Beleolvasó péter kalligram hunčík

Hunčík Péter: Határeset - részlet

Könyves Magazin | 2009. január 28. |

Hunčík Péter: Határeset, Kalligram, 2008, 456 oldal, 3500 Ft

 

…Géza bácsi azt mondta Miklós bácsinak, hogy amit tenni akar, az jogi értelemben dezertálás, és reggel szolgálatra jelentkezett Monori őrnagynál. Alig pár órát maradtak az ezeréves határon, máris vitték őket Kelet-Poroszországba, Königsberg mellé. Az őrnagy úr egységét elővédnek osztották be, a tapasztalt katonák tudták, hogy ez mit jelent. Az oroszok kétmillió emberrel támadtak. Éjjel-nappal özönlöttek az állásaik felé, zúgtak, hurráztak, és úgy hömpölyögtek, mint egy hatalmas lavina.
Pár órával az orosz derékhad érkezése előtt az egységet felpakolták arra a vonatra, amelyik még elhagyta Marienburgot. A robogó vonatból látták, hogy néhány Messerschmitt kíséretében egy nagy horogkeresztes csapatszállító gép húzott el felettük. Csak később tudták meg, hogy maga Hitler ült a gépen, mert Marienburgban volt a titkos főhadiszállása, ahonnét a kelet-poroszországi hadműveleteket irányította.
A magyar egységeket Stetinen át Drezdába vitték, ahol a védelmi állásokat erősítették meg velük. Monori őrnagy kiválogatott az egységből száz fiatalabb katonát, őket elvezényelték Drezda mögé, ahol amerikai és brit hadifoglyokat kellett őrizniük. Géza bácsi akkor látott életében először amerikait. A foglyok többsége sovány, koszos ember volt. Otthon biztos nagyon jól ment a soruk, mert állandóan csokoládét kértek. Szam csoklit, szőr, nyújtogatták a kezüket, de akkor már Géza bácsiéknak sem volt ennivalójuk. A foglyok nagyon féltek a német katonáktól, de a magyarokkal megpróbáltak pár szót váltani.
Naponta egyszer volt ételosztás, ekkor szólította őt meg az egyik amerikai. Géza bácsi gyerekkorában megtanult Imre bácsitól néhány angol kifejezést, de nem volt rá szüksége, mert az amerikai fogoly kitűnően beszélt németül. Először megijedt, hogy talán valami beugratás lesz a dologban. Volt ott egy losonci tanító is, az is azt mondta neki, hogy legjobb lesz, ha jelenti az ügyet Monori őrnagynak. Az őrnagy úr csak legyintett. Nincs ezeknek idejük beépített ügynökökre játszani. De ha az SS rájön, hogy annak az amerikai katonának német vér folyik az ereiben, nem kegyelmeznek neki.
Ha az SS felfedezi, hogy német nevem van, akkor azonnal főbe lőnek, mondta neki másnap reggel az amerikai repülőtiszt is. A szülei az első háború után vándoroltak ki Amerikába, ő már az igazi vadnyugaton született. Géza bácsi megkérdezte tőle, milyen érzés a sajátjait bombázni. A fiatal tiszt arca erre megkeményedett. Én nem a németek ellen harcolok, mondta lassan tagolva. Én Hitler miatt ültem a bombázógépbe. Mi utáljuk az erőszakot, magyarázta. Az egész háborút ők kezdték el, és Drezda felé mutatott. Ebben a háborúban csak a jó és a rossz között lehetett választani, és ti a rossz mellé álltatok, mondta Géza bácsinak.
Géza bácsi azt felelte neki, hogy Amerika hatalmas ország, és szabadon dönthet a sorsáról, de a kis Magyarország soha senkitől nem kapott segítséget. Tehetünk mi arról, hogy amit ti elvettetek tőlünk az első háború után, azt éppen Hitler adta vissza nekünk? Most vádaskodtok, de hol voltatok 1920-ban?, kérdezte az amerikait.
