mondta.
– És egy csomag mentolos cukrot is.
– Húsz cent.
– Húsz cent? – Roy elkezdett aprót keresni a zsebében, a fiú türelmetlenül dobolt az ujjával. – Tudom, hogy van valahol apróm. Kell lennie. De hova a pokolba…
Végül feladta a keresést, megrázta a fejét, és előhúzta a tárcáját.
– Sajnálom. Fel tud váltani egy húszast?
A srác majdnem kitépte a kezéből a bankjegyet. Bevágta a húszast a pénztárgépbe, majd kiszámolta a visszajárót. Dillon oda sem figyelve vette fel a bankjegyeket, miközben folyamatosan tapogatta a zsebeit aprópénz után.
– Ez a méreg, nem a cián, mi? Úgy értem, tudom, hogy van valamennyi apróm, de… – Hirtelen elhallgatott, szeme elkerekedett, arcára széles vigyor ült ki. – Megvan! Két tízcentes! Visszaadnád a húszasomat?
A fiú elvette tőle az érméket, majd odadobta elé a húszast. Dillon az ajtó felé fordult, majd kifelé menet unottan megállt a magazinok előtt.
És így vezette elő aznap tizedszerre a húszas elnevezésű svindlit, amely a három klasszikus kis svindli egyike az apró és a kocka mellett, melyekkel nagyot lehetett szakítani, de nem túl gyorsan és nem túl biztonságosan. Vannak balekok, akik rendszeresen bedőlnek a húszasnak, anélkül, hogy gyanút fognának.
Dillon nem látta kilépni a fiút a pult mögül. Egyszercsak ott állt előtte, arcán ocsmány, lenéző vigyorral, és a baseballütő lengette.
– Mocskos svindler – köpte dühösen. – Maguk mocskos svindlerek mindig átvernek engem, a papa meg engem okol!
Azzal az ütő vastagabbik végét belevágta Dillon gyomrába. Még a fiút is meglepte az ütés ereje.
– Engem ne okoljon, miszter – dadogta. – Magának köszönheti. Én---én adok magának vissza húsz dollárból, mire maga visszakéri a húszast, és---és… – kezdett alábbhagyni felháborodása. – M---most ezt csak m---magának k---köszönheti, miszter.
Roy semmi másra nem tudott gondolni, csak a pokoli fájdalomra. Könnyben úszó szemmel a fiúra nézett, arcán fájdalmas értetlenséggel, amitől a fiú azonnal összeomlott.
– S---sajnálom, miszter, t---tévedtem. M---maga is t---tévedett, miszter. – Megrémülve hátrálni kezdett. – N---ne nézzen r---rám így!
– Megöltél – nyögte Dillon. – Megöltél, te mocskos rohadék.
– K---kérem, ne m---mondjon ilyesmit, miszter.
– Haldoklom – nyögte Dillon. Valahogy sikerült kitántorognia a bisztróból.
Most, ahogy a kocsiban ülve felidézte az incidens minden részletét, megállapította, hogy nem követett el hibát, és a technikája is tökéletes volt. Egyszerűen nem volt szerencséje. Egy marha lebuktatta, a marhákat meg nem lehet kiszúrni.
Ebben igaza volt. És minden másban is, bár ezt nem tudhatta.
Ahogy vezetett visszafelé Los Angelesbe, a lüktető forgalomban, egyre csak a fékre, majd a gázra lépve, egyre csak a fékre, majd a gázra lépve – minden egyes perccel közelebb került halálához. Mert Dillon haldoklott.
A halált elkerülhette volna, ha hajlandó foglakozni balesetével. Így azonban három napja sem volt hátra.
2.

Roy Dillon anyja tipikus fehér proli családból származott. Tizenhárom éves volt, amikor hozzáment egy harmincéves vasutashoz, és még a tizennégyet sem töltötte be, amikor megszülte Royt. Nagyjából egy hónapos lehetett a gyerek, amikor az apja balesetet szenvedett, így az anyja megözvegyült. A baleset körülményeinek köszönhetően Roy anyja kifejezetten jól járt anyagilag – legalábbis a közösséghez képest, ahol élt. Havi kétszáz dollár, amelyet szabadon elkölthetett. Szándékai szerint saját magára.
Szülei azonban, akiknek szinte azonnal a nyakába varrta Royt, máshogyan gondolták. Három évig nevelték a gyereket, néha még sikerült is pár dollárt kiszedniük a lányukból. Aztán egyik nap megjelent az apja a városban, hóna alatt Royjal, a kezében egy ostorral. Majd nekiállt bebizonyítani a tételt, amelyben egész életében hitt: egy lány soha nem lesz elég idős ahhoz, hogy ne lehessen ostorral elverni.
