Jean Mattern: Király Fürdő, Magvető, 2010, 148 oldal, Ford.: Tótfalusi Ágnes
Gabriel úgy dönt, hogy elhagyja a feleségét, amikor kiderül, hogy a nő gyermeket vár. Nincs semmi, ami mentségére szolgálhatna; nem csalta meg Laurát, szereti őt, és szeretné szeretni a gyermeket, ez a legfontosabb. De Gabriel tízéves kora óta egy számára idegennek érzett világban él, amelyhez nem talál kapaszkodót; egy olyan családban nőtt fel, amely mindent elhallgatott, és a múltja egy darabja, a nővére értelmetlen halála minden egyebet is megfoszt az értelmétől. Hiába választja a műfordítói hivatást, hiába tud megannyi nyelven úgy, mintha az anyanyelve volna, éppen az az egy hiányzik, amelyen saját magát megfogalmazhatná, amelyen a traumáit feldolgozhatná. Nem tud megnyílni sem a feleségének, sem a barátjának, senkinek. Viszont azt tudja, hogy a hallgatása lényegében egyfajta hazugság. Gabriel elbujdosva az írásba menekül, hogy kínkeserves munkával, szóról szóra pontosítva beszámolót próbáljon írni a fiának saját élete képtelenségéről, a halál túlélhetetlenségéről és megfogalmazhatatlanságáról. Hogy muszáj elhagynia, mert képtelen volna elveszíteni, és hogy lehetetlen együtt élni a tudattal, hogy ami ,,adatik", azt egyszer visszaveszik... hogy maga az élet, ami lehetetlen.
I
EGYIK LÉPÉS A MÁSIK UTÁN. Nincs ennél egyszerűbb. Az ember leteszi az egyik lábát: először a sarkát, majd lesimítja a talpát, ekkor a másik láb már fölemelkedett, természetes a váltakozás, a test tökéletesen bejáratott mechanikája. Egyetlen összetett idegrendszeri parancs, nincs szükség az akarat erőfeszítésére, hogy előrevigyük magunkat. Ez csodálatos: vannak célok, amelyeket nem akarunk elérni, és utak, amelyeket nem akarunk bejárni. Mint azt a temető bejáratától Marianne sírjáig vezető néhány száz métert, amelyet csak a testem öntudatlan tevékenységének köszönhetően sikerült megtennem.
A testem emlékezett rá, milyen mozdulatokat kell végrehajtanom, hogy menni tudjak, és állva tudjak maradni. De nem én. Én nem emlékszem semmire. Annyira szeretném, ha ezúttal képes lennék újra megtenni ezt az utat, és ezúttal minden lépésnél teljes súllyal nehezedni a földre. Az egyik lépés a másik után, a kavicson, egyenesen előre nézve. Most nem lesz világos fakoporsó, de majd úgy teszek, mintha lenne. Most nem a fekete cipőm hegyét fogom bámulni, hogy elkerüljem a többiek tekintetét. Senki nem lesz a sír másik oldalán, egyedül leszek. Egyedül, hogy megpróbáljam megérteni: hová vezethetnek az ilyen utak egy tízéves fiút. Igen, de most messze vagyok a közvetlenül BarsurAube melletti Proverville kis temetőjétől. Szép hely, megbújva a falu végén álló kis dombon, szemben a champagne-i szőlősökkel. Miközben itt sétálok, megpróbálom elképzelni a reggeli fényt, abban a pillanatban, amikor az őszi első ködök szétoszlanak. Elfelejteni az angol eget, és úgy tenni, mintha szőlősök vennének körül. Amikor ez sikerül, London utcái közönséges díszletté alakulnak. A tekintetem átsiklik rajtuk, az egyik ugyanolyan, mint a másik. Pedig hosszú órákon át járom őket, minden nap. A kószálásaim során most először nyílik alkalmam felmérni, milyen nagy a város, ahol több éve lakom. Csak úgy tudok kimenekülni néhány hónapja bérelt lakásomból, ha gyalogolok. Véletlenszerűen balra, jobbra fordulva széles köröket írok le, olyan pályákat járok be, amelyeket képtelen volnék berajzolni a város térképén. Hagyom, hogy a tömeg, a gyalogosok áradata magával ragadjon. Nem túl nagy a veszély, hogy ismerős arcra bukkanok: senkit nem ismerek itt, kivéve persze a feleségemet és a legjobb barátomat. De ők nem tudják, hogy így töltöm a napjaimat: órákat gyalogolok, és megpróbálom őket elfelejteni.