A tiszt azt válaszolta, hogy nem akar Erdélyről vitatkozni, mert ahhoz nem ért. Ti is Erdélyről beszéltek, a románok is, a franciák meg Elzászról papolnak, mint ahogy a németek is. Ezek vagytok ti, európaiak: zavaros vágyaitok elhomályosítják az értelmeteket meg az igazságot, és amikor vesztésre álltok, sírtok, hogy rossz a világ. Pedig csak az akaratotok gyenge, hogy megkeressétek a világban a jót. Neked is jogodban áll jól és rosszul cselekedni. Kinyithatod a kaput, és elfordíthatod a fejed, amíg mi eltűnünk innen, mondta Géza bácsinak. Most a tied a felelősség azért, hogy túléljük-e a háborút, vagy agyonlőnek minket, mint a veszett kutyát.
De Géza bácsi azt mondta, hogy ő is túl akarja élni a háborút, ezért nem meri elfordítani a fejét. Az amerikai végül megértette őt. Jól is néznénk ki, ha a háborúban minden katona a lelkiismerete szerint harcolna, mondta. Aztán megkérdezte tőle, hogy egy levelet eljuttatna-e a háború végén a szüleihez. Azt akarom, hogy tudják, a fiuk Drezdáért küzdött. Hogy apám lelkiismerete megnyugodjon, mert akadt egy német, aki nemet mondott erre a német barbárságra. Ha vége lesz ennek, és te túléled, juttasd el hozzájuk ezt a levelet, kérte Géza bácsit.
A bombázótiszt ragaszkodott hozzá, hogy Géza bácsi elolvassa a levelet. Németül írtam, hogy megértsed te is. Nem akarom, hogy bajba keveredjél miattam. Magánlevél, nincsenek benne hadititkok.
Géza bácsi megrázta a fejét. Úriember nem olvas bele mások magánleveleibe. Mikor a tiszt lefordította a társainak, mindannyian hangosan röhögni kezdtek azon, hogy úriember. Ezek vagytok ti, európaiak: úriemberek, ha levéltitokról van szó, gazemberek, ha az életről döntötök.
Az egyik ebédosztás után a bombázótiszt elmesélte Géza bácsinak, hogyan élnek az ő szülei Amerikában. Azzal a szent elhatározással jöttek ki, hogy megmaradnak németnek, és sohasem lesz belőlük amerikai. Féltek a háborútól, és futottak a nyomor elől. De ott belül sohasem változtak meg. Fegyelmezett, kitartó, művelt németek maradtak, és belőlem is pedáns, céltudatos kultúrnémetet akartak faragni. De annak az Amerikának, amelyikbe én születtem bele, falusi levegője volt. Az én barbár füleim nem tudták megkülönböztetni egymástól Goethe hexametereit és Schiller ódáit. Az én pogány világom nem kért apám mítoszaiból. Nem akartam sem kiválasztott, sem úriember lenni. Falusi gyerek voltam, ereimben pogány vér lüktetett. Nem szorongtam, mint apám, nekem nem kellettek a biztonságot jelentő mítoszok. Az én fantáziavilágom erősebb volt, mint apám mítoszvilága, és ahogyan a képzelet túléli a hitet, úgy nőtték túl az én amerikai fantáziáim a német meggyőződést. Azt képzeltem magamról, hogy szabad vagyok. Hogy nem köt gúzsba többé Fichte nacionalizmusa, Goethe olimposzi tökéletessége, Hölderlin rideg nyelvfegyelmezése, Eckermann és Schiller klasszikus formái. Ezek az alkotók szorongtak a szabadságnak a puszta gondolatától is.
Luther is a szabadság ellen küzdött, amikor arról beszélt, hogy vissza kell térni az ősi gyökerekhez, az őskeresztények biztonságához, a tisztaság és kiválasztottság mítoszához. Demokratikus irodalmat akart teremteni, amelyik küzd a tekintélyelvűség ellen, józan és népies, és mi maradt meg belőle? A demokratikus elnyomás. Hitler hagymázas vízióit egyetlen más nép sem fogadta volna olyan fegyelmezetten, mint a németek. A németek évszázadok óta ott szoronganak Európa közepén, és a lidérces álmok elől mindig a fegyelembe menekülnek. A szimmetria, a pontosság, tervezés, a rend lett mindenük, és a német pedantéria ellen senki sem mert lázadni. Talán csak Brentano a bumfordian kedves népdalaiban, meg az örök rebellis Kleist azokban a barbár drámákban. Ők igazi pogányok és barbárok voltak, akárcsak Alarik, Geiserik, Odoaker és Theodorik. Öntudatos, nyílt szellemű emberek voltak, nem volt szükségük a fegyelem mankójára, a mítosz ópiumára. Apámék még otthon, Amerikában is ezekre a mankókra támaszkodtak, de én eldobtam őket.
