Francisco Ayala: Rút halál - részlet [Könyvfeszt2010]

Francisco Ayala: Rút halál, Ford. Imrei Andrea, L'Harmattan, 2010 szerk:Benyhe János

Az idén 104. életévében elhunyt granadai Francisco Ayala a modern spanyol irodalom egyik legjelentősebb alakja, korának kiváló gondolkodója volt. Már az 1925-ben megjelent első regényét elismerő kritika fogadta. Akkoriban még a spanyol avantgárd csoportokhoz állt közel, és szürrealista játékosság jellemezte.
A spanyol polgárháború után el kellett hagynia hazáját; előbb Argentínában keresett menedéket, később Puerto Ricóban és az Egyesült Államokban tanított több egyetemen. A negyvenes évek
novelláskötetei az emigráció élményét dolgozzák fel.Később, a spanyol irodalmi hagyománytól eltérően, szívesen írt rövid, ironikus-szatirikus hangvételű elbeszéléseket.
Regényei közül a két legjelentősebb, a Rút halál (1958) és A pohár feneke (1962) a hatalmi harc, a hatalommal való visszaélés, a korrupt hatalom
környezetében tenyésző erkölcsi válság, értékvesztés,a felelősség és a felelősség elől való menekülés kérdését járja körül élvezetes, intellektuális humorral, tragikomikus hangvétellel, magas irodalmi színvonalon.
Kiemelkedő életművéért 1991-ben megkapta a legrangosabb spanyol irodalmi elismerést, a Cervantes díjat. Sok más díjjal is jutalmazták
munkásságát. Figyelemre méltó tudományos(elméleti-esztétikai) műveket, tanulmányokat is írt. A spanyol Királyi Akadémia tagja volt.
 

1.

Nagyon is hozzá vagyunk szokva manapság, hogy a moziban forradalmat, háborút, rohamot, csődületet lássunk, egyszóval az erőszak megnyilvánulásának megannyi látványos formáját, ahol dühöng az emberállat; de aki csak moziban lát ilyet, feltételezem, nehezen tudja elképzelni, milyen bámulatos egyszerűséggel mennek végbe ezek a dolgok a valóságban, amikor valakinek – ahogy most nekem – sajnálatos módon alkalma van valóban megtapasztalni. Az idő múltával kétségkívül az újabb nemzedékek csodálatának tárgyává lesznek az efféle események, és aki átélte őket, jobb híján, hősként tűnik fel a szemükben. Ami engem illet, természetesen lemondok erről a dicsőségről, és szorgosan hozzálátok, hogy a tiszta igazság okozta kiábrándultsággal megírjam ezt az elbeszélést. Itt vagyok, örökre a tolószékhez szögezve, a rend sokszoros s oly könyörtelen felborulásának tanúja, a zűrzavar kellős közepén, de egészen mostanáig nem háborgatott senki. Ha rokkantságom továbbra is megóv, ha valamelyik rosszakaratúnak nem támad az a gondolata, hogy ennek a szerencsétlen nyomoréknak a kárára szórakozzon és e groteszk haláltáncba taszítson, igen valószínű, hogy megérem a végét, és el tudom mesélni… Mert egyszer vége kell hogy legyen, és akkor szükség lesz rá, hogy elmesélje valaki.
Addig is megoltalmaz a jelentéktelenségem. Ki is törődne velem? Bőven van időm és nyugalmam szemlélődni, kutatni, tudomást szerezni a dolgokról, utánajárni mindennek, sőt arra is, hogy egybegyűjtsem az iratokat, igen, hogy összeszedjem azokat a papírokat, amelyeknek dokumentumértékére épül majd e zavaros időszak története. Persze nem kérkedem ebbéli szolgálatommal, és az összegyűjtés meg a rendbetétel se nagy érdem; hiszen mi mással is foglalkozhatnék? Természetes jogon hárul ez az ülőmunkával járó feladat rám, egy írástudó család ivadékára, aki ráadásul a serdülőkor meglehetősen távoli napjaitól kezdve ehhez a székhez van kötözve, miközben mindenki más egymás öldöklésén buzgólkodik… Mindenkinek megvan a maga dolga, mondom én; nincs mit dicsekedni ezzel, épp ellenkezőleg… Igaz, jól tudom, az állapotom nem jelentene komolyabb akadályt olyasvalaki számára, aki szívesen vesz részt korának csatározásaiban, és hogy ne mondjam, netán még politikai tehetséggel is rendelkezik: itt van, nem is olyan távol, Roosevelt esete, a tevékeny paralitikus tükre és példája, vagy, ha nem is nézünk ilyen magasra, talán nem a rokkant és nálam nem kevésbé mozgásképtelen, a szenilitástól félig elhülyült idős Olóriz-e az, aki remegő kézzel vezényli köztünk bizonyos értelemben ezt az irtózatos táncot? Nem ő hozza-e a köz megmentésének ürügyével a halálos ítéleteket, ad parancsot a kihallgatásokra, és rendelkezik a kínvallatásokról, nem ő mozgatja-e a szobája sarkából a bábok minden szálát? Bizony ő az, bármilyen hihetetlennek tűnik is.
