Esze Dóra: Kurt Cobain kardigánja, Kalligram, 2009, 128 oldal, 1900 Ft
Akvamarin
– dallamos, bár kissé bánatos makáma arról, mi minden képes az emberi szívre hatni, nem szólva egyéb dolgokról –
Azurovits Marina volt a lány neve, Gergő úgy hitte, ez nem is vele történik épp, mert ő évek óta ugyanaz a szürke bankfiúcska, ugyanaz a lepattant, galambszívű lúzer, Marina meg hihetetlen fortunátus ember. (Némber a helyes szó, ám hogy ezt értse, kéne történetünk laza kék szövedéke, annak viszont az elején még sosincs itt, ugye, ugye.) Marinát megpillantván magában felnevetett, púrtotál giccs, gondolta, ilyen szemeket, ilyen kéket ő még csak kókuszos reklámban, trópusi csokinév hűs feliratában, tengerré vált ég alatt, élvezet minden falat… a nevében meg azúr, hát ilyen nincs – s már kattant is lelkén az encián bilincs.
Marina színésznő volt, egyelőre szinkron-, de tudta biztosan, kezdetben csak itthon, majd később nyugaton bizony be fog futni, mert úgy képes a közönségre (bármelyikre) hatni, hogy nincs az a rendező, nincs az az impresszár, akinek ne kéne ez az eszköztár. Nyugati impresszár, keleti ügynökség, északi sarkig déli a nótaszó: Júlia, Viola, Szonyecska, mi lesz már?
Húúú, Marina szeretett élni. Rockszorító Truffaut-t nézni, parkokban kefélni, akármilyen jókislány volt, például tizennégy évesen egyszer a Kosztolányin a padon, mínusz kilencben, különmatek után, ahová egyébként borzalmasan rühellt járni.
Margerída és Pinyakoláda föld alatti jazz kocsmákban, ez hozta tűzbe, a ritmus önmagában, hogy így meg úgy bébi, sáros lett az új cipőm (a folytatás ismert a hagyományban). Sokat adott a slágerszövegekre, bulikban időnként eksztazit vett be, imádom a veszélyt, mondta, persze, csak ha úgy hozta úri kedve.
Marina már ötezrest is talált az utcán. Meg tollat, gombot, kártyát, tükröt, és megvárták a buszsofőrök. Új kasszát nyitottak neki a Tescóban, ha több mint ketten álltak előtte, na és a „Rácsok és tőrök”! Az HBO legnézettebb sorozata! Hát persze, hogy ő lett a női főszereplő magyar hangja! És hatból ötször Akvamarin futott be, a kedvenc lova (a lovi volt a gyógyíthatatlan szenvedélye), és már gyerekként úgy került a rádiókórusba, hogy rámosolygott egy bácsi az utcán, és azóta azt a sok könyvet a pozitív gondolkodásról már csak szorgalomból olvasta el. Egyedül az bántotta, hogy beteg a papája,
odalent,
vidéken,
úgyhogy sűrűn látogatta. Jó lány volt a Marina. (S a bókokat hárította.)
Gergő csak hízott a nagy boldogságban. Nem volt már ugyanaz, főleg pizsamában, de mit bánta, az élet habja körbeölelte, ringatta, rabja lett az izzó, fénylő vágynak: kikerekedett, és hátat fordított a világnak. (A munkáját addig is utálta.) Ezzel egyidőben ismeretlen fáradtság vett erőt rajta. Kőkába volt reggel, este, éjszaka, úgyhogy már tíz órákat aludt. Mért ne. Marina hagyta.
Addigra azt is megsúgta, mi a titka: szerencséjének a kék szín a nyitja. Kék, a kék, igen. (Hogyhogy mióta?) Így került a lakásba a nefelejcs lámpabúra, éjszín függöny, blueberry egér s klaviatúra, királykék terítők, viola poharak, óceánszín mécsestartók, lazúrkő bogarak, és időnként Aradszkytól szólt az Azzurro. De az szerencsére tényleg csak elvétve. Akkor viszont került rá ideológia doszt.
Tintaszín lett a fotelek huzata is, elhevert a könyvek előtt a sok szép türkiz kavics. Marinán minden nap az égre hajazott valami, és azt már csak a lépcsőházban, a liftben lehetett hallani, hogy hová kívánják Gergőt a szomszédok azzal a pinakékre mázolt bejárati ajtóval. Ő nem törődött velük rég, kit érdekel az epés szóbeszéd, ha egyszer bármely percben, direkte csak neki, bármely szobában, akár a lakás legkisebb, legkékebb zugában tengerré vált az ég?
Marina egy hétvégén elhagyta Pestet. Ment a Papához, aki megint vesztett a súlyából, sajnos, Gergőt meg buliba cipelte egy haver, a Tasiba Péter. Ő már negyed tízkor haza akart menni, örökös nyomorát egyszer a kurva életben kipihenni, de nem lehetett, mert Pestszentlőrincen dúlt a parti, ahová a két fiú persze gyalog.