Géza bácsi figyelmesen végighallgatta a tiszt dühös kifakadását. Az még nem mítosz, ha valaki úriembernek tartja magát, jegyezte meg. Amerikában mindent leromboltatok a modernség és individualizmus nevében. Akinek nincs történelme, azzal nem lehet beszélgetni a nemzeti érzésről. Aki a nemzetről beszél, az nálatok már fasisztának számít. De mi, magyarok soha nem voltunk fasiszták. Háború van, és ilyenkor csakis a nemzeti érzés adhat biztonságot a katonának, és az egész nemzetnek. Az eredetünkről, a szülőföldünkről, az anyanyelvünkről és a jövőnkről szóló történetek tartják össze a nemzeteket, és ha te ezeket mítoszoknak nevezed, te amerikai, hát legyenek azok, és abban is igazad lehet, hogy nekünk ezek a mítoszok jelentik a biztonságos talajt a lábunk alatt. De tudd meg azt is, hogy épp ezek miatt a mítoszok miatt vagyunk mi magyarok mások, mint a németek, akiktől te úgy félsz, válaszolt az amerikainak Géza bácsi.
A bombázótiszt sokáig nem felelt. Talán már megbánta, hogy így felbosszantotta Géza bácsit. Akkor sem fogom megérteni ezt az örökös szorongásotokat. Mindent mindig óvatosan megterveztek, kockázatokat számítotok, nehogy elvesszetek valamit. Látod, mi, amerikaiak sokkal vidámabbak és felszabadultabbak vagyunk nálatok. Nézd ezeket a srácokat! Már négy hónapja vagyunk itt, és mégis vigyorognak, csokit kunyerálnak, és esténként arról vitatkozunk, hogy Kaliforniában jobb-e a tenger, vagy Floridában. Nem beszélünk se a szorongásról, se a biztonságról, éppen ezért sokkal magabiztosabban mozgunk a világban, mint ti.
Ezt ti sohasem értitek meg, mondta neki Géza bácsi. A te apád megértette, és valószínűleg ezért menekült el Európából. Mert Európa tényleg maga a szorongás, mert itt állandóan változnak a tudások, nézetek, a filozófiák és ideológiák, és velük együtt változnak az országhatárok is, meg a zászlók színei, és a himnuszok dallamai. Nektek északon Kanadával több mint kétszáz éve nem változott a határotok. Száz évvel ezelőtt háborúztatok utoljára Mexikóval, azóta a déli határaitok körül sincs semmi vita. Amióta van Amerika, nektek mindig elnökötök volt, és kétszáz évvel ezelőtt megírtatok egy alkotmányt, amely azóta sem változott lényegesen. Mitől lennétek ti bizonytalanok? Pár száz évvel ezelőtt mi sem ismertük a szorongást. Addig, míg a katolikus egyház máglyára küldhette a nemkívánatos tanok hirdetőit, nálunk sem volt bizonytalanság.
Csakhogy ti nem bizonytalanok vagytok, hanem zavarodottak, vetette közbe a tiszt. Annyi igazságotok van, hogy belezavarodtok. De nem magába az igazságba, hanem abba, hogy nem figyeltek egymásra. Benneteket az iskolában megtanítanak arra, hogy jól kifejezzétek magatokat. Apám sokszor dicsekedett, hogy retorikából mindig jeles osztályzata volt, de ha anyám megkérte valamire, arról mindig megfeledkezett. Így beszéltek el ti is egymás mellett, aztán csak egyre növekszik a hangzavar és a káosz. Apámék a káosz miatt jöttek el Németországból. Aztán amikor a németeknek már tényleg elegük volt a felfordulásból, jött az a handabandázó őrült, és rendet csinált az országban. Olyan rendet, amelyik még a káosznál is rosszabb, mert az ő elgondolásán kívül kizár minden más elképzelést. De a német népnek tetszett, hogy nem kell többé választania és gondolkodnia, és a német nép fellélegzett. Ilyen rendet kizárólag két nép képes elfogadni Európában. A német és az orosz. Két bizonytalan, szorongó náció.