De én, szegény fejem, sohasem éreztem ilyesféle vágyak ösztönzését, én, épp ellenkezőleg, erényt kovácsoltam és kovácsolok a betegségemből, ezzel is erősítve otthon ülő írói-olvasói szokásomat, olyannyira, hogy valóban azzá a rara avisszá* vagyis csodabogárrá váltam már mások szemében, akit bennem látnak: egy széles mellkasú, de elszáradt lábú, abszurd bagollyá. De hagyjuk őket! Harcolnak, küzdenek, tönkreteszik magukat, eldobják maguktól az életet, és, miközben a vak szenvedély hullámverése mozgatja őket, főszerepet játszanak. Mindamellett ki mondja meg nekik, hogy nem az én nevem, Luis Pinedo, a jelentéktelen Pinedito neve lesz-e az, amelyik végső soron mindenki feje fölé emelkedik majd, mégpedig kizárólag annak az érdemnek a jóvoltából, hogy megmentette a pusztulástól és a feledéstől ezeket az iratokat, melyeknek jelentőségét ma még senki sem ismeri fel, sőt nem is figyelt fel rájuk senki?… Én eközben csendben összeszedem őket, és, ha eljön az ideje, megszerkesztem belőlük a most végbemenő események krónikáját; különös: maguk az események gondoskodnak róla az általuk keltett forgószélben, hogy sorban a kezembe juttassák őket. Ha nem rabolt volna ki a tömeg számos követségi épületet, az irattáraik szétszóródott darabjai, amelyek most rendelkezésemre állnak, minden bizonnyal soha nem jutottak volna a birtokomba. Ha a Santa Rosa-kolostor lakói menekülve szét nem szélednek – apátnőjük a később néhány esztelen által kifosztott spanyol követségen keresett rövid ideig tartó, bizonytalan, átmeneti menedéket –, nem lenne nálam megőrzés céljából az a köteg levél és fogalmazvány, amelyet a mappáimban tartok… Így meglehetősen nagyszámúak azok az iratok – és némelyik közülük bizony igen ízletes falat –, amelyeket, a körülményeknek hála, mostanra sikerült összegyűjtenem és rendeznem.
Valójában van itt minden, mindenféle műfajú, mindenféle ízlést kielégítő dolog, ám egyik sem olyan becses számomra és, meg kell mondanom, nem is olyan meglepő, mint azok az emlékiratok, amelyeket hihetetlen aprólékossággal és némi irodalmi vénával, napról napra, titokban vetett az Elnöki Hivatal pecsétjével ellátott papírlapokra éppen az a sötét, zavaros és alattomos egyén, aki kirobbantotta a tragikus eseményeket, hogy aztán ő legyen rögtön a legelső áldozata: a személyi titkár, Tadeo Requena. El lehet képzelni, miféle leleplező erővel bírnak bizonyos, e kegyetlen alak hosszú és némelykor arcátlan beszámolójában vagy önéletrajzféléjében található megfejtési kulcsok, akinek háttérben folytatott tevékenysége döntő hatást gyakorolt mindenre, olyannyira, hogy írása kényszerűen bármiféle jövőbeli történelmi építmény sarokkövét kell hogy alkossa.
Nem rejtem véka alá, örömmel tölt el a lehetőség, hogy ha sikerül túljutnunk ezen a nehéz helyzeten, magam leszek e nagyszabású mű megépítője. Méltó a feladat, megéri a fáradságot, s érzem, hogy én vagyok rá kijelölve. Egyelőre az anyag összegyűjtésének és rendszerezésének, az elszórt források egybehordásának előkészítő munkáján buzgólkodva igyekszem időt nyerni, felvázolok egynémely kommentárt, magyarázatot vagy értelmezést, amely egybeilleszti az eseményeket, összefüggést teremt köztük, feltárja a tényeket, és meghatározza minden egyes történés valódi fontosságát és pontos értelmét. Ilyenformán csillapítom a szorongásomat, elütöm az időt, és abban az esetben, ha a szerencse nem lesz végig velem, vagy cserbenhagyna az erőm, még mindig marad itt egy ugyan nyers és némileg kusza, de mindenképpen hasznos, sőt, többet mondok: nélkülözhetetlen vaskos kötet, hiszen ebben a mi istenáldotta országunkban hamar feledésbe merül minden, a jó éppúgy, mint a rossz, és ez nem is a legkisebb hibánk, mert az igazat megvallva: a jelen pillanatnak élünk, a múltra nem emlékszünk, a jövő nem foglalkoztat, átadjuk magunkat valami fatalizmusnak, az egyéni dolgokat illetően éppúgy, mint a köz dolgaiban, amely az apátiától az eszeveszett őrjöngésig sodor bennünket, majd minden megrázkódtatás után újabb letargiába dönt… Talán azért, mert úgy hisszük, mifelénk semminek, ami megtörténik vagy megtörténhet, nincs igazán jelentősége.