Mivel Lilly Dillon személyisége már jóval korábban kialakult, ezért a verés csekély hatást gyakorolt rá. Más lehetősége azonban nem lévén, megtartotta Royt, és mivel az apja megfenyegette, hogy ezentúl rajta tartja a szemét, fogta magát, és jó messzire elköltözött.
Baltimore-ban telepedett le, és hamarosan talált magának egy állást, amely egyszerre fizetett jól, és támasztott vele szemben kevés kihívást: B-lány lett, azaz báltermi lány. Lehet, hogy másoknak kihívás volt a munka, de Lillynek nem: ő nem adta magát könnyen, legalábbis pár dollár vagy pár ital alatt semmiképpen sem. Nyilvánvaló szívtelenségét gyakran tették szóvá kuncsaftjai, munkaadói viszont éppen emiatt kedvelték. Elvégre a világ tele van szűzlányokkal és tramplikkal, akiket egyetlen italért vagy mosolyért meg lehetett kapni. De az okos lányokból kevés van, az olyanokból, akik nem csak csinosak, hanem még eszük is van. Az ilyen lányokat lehet használni.
És használták is, egyre nagyobb felelősséggel járó munkakörökben. Vezető hostess, több intézmény „tehetségkutatója”, enyves kezű alkalmazottak lebuktatója, futár, közvetítő, felhajtó, pénzbegyűjtő és könyvelő. És egyre feljebb a létrán… Vagy lejjebb? Ömlött a pénz az ölébe, csak éppen a fiára csurgott nagyon kevés.
Lilly el akarta küldeni Royt egy bentlakásos iskolába, aztán vérig sértve meggondolta magát, amikor megtudta, hogy mennyi a tandíj. Kétezer dollár évente, plusz a kiegészítők. Ennyi pénz csak azért, hogy vigyázzanak a gyerekre! Csak azért, hogy ne kerüljön bajba! Ennyi pénzért egy gyönyörű nercbundát is kaphat.
Biztosan azt gondolták róla, tanakodott Lilly, hogy ő egy vesztes. Majd akkor ő fog vigyázni Royra, még ha macerás is. És jobb, ha nem kerül bajba, mert akkor élve megnyúzza.
Lilly mégsem volt mentes néhány kitörölhetetlen ösztöntől, még ha azok meg is koptak idővel, így néha benne is megszólalt a lelkiismeret. Ezen felül már csak pár dologra kellett figyelnie, főleg arra, hogy ne hanyagolja el a gyereket, mert egy ilyen vád bizony kellemetlen lenne. Akárhogy is, Lilly mindig a saját érdekeit tartotta szem előtt: vagy félelme vezette, vagy lelkiismeret-furdalását enyhítette. És ezzel Roy tisztában volt, még ha csak ösztönösen is.
Általában úgy viselkedett a fiával, ahogyan egy önző nővér viselkedik idegesítő kisöccsével. Állandóan veszekedtek. Lilly örömmel falta fel Roy kedvenc édességét, miközben a fiú magából kikelve őrjöngött.
– Gonosz vagy! Egy mocskos disznó!
– Hogy merészelsz így beszélni velem! – rikácsolta Lilly. – Majd megtanulod, hogy nem lehet így beszélni velem!
– Majd megtanulom, majd megtanulom. Semmit sem vagy képes megtanítani nekem!
– Dehogyisnem! Majd megtanulod!
Roy kiváló tanuló volt az iskolában, és kivételesen jó magatartású. Könnyen tanult, és csak azért viselkedett jól, mert ennek volt értelme. Miért csináljon az ember bajt, ha egyszer semmit sem ér el vele? Miért kellene bennmaradni tanítás után az iskolában, megfosztva magát a pénzkeresettől, amikor délután nyugodtan hordhat ki újságot, vagy vállalhat más, apró munkát? Az idő pénz, és a világot a pénz mozgatja.
Osztálya legokosabb és legjobban viselkedő tagjaként a többiek természetesen nem kedvelték. De mindegy, mennyire kegyetlenül bántak vele, és hányszor támadtak rá, Lilly cinikus vigasztalásában nem volt sok köszönet.
– Csak az egyik karod? – kérdezte, amikor Roy a fájó kezét mutatta neki.
– Csak egy fog? – kérdezte, amikor kiverték az egyik fogát.
