Irena Dousková: Anyegin ruszki volt, 240 old., Fordtotta Csoma Borbála, 2600 Ft, Kalligram, 2009 - Könyvfesztivál
Zuza Ptáčková azt állítja, hogy az expasija, akivel tavaly járt, az Őzbűz nevű együttesben dobolt. Ez ma, a tesióra után ismét eszembe jutott, mivel az öltözőben megint az a borzalmas, kibírhatatlan szag terjengett. Szerintem a Lányöltöző-bűz is egész jó cím lenne, csak egy kicsit hosszú. Érdekes, hogy a fiúknál nincs ilyen büdös. Ezt már az általános iskolában észrevettem. Ők is büdösek, de valahogy máshogy. Hazafelé menet találkoztam Honza Kaplannal, együtt mentünk a villamosig. Nagy kedvem lett volna megkérdezni, hogy a lányöltözővel kapcsolatban neki is hasonlóak-e a tapasztalatai, de aztán inkább mégsem tettem.
– Hé, figyelj! Annyira emlékeztetsz valakire… – mondta.
– Várj, tudom már, eszembe jutott. Úgy nézel ki, mint a Garfunkel.
Micsoda baromság! Hiszen csak a hajam olyan, mint a Garfunkelé egyébként a Simonra hasonlítok.
A fiúk nem olyan régen valami hülye népszavazást tartottak arról, melyik lány hordhatna miniszoknyát az osztályból. Összesen harmincnégyen vagyunk, abból tíz fiú, és ők úgy döntöttek, hogy csak öt ilyen lány van. Állítólag én is közöttük vagyok, pedig az életben eszembe nem jutna, hogy ilyen ciki holmit magamra húzzak. Elmehetnek a fenébe. Musilová a múltkor különben is azt mondta, hogy egészen szép vagyok ugyan, de túl okosnak látszom, és ez eléggé rontja az összhatást. Okosnak! Én! Látnia kellett volna, amikor a múltkor az illatszerboltban vásároltam.
– Azt az óvszert kérem – szóltam az eladónőnek a lehető legközömbösebb hangon. Igyekeztem olyan arcot vágni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, de valójában majd kiugrott a szívem. Csakhogy a nő meg sem mozdult, és fura képpel bámult rám. Összeszedtem minden bátorságomat, és megismételtem a kérésemet. A biztonság kedvéért még rá is mutattam, melyik dobozkára gondolok, hogy egyértelmű legyen a dolog. De semmi. Nem értettem, mi a gond. Most mi van, óvszert csak pasiknak árulnak? Vagy csak tizennyolc éven felülieknek? De honnan tudhatná, hogy még nem vagyok tizennyolc? Az eladónő még furcsább képet vágott, mint eddig. A francba, csak nem adom föl az utolsó percben! Aztán végre-valahára megmozdult, és levette azt az apró dobozt, amire mutattam.
– Erre gondolt? – kérdezte. – De hiszen ez Vietnami kenőcs!
Kifizettem a három ötvenet, és az Anděltől egészen hazáig rohantam. Többé be nem teszem a lábam abba az illatszerboltba! Micsoda égés! És folyton ez van. Kövér ugyan már nem vagyok, de hülye az továbbra is. Ez tegnap este történt, és még most is ráz az ideg. Hihetetlen! Micsoda egy idióta barom vagyok! Hát igen, leginkább tenni kéne magasról az egészre. Az ember igyekszik okosan viselkedni, és nem hagyni mindent a véletlenre, nehogy becsússzon valami gikszer, ugyebár, de akkor meg nem lenne szabad olyan ütődöttnek lennie, mint én vagyok. Anyuék pénteken elutaznak Zákopyba, és szombat délelőtt feljön hozzánk Antoša, úgyhogy arra gondoltam, ha esetleg úgy alakulna a helyzet… Már hosszabb ideje úgy tűnik, hogy igenis alakulhat úgy. Antoša legalábbis szeretné, ez látszik a szemén, és én is elég kíváncsi vagyok. Igaz ugyan, hogy még nem járunk túl régóta, szombaton lesz három hete, de ez csak nem akadály. Habár nem tudom, tényleg szerelmes vagyok-e belé, nehéz ügy. Igazából nem is tudom, hogy feltétlenül tudnia kell-e ezt az embernek. Eddig soha nem jártam senkivel, mert azok a fiúk, akiknek én tetszettem, nekem nem kellettek, akikbe meg szerelmes voltam, azoknak nem mondtam meg. Csak Antošával jött össze most végre viszonzottan. Borzasztóan tetszik nekem, és anyu mondhat, amit akar, tényleg jóképű. Meg ez a járás dolog is tetszik. Idén olyan szép az ősz, még süt a nap, de csak úgy finoman, kellemesen – épp elég ahhoz, hogy zakóban meg pólóban járjon az ember. Mondjuk zakóm az most nincs. Azt a kordbársonyt ugyanis, amit aputól örököltem, és amit annyira szerettem, tavaly tavasszal kölcsönadtam Krsickának, mert esett az eső, hideg volt, neki meg valaki szétbarmolta a pulcsiját. Na, az volt aztán a pulcsi… iszonyatos lila szvetter, fekete és rózsaszín rombuszmintákkal, és valami humorzsák kivágott belőle egy nagy rombuszt az elején meg a hátán. Ez a Krsická elég furcsa lány, soha nem néz a szemébe annak, akivel beszél, és olyan nyirkos, döglötthal-szerű kézfogása van. Senki sem szereti túlzottan, de megsajnáltam, és mivel aznap még volt nálam egy hosszú fekete pulcsi is, kölcsönadtam neki a zakót. Csakhogy aztán sokáig nem hozta vissza, és amikor már nem lehetett tovább halogatni, rákérdeztem:
– Te, Jiřina, ne haragudj, mi van azzal a zakóval?