Nagyon leegyszerűsíted a dolgokat, mondta Géza bácsi, és egy pakli Leventét csúsztatott az amerikai zsebébe.
Nyugodtan olvasd végig a levelemet, mert lehet, hogy titkos információkat küldök a bajtársaimnak, ingerkedett vele a tiszt, hogy valahogy feloldja a feszültséget. Megírom nekik, hogyan gondolkodik Európában egy kisvárosi magyar gyerek. Megírom a bajtársaimnak, hogyan gondolkodsz a nemzetről és a hazáról, és a béketárgyalásokon az amerikai küldöttség már tudni fogja, hogyan gondolkozik a nemzetről és a hazáról egy kis magyar ügyvéd.
Ne izgulj, pajtás, feladom a leveled. A szüleid tudni fogják, hogy Drezdánál harcoltál. Mihelyt valamilyen szabad területre érek, mondta neki Géza bácsi. Aztán elgondolkozott, vajon van-e Európában olyan szabad terület, ahonnan el lehet küldeni egy levelet Amerikába.

Másnap reggel parancsot kaptak, hogy azonnali bevagonírozás, mert elvontatják az egységet Drezdából. Géza bácsinak eszébe jutottak az amerikai foglyok, és rohant, hogy kiossza nekik a reggelit.
Az amerikaiak olyanok voltak, mint a felizgatott vadludak. Mind a nyakát nyújtogatta, és nyugat felé fordulva figyelte az eget.
Nagyon sokan vannak, mondta izgatottan az egyikük. Ezek nem a mi bombázóink. Angolok. Egyenesen Drezdára szállnak. Gyűlölik a németeket, és nagy pusztítást fognak csinálni.
A város nyugati feléből már hallani lehetett az első becsapódások robaját. Géza bácsi gyorsan kiosztotta a kenyeret, és odakiáltott az őrségnek, hogy induljanak csomagolni.
A bombák egyre közelebb csapódtak be. Remegett a föld, és a szél mintha trópusi levegőt fújt volna. Február volt, de olyan meleg lett, mint a kemencében. Alig lehetett lélegezni. Gyújtóbombák. Az egész város meg fog főni, kiabálták az amerikaiak, és a hideg fémkúpok néhány perc alatt valóban tüzes pokollá változtatták a várost. Olyan tűzvihar keletkezett, mintha az Isten minden dühét Drezdára akarta volna rázúdítani.
A tábor elég messzire volt a városközponttól, de a becsapódások robajától az emberek már itt is lassan kezdtek megsüketülni. Pár percen belül hatalmas szélvihar kerekedett. A felforrósodott levegő gyorsan a magasba emelkedett, és a helyébe tóduló hidegtől irtózatos erejű forgószél támadt. Az autók úgy röpködtek a levegőben, mint májusban a cserebogarak, és felettük, akár a kitárt szárnyú sasmadarak, egész tetőszerkezetek köröztek. Közben újabb és újabb repülőrajok érkeztek a város fölé, és a robajlás meg a hőség egyre nagyobb lett.
A domb mögött van egy kis tó. Oda menjetek, arra nincsenek németek!, kiáltotta Géza bácsi. Mindenki meneküljön a vízbe, kiabálta nekik, és kitárta a fogolytábor kapuit.
Aztán rohant vissza az egységéhez. A szerelvény épp akkor lódult meg, amikor odaért. Az volt a szerencséjük, hogy bent az állomáson még állt mögöttük egy német szerelvény, amelyiket csak úgy tudták kivontatni onnan, hogy előtte Géza bácsiékét is elvontatták. Ez mentette meg az életüket.
