Ian MacDonald: A fejek forradalma. A Beatles dalai és a hatvanas évek, Park Könyvkiadó, 2009, Fordította Révbíró Tamás
BEVEZETÉS:
NAGYSZERŰ NÉGYES, ELFELEJTETT ESZTENDŐK
Ha a hatvanas évekre vagy kíváncsi, hallgasd a Beatles zenéjét.
Aaron Copland
A fiatalok mindig és mindenütt maguk gondoskodnak saját szórakoztatásukról, az ifjúság a maga természetes dinamizmusával fölpezsdíti környezetét. Saját múlékony zenéjük és divatjaik izgalmában 1965 óta minden nemzedék tizenévesei úgy érzik, hogy az ő korszakuk egyedi és kivételes. A hatvanas évek azonban sokkal tágabb korosztály számára volt kivételes, mint bármely más korábbi vagy későbbi időszak. A kor szelleme nemzedékeket ívelt át, és megifjító szabadságérzéssel itatta át a nyugati társadalmakat; ezt az érzést csak ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor egy napos délutánon a tervezettnél hamarabb elengednek az iskolából. A hatvanas évek szárnyaló optimizmusa végeredményben a popnál jóval összetettebb hatások terméke volt, ám a popzenében nyilvánult meg leginkább, és a Beatles zenéjében a legtökéletesebben. Hangulatukban, irányultságukban azok az évek bizonyára ilyenek lettek volna akkor is, ha a Beatles nem létezik, zenéjük mégis oly hatalmas töltéssel rendelkezett, oly elevenen tükrözte és világította meg a kort, hogy nélküle a hatvanas évek tiszteletlen és sugárzó atmoszférája, amelyet Brian Patten liverpooli költő így jellemzett: „sistergő elektromos vihar”, talán fel sem szikrázott volna.
A Beatles eredményei annyira káprázatosak, hogy kevesen próbálták meg kétségbe vonni értéküket. Szinte egyöntetű az egyetértés ezzel kapcsolatban: távol és közel a Beatles volt minden idők legjobb popzenekara, zenéjük milliók életét gazdagította. Érdekes, hogy a Beatles bekerült ugyan a maradandó értékek panteonjába, maga a hatvanas évek azonban, amelyet meghatároztak, ideológiai csatatérré vált, a korszak megítélése egyáltalán nem egyértelmű. Vannak, akik szerint a modern szabadságfogalom megalapozásának időszaka volt, mások a mai káosz elsődleges kiváltó okaként kárhoztatják; mindenesetre ez a gondtalan korszak, amelyben semmi sem maradt rejtve, amelyben az óvatoskodást és a szemérmet elfújta a szél, mára a század legkevésbé ismert időszaka lett, az egymásnak ellentmondó mitológiákban kezd elveszni az egész évtized. Az újraértékelésektől függetlenül a Beatles és a többi korabeli zenekar felvételei vidáman áradnak a rádióból, miközben a kor, mely szülte őket, médiaszerte heves viták kereszttüzében áll. Ha viszont a Beatles és a hatvanas évek ilyen közeli kapcsolatban álltak, nyilván tükrözniük kellett egymás ellentmondásosságát is. Ha pedig így volt, hogyan kerülheti el az együttes zenéje az általa pontosan tükrözött korszakot jogosan érő vádakat?
A hatvanas évek mítoszának kikezdésében John Lennon is élenjárt. A Rolling Stone-nak adott nyilatkozatában az éppen véget ért évtizedet nem a társadalmi átrendeződés és az ellenkulturális forradalom időszakának, csupán divatbemutatónak minősítette: „Mindenki fura ruhákba bújt, de nem változott semmi.” Lennon akkoriban a Janov-féle „ősterápia” hatására rosszkedvű és epés volt, úgy értékelte, hogy a hatvanas évek és a Beatles egyaránt eltávolodott a valóságtól: az érzékcsalódást okozó szerek hatására példátlanul felduzzadt a középosztály ábrándképeinek áradata. Mostanra – hangsúlyozta a méregtelenített és terápia alatt álló egykori Beatle – az álom véget ért. Sportos farmerjében, sarujában, praktikusan rövidre nyírt hajával pontosan úgy nézett ki, mint aki a legalkalmasabb a felhalmozott szemét eltakarítására. Egy éven belül továbblépett: fekete bőrkabátos, barettes, Mao-jelvényes forradalmárként mutatkozott. Tizennyolc hónap múlva már részegen fetrengett egy Los Angeles-i vendéglőben, fején egy intimbetéttel. És a divatbemutató – ha egyáltalán az volt – folytatódott.