Leroskadt hát egy elhagyatott kanapéra, a szobában rajta kívül csak egy nimfapapagáj és néhány teknősbéka, meg, mint később kiderült, a sarokban egy lány, fekete, barnaszemű, mosolygós tekintetű, kiegyensúlyozott, nyíltbeszédű, laza és olyvidám.
„Vízben?” – ezzel nyitott. (Gergő sem értette.) „Vízben alszol, ugye?” – mosolygott, és hozzátette: „Látom, leszívtak rendesen…” Válaszképpen Gergő egyet mordult, sorsa ugyanis férfiként oly rosszra fordult az elmúlt hónapokban, idejét sem tudta, mikor került sor utoljára puszta aktusra – hát még nemhogy.
„Hólyag” – így a lány kedvesen, mert ezek szerint a gondololvasásban sem volt épp járatlan – „az energiádra gondolok, nem tudsz aludni, hízol, és gyenge vagy, bármerre mész… kissé belegondolva te most nem is élsz. Tudod, én Feng Suival foglalkozom néhány éve, és most, kezem az aurádra téve csak annyit mondhatok, túl sok a víz a lakásban.”
„Milyen víz” – nyögte Gergő, és fogalma sem volt róla, érti-e vagy sem, amit ez a lány összehord azóta, hogy megpillantotta a kanapén. Pedig konstat, mily attraktív feszül a farmer a fenekén, mégsem érzett semmit. Ez több mint gyanús volt neki, de a legszomorúbb, hogy lassan kezdett hozzáedződni.
„Mármint…”, kezdte újra, de a lány leintette. „Vízben alszol, szívem, vízér fölött az ágyad. A szervezet ilyenkor egy ideig lázad, aztán feladja. Túl sok nálatok a kék, erre az autómat felteszem. Menj haza, nézz utána.”
Otthon Gergő megállt a szilvakék szőnyegen. Lesett erre, lesett arra, mint akit hirtelen idegen bolygón tett le az űrhajó. Bámulta az üres polcokat, a cédék helyét, a csúcshájp kütyük híján vigyorgó fiókokat. Aztán egyszer csak.
Ott, ahol amúgy direkte csak neki, jóllehet bármelyik szobában, most mégis a lakás legkisebb, legkékebb zugában, ott tehát, ahol – szakma ide, marketing oda – a kupori kis pénzét tartogatta (látod, mégis zsír cucc a brending, te szarvasmarha) megtalálta az egymásra fektetett háromszázhatvan ötezres és tizennégyezerkettőszáz euró helyén a bountykék kontaktlencsét. „Ha vigasztal” – szóltak a lencsék – „minket is csak használt. Sok szerencsét.”
Hogy mondta az a lány? „Nézz utána.”
Nos.
Utána valóban csak nézett.
(Nagyon tudott nézni ez a Gergő.)
Néhány héttel később betért az Ibolyába. A széke mögött megszólaló hangra remegni kezdett a lába, de meg tudta állni, nem fordult hátra. Szeme sem rebbent a monológra, szerencse és meleg színek nyerő kombinációja, erről csicsergett egy akvamarin fényű szoprán jó hosszúra nyújtva. Izgatott basszbariton válaszolt, dicsérte a csodás zöld szempárt, szerelmet vallott neki, és Rékának szólította.
Gergő kávét rendelt. Itta szépen, lassan, apró kortyokban. Nem érzett fájdalmat. (Mi, egy kávétól? Ne őrüljünk már meg.)
Most újra sovány, lovakra nem fogad, serényen dolgozik (banknál jobb: ezúttal könyvkiad!), eléggé csinos a barátnője (ezerből nem találnád ki, milyen szőke), rigolyája imponálóan kevés, cigije aranyszínű, tevés, Gergő tarkabarka kocsival jár, jó ideje vichy kockás ágyneműben hál, és ha a barátnője átrendezi a lakást, teszi ezt mindig más szisztéma szerint, pusztuljál, monokróm, leszarjuk, hány forint. Egyszóval Gergő remekül, köszöni, és mert elvileg sosem tudhatod, mikor miből maradsz ki, polcán máig ott lassul az egy szem hátrahagyott lazúrbogár, és jöhet már Aradszky.
Csak egyet ne, ha lehet: az édes LGT ne dalljon asszonyról, aki, elvitte a szíved, esőtlen ég, jönne egy asszony ki engem keres, ilyenek, és pritiplíz, azt végképp fölösleges elzenélni, mit kéne annak elmesélni, egyébként meg úgyse jön vissza. Akkor már inkább varázsoljon arról a négy drága ember, hogy mindenki másképp csinálja. (Hátha attól igaz lesz.) Lássuk be: ha egyszer bármely szobában, a lakás legkisebb, legkékebb zugában, észrevétlen éggé válik a tenger, ott aztán gond nélkül dől el a love me tender.