Úgy éreztem, csak úgy tudok kijutni a zsákutcából, ha elhagyom Laurát, és nem adok magamról hírt Léónak. Hiba volt. Tudom, hogy a saját csapdámba estem, mélyebbre zuhantam, mint valaha. Néhány napja, az egyik hosszú kóborlásomból hazatérve először vettem észre a lakásomtól kétutcányira levő feliratot: Beth Hamedrash Zsinagóga. Ha ugyan a „lakásomnak” hívhatom a búvóhelyemül szolgáló gyászos bérlakást a Golders Green negyedben: nem tudom, a szégyen vagy a fáradtság vett-e rá, hogy itt rejtőzzem el, vagy a gyávaság. Ennek lassan egy éve. És azt sem tudom, mi késztetett arra, hogy visszamenjek a High Streetre merőleges kis utcára, és megnézzem az istentiszteletek rendjét, amely a zsinagóga előtt volt kifüggesztve. Azt sem tudnám megmondani, melyik pillanatban határoztam el, hogy jom kippurra elmegyek a zsinagógába. Megnéztem a nagyböjtöt, és sikerült ébren maradnom a sok ima alatt, amiket nem igazán jól értettem. Azt hiszem, megkönnyebbülésre vártam, hogy leveszik rólam az öntudat súlyát. Valamiféle bűnbocsánatra. Egyedül éreztem magam a sok imasálas férfi között, és arra a másik zsinagógára gondoltam, Amszterdamban, ahol együtt voltunk. Laura el akart menni a Van Gogh Múzeumba, látni akarta a híres Napraforgókat. Alig három hónapja házasodtunk össze, ez afféle rögtönzött nászút volt. Az egyik olyan kezdeményezése, amellyel szemben nemigen volt ellenvetésem – Laura döntött, én mentem utána. Amszterdam megtetszett neki, meghosszabbítottuk az utat, és Laura, miközben a csatornák fölötti változékony égboltot bámulta, azt kérdezte tőlem, hogy miért kereste Vincent Van Gogh a dél verőfényét.
– Te nem találod csodálatosnak ezeket a felhőket? Ez igazi nagy látvány. Nagy, repülő fehér szakállak. Amire én azt feleltem, hogy ilyen közel az Északi-tengerhez egyszerűen csak a tenger fölötti ködről van szó. De ez nem vette el Laura kedvét, aki a Vondelpark egyik padján ülve, a fejét hátraszegve történeteket talált ki a felhők futását követve. Február volt, igazán hideg, kicsit elegem volt az egészből, mégis boldog voltam. Ez a nő, aki számára nem létezett fontosabb dolog, mint hogy az égen repülő szörnyekről meséljen nekem, csoda volt. Az én csodám. Laura szemében minden dolog érdemes volt arra, hogy kipróbálják. Amikor meglátta, hogy léteznek krokettautomaták – a krokett frissen sült hús- vagy rákkorongocska, a hollandok minden napszakban eszik –, olyan őrült nevetés tört rá, hogy majd’ leesett a bicikliről. De ez nem akadályozta meg abban, hogy krokettet követeljen:
– Mégsem mehetek haza Londonba úgy, hogy nem kóstoltam meg a helyi specialitást! – mondta, még mindig nevetve.
– Ha elmesélem a szüleimnek, hogy egy cukorkaautomatából kinyert ételt kényszerítettél belém, jobb, ha tudod, hogy érvényteleníttetni akarják majd a házasságunkat! Én is vele nevettem. Végre kiléptem az életem váróterméből.