Az 1976–78 közötti időszak punk lázadói nagyjából ugyanilyennek látták a hatvanas éveket; az ő lecsupaszított, ádáz zenéjük Lennon 1970-es, John Lennon/Plastic Ono Band című „ős”-albumának esztétikáját, a meztelen igazságot visszhangozta. Számukra az előző évtized ostoba öntetszelgésből állt, amelyet hat éven át tartó másnaposság követett; ezalatt az időszak alatt csak dölyfös szájtépés zajlott, és a popkultúra energiája kiapadt. A „rémes hippik”, az önjelölt szépemberek testesítették meg a problémát a maguk ködös ideáljaival, LSD-től lelassult tudatukkal; a megoldást pedig a sebesség, a gúny és a szándékos rútság jelentette. (Öltözködési kód: irokéz hajviselet, szakadt póló, az arcon átszúrt biztosítótű.) A nyolcvanas évek elejére Margaret Thatcher szabályozatlan antitársadalmának polgárai cinikus közönnyel tekintettek a hatvanas évekre – az időszak a baloldali „alternatív” humor céltáblájává vált, de mindkét oldalról pocskondiázták. A nevetséges hippi a hiábavalóság jelképe lett: ápolatlan és szánalmas álmodozó, a teste piszkos, tudatát szétzilálták a drogok. Ez a lenézett figura ugyanakkor mintha bűnbakká is vált volna: ő lett a felelős a meghatározhatatlan veszteségérzetért. Közhelyes igazsággá vált, hogy a hatvanas évek nem volt több, mint egy tartalmatlan divatbemutató (ez a felfogás a nyolcvanas években könnyen verhetett gyökeret) – de ha a hatvanas évek nemzedékének törekvései valóban annyira hiábavalóak és értelmetlenek voltak, miért baj, hogy nem sikerült megvalósítani őket?
Akárhogy is, úgy látszik, a hippik valamit mégiscsak jól csináltak: a nyolcvanas évek második felében a kortárs popzenéjének gépies termékeitől megcsömörlött nemzedék rákapott a hatvanas évtized szenvedélyesen fantáziadús zenéjére, egyes előadók – például Jimi Hendrix, a Doors, a Byrds, a Led Zeppelin és a Velvet Underground – lemezei körül kultusz szerveződött. A nyolcvanas évek egyetlen ezekhez mérhető művésze, Prince rövid tiszteletkört is tett: Around The World In A Day című lemezén a Beatles LSD-korszakának dalaiból készített egyveleget. Pályatársai közül nem is kevesen ismerték be, hogy kedvelik a hatvanas évek hangi világát, sőt a hozzájuk társuló eszmékkel is rokonszenveznek. A nyolcvanas évek végén az elfelejtett évtized stílusát rehabilitálta „a szeretet új nyarának” Acid House táncidiómája és a pszichedelikus divat csakúgy, mint az LSD-hatásra utazó „rave”-ek és a hatvanas évek soulklasszikusaiból való eklektikus mintaszedegetés – az utóbbiak egyébként az érzékeket kiélesítő szerek, például az Ecstasy mindenütt jelen lévő hatása következtében soha nem is mentek ki igazán a divatból, legfeljebb a hangulat változott körülöttük.
A kilencvenes évek elejére a hatvanasok „retró” divatja átmenetileg elhalványult; a jobboldali politikai kultúra támadást intézett a korszak ellen, a nyolcvanas években kialakult társadalmi-gazdasági káosz felelősét keresve benne. A bírálók azt hangoztatták: a hatvanas évek forradalma nemcsak hogy nem bukott el, ellenkezőleg: túlgyőzte magát. Az utcai rablások, a nemi erőszak, a kábítószer-fogyasztás, a válások, az abortuszok megszaporodása a hatvanas évek engedékeny társadalmának, az álnok baloldaliak akkori aknamunkájának a következménye. (Csakúgy, mint az ipari és tudományos teljesítmény, valamint a tekintélytisztelet hanyatlása és az általános koncentráció időtartamának csökkenése is.) Amerikában az ifjú konzervatívok a szüleik nemzedékét – a negyvenes évek végének demográfiai hullámában született generációt – vádolták a kilencvenes években tapasztalható esztelen erőszakhullámért, a vacak tömegcikkek fogyasztásának elharapózásáért, a félanalfabétákhoz igazított politikai nyelvezetért. A hatvanas évek intézményellenessége – hangoztatták – lerombolta az ország oktatási rendszerét, elherdálta a társadalombiztosítás tartalékait, és olyan államadósságot halmozott fel, amelyet a mai nemzedék élete végéig törleszthet, ha egyáltalán sikerül munkát kapnia. A hatvanas évek szexuális forradalma pedig nem eredményezett mást, csak pornográfiahullámot és az elvált vagy össze sem házasodott szülők beilleszkedni reménytelenül képtelen gyermekeinek tömegét. E társadalombírálók szerint a mai Amerika minden baja az egykori felelőtlen, potyaleső hedonisták vétke, akik „felszabadították” a woodstocki fesztivált, ahelyett hogy kötelességtudóan beálltak volna a sorba a jegyért.