Alig másfél kilométerre lehettek a pályaudvartól, amikor látták, hogy néhány angol gép kiválik a várost bombázó kötelékből, és egyenesen a pályaudvar felé tart. Öt percen belül lángokban állt minden épület és vasúti szerelvény. Olyan forróság támadt, hogy a pályaudvar melletti rádióadó acélszerkezete percek alatt megolvadt és összecsuklott, mint egy csont nélküli test. Ahová egy bomba becsapott, onnan pár másodperc múlva már sült lábak, szénné égett törzsek, izzó lócák, tüzes targoncák emelkedtek a magasba, és a forgószél szárnyain sisteregve repültek tovább kelet felé.
A vonat peronjáról megbabonázva nézték az iszonyú tűzijátékot. Géza bácsi az amerikaiakra gondolt. Vajon mi történik most a tó vizével? Felforr és elpárolog? Elképzelte őket, ahogy főnek a vízben, mint húslevesben a tyúkszárny. De nem érzett semmiféle konyhaszagot a levegőben, és abban reménykedett, talán megússzák valahogy a saját bombatámadásukat is. Túlélték a németek zárótüzét, és most, pár nappal a háború vége előtt megölik őket a saját bajtársaik. Így megy ez.
Schnell, schnell, kiáltoztak a tisztek a német mozdonyvezetőknek, de az öreg masina képtelen volt gyorsabban haladni. Hála istennek az angol bombázókat nem érdekelte a vonat. Vadászrepülők meg nem köröztek a város fölött.
Fél órán keresztül pöfögtek keleti irányba, aztán Drezdától úgy tizenöt kilométernyire egy alagútban megállt a szerelvény. Beesteledett, de a város égő romjai még ilyen messzeségből is nappali világosságot árasztottak. Mikor teljesen besötétedett, a bombázás is alábbhagyott, és az őrnagy úr kiadta a parancsot, hogy indulnak tovább. De a német masiniszták nem engedelmeskedtek a magyar parancsnak. Erre az őrnagy kihúzta a pisztolyát, és két őrmester társaságában megindult feléjük.
Az egyik masiniszta azt magyarázta neki, hogy a sínek pár kilométeren belül élesen kelet felé fordulnak, és ha tovább mennek, egyenesen az oroszok kezei közé futnak. És akkor mi lesz a szerelvényemmel, kérdezte a másik mozdonyvezető.
Az őrnagy úgy döntött, hogy éjszaka helyben maradnak, aztán reggel majdcsak okosabbak lesznek egy arasszal.
És hajnalban tényleg világosabban látták, hogy semmit sem tehetnek. Mert négy óra felé egy újabb légitámadás zúdult a városra. Most már nemcsak a nagy bombázóerődökből hullott a halál, mert megjelentek a Mosquitók is, és egészen alacsonyra ereszkedtek, hogy pontosabban célba találjanak. Ismét feltámadt a szél, és már az egész város lángokban állt. A hőségtől egymás után gyulladtak ki az épen maradt épületek is. A pincékben lángra lobbant az elraktározott szén, és égtek az odamenekült emberek, akárcsak a krematóriumban.
Talán mégiscsak jobb lesz, ha itt várjuk ki a végét, mondta az őrnagy. Aztán látták, hogy az egyik bombázókötelékből kiválik két Mosquito, és megindul keleti irányba, pontosan az egységük felé. Pedig csak az utolsó kocsi feneke lógott ki az alagútból. De a Mosquitók közeledtek, és közben a fedélzeti géppuskából lőttek lefelé. Ekkor megértették, hogy a gépek nem őket akarják támadni, hanem egy csapat gyalogost üldöznek. Az ő amerikai foglyaikat, akik futva menekültek a város irányából. A katonák a golyózápor elől bevetették magukat a vonatszerelvény alá.
– Help us friends – kiabálták az amerikaiak.
És akkor Géza bácsi észrevette, hogy az ő barátját találat érte, jobb combjából dőlt a vér. Kirohant a fedezékéből, leoldotta a szíját, és elkötötte vele a sérült combot. Aztán a tisztet bevonszolta az alagút menedékébe.
Az őrnagy ránézett, de egy szót sem szólt. Megfordult, és parancsot adott az egységnek. A katonák elindultak az alagút túlsó oldala felé.