És tagadhatatlan – bocsássák meg nekem ezt a kitérőt –, hogy nem sokat számít országunk a világban; mi magunk se tartjuk sokra; el kell ismernünk, hogy minden szavakban megfogalmazott hazafiságunk mögött valójában megvetjük, és szégyenkezünk miatta. Bárhogy van is, akár akarjuk, akár nem, tény az, hogy kicsi, túlságosan is kicsi országról van szó, a trópusok egy szegény, félreeső zugáról, amely elvész a többi ország között, amelyeket az összehasonlításból fakadó nyilvánvaló túlzással „szomszédos nagyhatalmaknak” hívunk; ráadásul, mintha mindez kevés volna, egy szorongató, bennünket gúzsba kötő és fojtogató területsáv mögé van zárva: afféle szabad kikötő ez, régen kalózok fészke, ma kereskedelmi központ, amit nem tudom, milyen csodálatos agyafúrtság, gondviselés vagy csak az egyszerű véletlen folytán sikerült megőrizniük a hollandoknak. Nekünk azonban e három közül egyik sem kedvezett, s így – ekképp gondoljuk vagy érezzük, ha végiggondolni nem merjük is – ezen a szerencsétlen kis földdarabon semmibe se lehet komolyan belefogni, és nincs is értelme… Másfelől, néha mégis felteszem magamnak a kérdést, tényleg olyan szoros-e az összefüggés egy ország mérete és a benne történő dolgok emlékezetre méltó minősége között? Területi kicsinységünkért Periklész Athénjával, a reneszánsz olasz városállamokkal szoktuk vigasztalni magunkat (ez is egy olyan kedvelt érv, amelyet senki sem szokott cáfolni, s amelyre fáradhatatlan pátosszal hivatkoznak újra meg újra a sajtóban, a rádióban és szónoki emelvényeinken); bárhogy van is, vitathatatlan, hogy ugyanolyan nagyszerűen vagy aljasul él, harcol, szenved, teszi kockára az életét, veszti el, és hal meg egy kicsi országban az ember, mint az óriási birodalmakban. Annyit ér mindenki, amennyi, aszerint, hogy mit tesz, és mit érdemel, akkor is, ha kénytelen az amerikai őserdő egy félig-meddig alvó kis köztársaságának a keretei közé szorítva cselekedni.
Abban a reményben ringatom hát magam, hogy nekem, a kiváló tudós családból származónak van kevésbé boldogtalan időkre fenntartva e föld dicsősége és elismerése, a magasztos küldetés, hogy történelmi igazságot szolgáltassak egy könyvben, amely egyszersmind intelemül szolgál az eljövendő nemzedékek számára, és folytonos útmutatóul eme elkorcsosult népnek, amely egy nap talán visszaszerzi régi, saját bűneink miatt megalázott, de nem örökre elveszített méltóságát… Szeretnék mielőbb munkához látni, mihelyt elül az erőszak, a túlkapások, fosztogatások, gyújtogatások és más garázdaságok hulláma, ami Bocanegra elnök halála óta sújtja az országot – akinek nevét, mellesleg és a történtek fényében, már nem tudom, hogy gyalázatosnak minősítsem-e, ahogy oly sokan gondoljuk, vagy felmagasztosítsam és megsirassam, mint a Haza kudarcba fulladt reményét és elszalasztott gyógyírját. Egyelőre rendet rakok a papírjaim és a gondolataim közt, igyekszem minél gyorsabban dolgozni, és elkészítem az előzetes vázlatot ahhoz a végleges könyvhöz, amelyet későbbre ígérek magamnak. Míg körülöttem mindenki bicskát vagy nádvágó kést ragad, ha nem éppen pisztolyt, én a tollat forgatom: nem kevésbé komor élvezettel.