A szülők generációja persze ugrott a kihívásra, ellentámadásba lendült, és kijelentette: a nyolcvanas évek eleje után Nagy-Britanniában és Amerikában tapasztalható gazdasági visszaesést a jobboldal társadalmilag végzetes adózási fóbiája okozta. Reagan, mutattak rá, kimondva talán nem támogatta Thatcher emlékezetes kijelentését, mely szerint „Olyasmi, hogy társadalom, nem létezik”, de monetáris politikája pénzügyi nyelven ugyanezt fejezte ki. Ami pedig Woodstockot illeti, a vállalkozói tőke szemszögéből kétségbevonhatatlanul zűrzavaros volt, viszont a nyugati part ellenkultúrájára egyáltalán nem volt jellemző: a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején igen sikeresen működött ott a sajtó, a járulékos kereskedelem, a terjesztői hálózat, hogy a jobboldali szabadelvű Frank Zappa kötelességének érezte figyelmeztetni a hippi vállalkozókat: az alternatív gazdaság megteremtése semmivel sem változtat többet a rendszeren, mint az, ha nem mennek el szavazni. Az underground radikálisai nemhogy belülről züllesztették volna szét a rendszert, inkább arra hajlottak, hogy egyáltalán nem is vesznek tudomást a társadalom fősodráról, ezért nem is tehetők felelőssé a költséges jóléti programokért, hiszen azokat nem ők szavazták meg, hanem a hagyományos gondolkodású többség. Woodstockot sem lehet – hangoztatta a védelem – a kilencvenes évek sivár materializmusáért felelőssé tenni. Ami a hatvanas években történt, annak nagy része spirituális indíttatásból történt; az ingyenes fesztiválokban a kor lényegéhez tartozó általános szellemiség fejeződött ki. A társadalom hatalmas szeletei már a hatvanas évek előtt gyakorlatilag jogfosztottá váltak, ők az évtized hozta széles körű változások következtében megtalálták saját hangjukat, és végre-valahára kivehették részüket a társadalmi egyenlőségből.
Már maga az a tény, hogy a vita tovább dübörög, jelzi a hatvanas évek fontosságát. A Reagan–Thatcher-korszak szégyentelen kapzsiságát az erőteljes társadalmi és erkölcsi tudatossággal felvértezett virágnemzedék nyakába varrni – ez átlátszó ostobaság lenne, de ugyanilyen együgyű próbálkozás volna úgy tenni, mintha a hatvanas évek nem termelte volna ki a maga hülyéit, demagógjait, sőt bűnözőit. Egészen 1966 januárjáig, amikor a Trips fesztiválon feltalálták a hippimozgalmat, Haight-Ashbury csendes bohémtanya volt, de alig két év múlva már a methedrin és a heroin gettójává züllött. Kevés hippikommuna élte túl a hetvenes éveket úgy, hogy közben nem vált ilyen vagy amolyan szektává. Az 1968 és 1970 közötti konfrontációkban majdnem ugyanannyi futóbolond provokálta tudatosan a rendőrséget, mint ahányan az oktalan rendőri brutalitás szenvedő alanyai lettek. Az ellenkultúra retorikájának nagy része – például a pénz nélküli, mindent szétosztogató társadalom („a hiánygazdaság utáni anarchizmus”) – csupán kamaszos esztelenség volt. Az underground sok vezetője vagy az öncélú zavarkeltéstől megmámorosodott szociopata volt, vagy önmagát dramatizáló opportunista, aki már akkor is a Wall Street vagy a Madison Avenue felé vezető utat egyengette önmaga számára. De mégis, mindezek ellenére, abban a korban tisztán és általánosan érezhető volt, hogy küszöbönáll egy új, másfajta társadalom kibontakozása. Maradandó magatartásminták születtek ebben a termékeny légkörben; emberek milliói pillantották meg a jobb világ illékony képét, és ettől végérvényesen megváltozott a szemléletük. Vajon miért?