Krsická egy pillanatig a földet bámulta, aztán azt válaszolta:
– Ja, azzal? Aha, én azt hittem, hogy nekem adtad.
Na, erre elakadt a lélegzetem. Azt akartam mondani, hogy nem, téved, és adja csak vissza, de amikor láttam, milyen szerencsétlenül áll előttem, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Helyette azt sikerült kinyögnöm:
– Hát jó, akkor csak tartsd meg.
– Különben is férfizakó – mondta.
Megfordult és elment. Még csak meg se köszönte. Suliba nem hordja, úgyhogy nem tudom, mit csinálhatott vele. Na mindegy, a szeptember így zakó nélkül is szép, és anyu úgyis hisztizett minden alkalommal, amikor fel akartam venni, hogy úgy nézek ki, mint egy madárijesztő. A szeptember mindig szép. A kora őszt szeretem legjobban az egész évből. Minden kezdődik elölről, és az ember egy pillanatig úgy érzi, hogy akármilyen szép dolog megtörténhet vele, még csoda is. És velem meg is történt az idén, mert ez az Antošával való járás, ez maga a csoda. De most aztán, a fenébe, csak abban reménykedhetek, hogy nála majd lesz óvszer. Másik illatszerboltba nem merészkedem be, az biztos. És ha nem lesz? Akkor mondjam azt neki, hogy nem lesz semmi? De hisz én azt a szót, hogy óvszer, képtelen lennék kiejteni előtte. Ki kellene várnom, hogyan alakul a helyzet, de ha már meztelenül fogunk feküdni az ágyban, akkor esetleg már késő lesz. Na, meg nem is akarok úgy viselkedni előtte, mint egy idióta (persze hogy az vagyok, de azért ezt nem kell azonnal megtudnia). Hajaj, a francos fenébe. Inkább valami kellemesebb dologra fogok gondolni.
Az osztály idiótább fele úgy döntött, hogy holnap elmennek a Szombat esti láz-ra. Micsoda színvonal! Az a nyálas Travolta tetszik nekik. Hányinger. Jůlie meg én suli után kimegyünk a Letnára, ugyanis Akmed-találkozó van a körhintáknál. Állítólag ott lesz Honza, Pavel, Richard és persze Antoša is. Szóval a teljes Akmed. Kiülünk a teraszra, hogy megbeszéljük a szombatot. A hétvégén ugyanis a Károly hídra készülünk, egy képet fogunk festeni közösen. Antoša és én egyenesen tőlünk megyünk. A francba, már megint ez a szombat jár a fejemben! Az év eleje óta hívnak minket Akmednek, ez egyébként rövidítés. Richard Schlesinger ugyanis bele van esve Jůliébe, és a szülinapjára festett neki egy képet ajándékba, amelyen egy akasztófán lógó plüssmaci látható. Alatta pedig ez a cím áll: Akasztott medve. Ebből lett az Akmed, szerintem tökjó. Vagy ahogy Jůlie mondaná, heavy.
Csakhogy Richard nem jön be Jůliénél, noha már nagy szüksége lenne pasira, de azért mindennek van határa. Richard egyrészt egy fél fejjel alacsonyabb nála, de az még hagyján, hiszen melyik fiú nem az, viszont nem is tetszik neki, és ezen nem is csodálkozom. Tényleg borzalmasan néz ki. Sovány, sápadt, szemüveges – ráadásul vastag szögletes keretűt hord –, és olyan szörnyűséges ingeket meg mindenféle fura nadrágot húz magára, hogy már a nyálas stréberek közé is be lehetne sorolni. A tetejébe minden ruhája seszínű, különböző barna árnyalatok, szürke meg libafos, egy kicsit a katonai uniformisra hasonlítanak, és Richard erre még büszke is. Az öreg Schlesinger, Richard nagyapja a háború alatt a Wehrmachtban harcolt, aztán kitelepítették. De nem volt mázlija, úgyhogy az NDK-ba került. Richard így aztán negyedízig német, és úgy tesz, mintha erre nagyon büszke lenne, és bátran felvállalja, de inkább csak viccből. Persze, nem nagyon van más választása, mert pechjére teljesen úgy néz ki, mint egy árja német. Vagyis inkább úgy, mint a németek karikatúrája az ötvenes évekbeli bolsi háborús filmekben. Egyszer együtt baktattunk a suli felé, és amikor annak az undorító, csempeburkolatú kockának a közelébe értünk, megjegyeztem, hogy azért mégiscsak nagy csoda, hogy a gimit egyszerűen csak „Akna alsó”-nak és nem „Vlagyimir Iljics Lenin-alsó”-nak hívják. Richard erre rávágta, hogy akkor már inkább „Vlagyimir Iljics Lenin-felső”-nek kellene lennie, hiszen Vlagyimir Iljics Lenin mégiscsak az eszméiről, és nem a férfiasságáról vált híressé. Ez a Richard elég vicces egy figura, szép verseket ír és nagyon jól rajzol, de azért gyakrabban mosakodhatna, ha már olyan büszke a német származására. Istenkém, hogy azok milyen tisztaságmániásak! Richard időnként elég büdös, így aztán a viccei nem sokat érnek.