Már több mint száz méterre voltak a bejárattól, amikor az egyik Mosquito közvetlenül a vonat utolsó kocsiját találta telibe. A légnyomás nekivágta a katonákat a falnak.
Géza bácsi egy halk pukkanást érzett a fülében, aztán felemelkedett a teste, és mint egy könnyű pihe, lebegett a nagy fényességben. Melegséget érzett a kezeiben, a mellkasát átjárta a friss téli levegő, és akkor a távolban meglátott egy nagy fényes gúlát. A teteje vakítóan csillogott, és Géza bácsi egyre közelebb került hozzá, miközben a teste is egyre könnyebb lett. Kitárta a karját, hogy egyenesen a szívét érje a nagy fényesség. Nyugodt volt, arcán boldog mosoly jelent meg. Hallotta, ahogyan az édesanyja szólongatja őt, és rájött arra is, hogy az a fényes gúla az édesanyja szíve.
Ekkor hátulról valaki megérintette a vállát, és egy nagy fekete kabátot terített rá. Géza bácsi kapálózni kezdett, de az a kéz erősen tartotta.
– Gyere, fiam – szólalt meg az illető a háta mögött, és hirtelen rádöbbent, hogy gyerekkorában Kuroskányi bácsi szólítgatta őt így, amikor kukoricát akart neki adni.
Megfordult, és tényleg Kuroskányi arcát látta maga előtt. De ez az arc most nem volt fekete a borostától. Tiszta volt, és úgy fénylett, mint annak a gúlának a csúcsa, ahol édesanyja szívét pillantotta meg.
– Gyere, fiam, elviszlek innen – ismételte meg Kuroskányi, és Géza bácsi csak akkor vette észre a csillogva lebegő köpenyt és Kuroskányi mellén a nagy S betűt.
– Hazamegyünk? – kérdezte Kurokányit, és erősen belekapaszkodott a karjába. Kuroskányi bólintott, és felemelkedtek a levegőbe.

Géza bácsi arra ébredt, hogy valaki langyos vízzel mossa a halántékát. Az amerikai bombázótiszt volt az. Egy korty vizet adott neki, és azt mondta, hogy Now we are even. Egal. And don’t forget the letter. Aztán kezet nyújtott neki, és megindult visszafelé.
Drezdába még egyszer nem jönnek vissza, mondta. Nekünk most ott a legbiztonságosabb. Egy lélek sem maradt élve a városban. Remélem, hogy pár napon belül itt lesznek a mieink. Engem egyébként Kurtnak hívnak, mondta, és megszorította Géza bácsi kezét. Vigyázz magadra, pajtás. Hülye dolog lenne meghalni a háború után.

Mikor kiértek az alagút túlsó végén, egy őrmester sorakozót vezényelt. Hatvanhárman maradtak meg a kétszázból. Meghalt Monori őrnagy és mindenki, aki a vonat alatt keresett menedéket. Egy fiatal főhadnagy lett a rangidős tiszt. Emberek, mondta, most keresünk egy amerikai egységet, és megadjuk magunkat.
De Kurtot és barátait mintha a föld nyelte volna el. Az egység tagjai leültek az alagút bejáratához, és vártak. Aztán három nappal Drezda bombázása után végre fogságba estek. Kaptak konzervhúst és ivóvizet. A dohányosok még egy pakli Lucky Strike-ot is. Vonatra rakták őket, és mind a hatvanhárom embert átszállították a francia zónába. Onnan meg Franciaországba.
Géza bácsi a fogságban is megőrizte Kurt levelét. Mielőtt Prágában átadta volna az amerikai nagykövetség ügyeletes tisztjének, még egyszer megnézte a címzést. Konrad Vonnegut, Indianapolis, USA, és azt remélte, hogy majd maga Kurt nyitja fel a szüleinek címzett levelét Indianapolisban.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Mi az oka, hogy rengeteg gyerek unatkozik, feszeng, retteg az órákon, és alig tanul valamit? Mi történik valójában az osz­tályteremben? Hogy lesz az egyik gyerekből „jó”, a másikból pedig „rossz tanuló”? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.