Aztán amikor Roynak alaposan ellátták a baját, és megfenyegették, hogy ez csak a kezdet, Lilly csak megvonta a vállát.
– Most meg miért vered magad? Lehet, hogy megölnek, de megenni nem tudnak.
Különös módon Roy egyfajta biztonságra lelt Lilly lekezelő megjegyzéseiben, melyek a felszínen rosszabbak voltak a semminél, és Roy csak még vacakabbul érezte magát tőlük, de a mélyen sajátos vérfagyasztó és kíméletlen logikával bírtak. Egyfajta fatalista cselekedj-vagy-dögölj-meg filozófia állt Lilly megjegyzései mögött, amelyről nem lehetett nem tudomást venni.
Roy nem kedvelte Lillyt, de csodálta. Az anyja soha nem volt vele kedves, semmit sem kapott tőle a pikírt megjegyzéseken kívül. De Lilly legalább boldogult az életben. Tudta, hogyan lehet boldogulni.
Lilly egyetlen egyszer sem mutatta meg gyengéd oldalát, amíg Roy el nem kezdett kamaszodni, és egy jóképű, jó kiállású fiú nem lett belőle, szénfekete hajjal és távol ülő, szürke szemekkel. Roy meglepve és magában jól szórakozva vette észre az anyja viselkedésében beálló változásokat: ahogyan a hangja ellágyult, miközben hozzá beszélt, ahogyan elfojtott éhség csillant fel szemében, amikor ránézett. Roy hamar rájött, hogy mi áll emögött, és boldogan ugratta Lillyt.
Valami baj van? Költözzön el egy kicsit, hogy Lilly egyedül lehessen?
– Jaj, dehogy, Roy. Dehogy. Én… én nagyon szeretek veled lenni.
– Lilly, ne légy ennyire udvarias. Csak szólnod kell, és eltűnök az utadból.
– Kérlek, kicsim…. – Lilly még az ajkát is beharapta a kedvesség e szokatlan megnyilvánulásától, szép vonásai megteltek feszültséggel. – Kérlek, maradj velem. Elvégre én vagyok… én vagyok az… anyád.
Ezt miért is mondta? Hiszen mindig azt mondta Royról, hogy az öccse. Akkor most miért akarta megváltoztatni a történetet?
– Most rögtön indulok, Lilly. Tudom, hogy ezt akarod. Csak nem szeretnél megbántani, ezért nem mondod.
Roy gyorsan felnőtt, és még jól is állt neki. Mire elhagyta a tizenhetet és leérettségizett, volt annyira felnőtt, mint egy húszas évei elején járó fiatalember.
Az érettségi éjszakáján bejelentette Lillynek, hogy vége a tanulásnak. Végleg.
– Micsoda? – Lilly számított rá, de nem volt hajlandó belenyugodni. – D---de ezt nem teheted! Tovább kell tanulnod!
– Nem lehet. Nincs rá pénz.
Lilly idegesen nevetett, és legyintett, hogy Roy ne butáskodjon, közben pedig nem mert a szemébe nézni, mert képtelen volt tudomásul venni a visszautasítást, amelyet amúgy megérdemelt volna.
– Hogyne lenne rá pénz! Sok pénzem van, és ami az enyém, az a tied is. Te…
– „Ami az enyém, az a tied is.” – Roy szeme összeszűkült. – Ez micsoda remek dalcím lenne, Lilly.
– Nyugodtan elmehetsz valamelyik jobb egyetemre, Roy. A Harvardra, a Yale-re, vagy mittudomén. A jegyeid magukért beszélnek, és a pénzemmel… a mi pénzünkkel…
– Ejnye, Lilly. Te is tudod, hogy arra a pénzre neked van szükséged. Ez mindig is így volt.
Lilly megrándult, mintha Roy megütötte volna, arca hirtelen beesett, ruhája csak lógott rajta: az élet kegyetlen moralitása, hogy mindent megszerzett neki, de közben nem adott oda semmit. Roynak szinte megesett rajta a szíve. Szinte megsajnálta.
Aztán Lilly elrontotta az egészet. Sírni kezdett, zokogni, akár egy gyerek, ami még Lilly Dillon részéről is butaság volt, és hogy teljes legyen a kép, előadását a legnevetségesebb és legkellemetlenebb módon fejezte be.
– Ne légy velem kegyetlen, Roy. Kérlek, kérlek. Ö---összetöröd a---a sz---szívem…
Roy hangosan felnevetett. Nem tudott uralkodni magán.
– Csak egy szíved van, Lilly? – kérdezte.