Francis Shelton: Különleges küldetésem - Ügynök csellóval a II. világháborúban.
Scolar Kiadó, 2010, 460 oldal, 3750 Ft.
Előszó
Úgy éreztem, muszáj papírra vetnem ezt a történetet. Muszáj megírnom, hogyan menekültem el Magyarországról, épp időben ahhoz, hogy elkerüljem a szörnyű vérontást. Muszáj lejegyeznem, hogyan találtam munkát egy teheráni éjszakai bárban, hogyan képeztek ki a Special Operations Executive tagjává, hogyan lettem az Olaszországban állomásozó brit haderő politikai hadviselési részlegének rádiósa; mennyit szenvedtem a puszta életben maradásért a háború után, míg végül az ENSZ egyik különleges olaszországi ügynökségénél a szakképzési ügyek igazgatója lettem. Végül Nagy-Britanniába vetett a sors. Történetem valószínűtlen, de igaz. A háború során bejártam a Közel-Keletet és Olaszországot. Ottani kalandjaim során közel voltam a tűzhöz: sok eseményt, valamint azok főhőseit egészen közelről láthattam. A rengeteg viszontagság és a kevés siker leírásakor tintába mártottam írói tollamat, bár néha nagy volt a kísértés, hogy inkább vitriolt használjak. Remélem, könyvemben sikerül bemutatnom egy olyan közép-európai életformát is, amely azóta örökre eltűnt. Egyre kevesebben vannak, akik fel tudják – vagy fel akarják – idézni, milyen volt Közép-Európa a háború előtt. Reménykedem abban is, hogy kalandjaim leírásainak jelentéktelen részletei nem homályosítják el a mögöttük levő tényeket. Megpróbáltam annak a fiatalembernek a szemével nézni az eseményeket, aki valaha voltam, és úgy írni, hogy félreteszem a koromból és az események ismeretéből fakadó utólagos bölcsességet. Ha e kötetet ajánlani szeretném valakinek, Basil Davidsont választanám. Ő olyan tetteket vitt véghez a háború alatt, amilyenekről sok más emberrel együtt én csak álmodtam.
1. fejezet
Heifetz valami egészen más volt, így elhatároztam, hogy jegyet veszek a koncertjére. Sok előadásra mentem be anélkül, hogy fizettem volna e kiváltságért, bár néha az orgona mögött kellett elbújnom, vagy a nézőtér szélén, a függönnyel eltakart, lefordított székek között. Diákként szinte kihívásnak éreztem, hogy minél több koncertet pipáljak ki, bár sok közülük nem érte meg a kockázatot, hogy a potyázókra leső, goromba jegyszedők elkapjanak, és kikísérjenek. A Heifetz-koncert az évad csúcspontjának számított, még Budapesten is, ahol sok híresség lépett fel. A művész mindig a legnagyobb előadóban játszott, egy óriási, tükrös falú, szörnyű akusztikájú teremben. A terem eleje és vége közt akkora volt a távolság, hogy mikor Heifetz már elegánsan búcsút intett a vonójával, a tükrös falak közt még mindig ide-oda szálltak a darab utolsó hangjai. Csak akkor lehetett meghittebb közelségbe kerülni a művésszel, amikor az előadás végeztével a hátsó sorokban ülők előrerohantak, a felhevült tömeg körülállta az emelvényt, és ráadást követelt. A hangulat emelkedett volt. Onnan, ahol én ültem, csak homályosan lehetett kivenni a vékony alakot, ahogyan erre-arra ringott, de mégis lélegzetelállítóan hatott – dacára a morajló visszhangnak, és a mozdulatokhoz képest késve megszólaló zenének. A hűvös márciusi este ellenére a nézőteret megtöltő hallgatóság izgatottságától fullasztóan forróvá vált a terem. A szünetben megkönnyebbülve igyekeztem kifelé, és bejártam a széles, pompás folyosókat, melyek falán az óriási tükrökben kipirult, boldog arcokat láttam.
A vendégek kihasználták ezt a kis időt, hogy szót váltsanak bará- taikkal, rosszindulatú vagy elismerő megjegyzéseket tegyenek a koncertre vagy a művész magánéletére, és elkapják egy-egy csillogó szempár jelentőségteljes pillantását. Boldogan merültem el
e kavalkádban. Hirtelen újságot lobogtató emberek bukkantak fel. Felrohantak a lépcsőn, kettesével szedve a széles, alacsony fokokat. Egy szempillantás alatt köréjük csoportosult a tömeg, mindenki a vastag szalagcímre meredt: HITLER BÉCSBEN. A hír futótűzként terjedt, és érzékelhetően megdermesztette a sokaság hangulatát. Majd megszólalt a csengő, mi pedig visszacsörtettünk székeinkhez, mintha mi sem történt volna. Heifetz rideg tökéletességgel játszott tovább, súlyos héjú halszeme hideg pillantással mérte végig közönségét, de én nem tudtam kiverni fejemből az ordító szalagcímeket. Mielőtt még megismertem volna a hátborzongató részleteket, lelki szemeimmel már láttam magam előtt, ahogy bécsiek ezrei gyűlnek össze az utcákon, és ordítva köszöntik az „ő” Führerjüket. Nem is az ausztriai zsidókra és liberális szellemű emberekre váró szomorú sors keserített el legjobban, hanem a meggyőződés, hogy Hitlert a lakosság túlnyomó többsége ujjongva fogadta. Az a szörnyű előérzetem támadt, hogy Budapest lombos sugárútjain is ugyanilyen ujjon gással üdvözölnék a vezért.
Ahogy a koncert a végéhez közeledett, a nézők pedig már alig várták, hogy Heifetz lábaihoz rohanhassanak, az elszigeteltség és a bizonytalanság zsibbasztó érzése fogott el. Akkorésott, a hangok és a taps zűrzavarában elhatározás született lelkem mélyén, és azon
kaptam magam, hogy szájam némán formálja a szavakat: Nem bírom tovább ebben az országban. Valahogy ki kell jutnom innét!
Általában az ország lakosságának nagy része alig vett tudomást arról, hogy Hitler és a Wehrmacht hirtelen ilyen közel került ha- tárainkhoz. Bécs egészen közel esik a határhoz, vonattal, vagy akár a lomha dunai gőzösökkel is, csak néhány órányi távolságra. Pedig a Heifetzre oly elmélyülten figyelő hallgatók közül sokak szívébe markolhatott volna jeges rémület a hír hatására. Például mert legalább kétharmaduk valószínűleg zsidó volt, bár külsejük, beszédük és viselkedésük alapján ezt lehetetlen volt megállapítani. 1938-ra már a Csipkerózsika-álmát alvó Budapestet is elérték a náci Németországban uralkodó állapotokról szóló hírek és szóbeszédek, amelyeket a talpnyaló sajtó és a megbabonázott kormány – mi tagadás – agyonhallgatott. Amit tudtunk, elég ijesztőnek tűnt ahhoz, hogy a legtöbb értelmes embert rossz érzés tartsa állandó nyugtalanságban. A nácik engem másoknál jobban megrémítettek, talán mert tájékozottabb voltam, mint a legtöbben baráti körömben. 1934 óta fontosnak tartottam, hogy Hitler minden beszédét meghallgassam recsegő rádiónkon, és amikor csak meg tudtam kaparintani egy-egy szamárfüles példányát, olvastam a Manchester Guardiant – bár akkoriban még elég kezdetlegesen
tudtam angolul, és az olvasottak legnagyobb részét nem értettem. Barátaim közül csupán nagyon kevesen osztoztak aggodalmamban. Egyesek a legyőzhetetlen Brit Birodalomban bizakodtak, mások pedig abban a hitben éltek, hogy Hitler nem lehet ellenfele
Uncle Joe-nak.
1938 márciusában az emberek többsége szilárdan hitte, hogy „ez nálunk nem történhet meg”. A pipogya, megalkuvó kormány és a szigorúan ellenőrzött média kritika nélkül figyelte, sőt ha vonakodva is, de csodálta Hitler és Mussolini ténykedését. Horthy
„tengernagy”, az alapvetően gyenge, befolyásolható és nem túl éles elméjű kormányzó készségesen támogatta a reakciós jobboldalt. S amikor Hitler még nem tolakodott olyan erőszakosan előtérbe, eljátszott a gondolattal, hogy Mussolinivel hozzon létre tengelyt.
Meg kell említeni, hogy létezett egy igen jelentős és elég hangos, megfontolt, de liberális sajtó. Képviselői megtanulták, miként éljenek együtt az önként vállalt cenzúrával. Néha bátran megzavarták a látszólag nyugodt felszínt a szélsőjobboldallal és a fajgyűlölettel
szemben megfogalmazott, szinte Don Quijote-i elszántságra valló kijelentéseikkel, vezércikkeikkel, sőt kiáltványaikkal. Az antiszemitizmus mindig is Magyarország egyik népbetegségének számított, bár szinte teljessé vált a zsidók emancipációja és asszimilációja, amely a 19. század utolsó negyede óta egyre gyorsabb iramban zajlott. A trianoni békeszerződés az országnak azt az északkeleti csücskét is elcsatolta, ahol a zsidók jelentős és kevéssé asszimilálódott etnikai kisebbséget alkottak, így a durvább antiszemita kirohanások száma is csökkent. Az államilag bevezetett, nyíltan zsidóellenes intézkedések otrombaságban és brutalitásban elmaradtak Beck Lengyelországának és Antonescu Romániájának hasonló intézkedései mögött. A magyar zsidóság sosem szenvedett el olyan pogromokat, amilyenekre még a 20.században is sorkerült Kelet-Lengyelországban,Ukrajnában vagy Besszarábiában – legalábbis az 1944-ben bekövetkezett rettenetes eseményekig.
A sors tragikus fintora, hogy Magyarország első világháborús veresége után a tiszavirág-életű Tanácsköztársaság zavaros időszaka következett, amelynek vezetői, például Kun Béla vagy Szamuely Tibor, zsidók voltak. Az ország kollektív politikai tudatába
tartósan és mélyen belevésődtek az akkori kormány merően ostoba hazugságai, valamint az általuk elkövetett embertelenségek, amelyek csak arányaikban különböztek mindattól, amit az orosz népnek kellett kiállnia Sztálin alatt. Bár a zsidók túlnyomó többsége szintén tiszta szívből utálta e korszakot, mégis nekik kellett szenvedniük néhány hittestvérük bűneiért.
Groteszk módon éppen a gyűlölt román hadsereg beavatkozása vetett véget a rémálomnak. Még mindig emlékszem rá, hogykisfiú koromban elvittek az Andrássy útra, Budapest gyönyörű főutcájára, hogy megnézhessem, amint a toprongyos hadsereg keresztül vonul a városon.Néhányuk lovon baktatott, mások gyalog kísérték őket. A lehető legkevésbé katonás benyomást keltették, egyenruhájuk pedig úgy festett, mintha mocskos lópokrócból toldották-foldották volna össze. Lovaskocsik is haladtak a lassú menetben ,és a máskor makulátlanul tiszta utat lócitrom, szalma és szemét csúfította. Néhány csinos egyenruhájú lovastiszt fel-alá léptetett a sorok mellett, és parancsokat osztogatott a katonáknak – akik inkább emlékez- tettek csőcselékre, semmint megszálló hadseregre.
