Dragan Velikić: Orosz ablak- Omnibuszregény, Geopen kiadó, 2009, 320 oldal, 2390 ft
Dragan Velikić ravaszul megszerkesztett fejlődésregényének hőse, Rudi Stupar, vidékről Belgrádba, onnan a délszláv háborús katonai behívó elől Budapestre, majd Münchenbe, Hamburgba vetődik el önmagát keresve. Amikor csavargásai után hazaindul, a vonaton egy találomra vett könyvbe feledkezik, amely egy Európában kalandozó lengyel cirkuszi mutatványos életét követi, s közben felvillannak Rudi életutazásának állomásai.
Dragan Velikić (1953) szerb író 2007-ben nyolcadik, az Orosz ablak című regényéért kapta meg a legnívósabb szerb irodalmi kitüntetést, a NIN-díjat, amelyre már a korábbiakkal is méltónak bizonyult, hiszen művei indulásától kezdve megjelentek a legtöbb európai nyelven. Munkássága elismeréseképpen 2008-ban neki ítélték a rangos Közép-Európa Díjat. Szellemi és világképi mozgástere európai, narrációja Proustéval, Musiléval, Handkével rokon. Magyarul megjelent regényei: Északi fal, Dante tér, A Domaszewsky-dosszié. A szerző 2005 júniusától a Szerb Köztársaság bécsi nagykövete.
Részlet:
Évekig élsz, és mindennek, ami érdemes arra, hogy emlékezz rá, fél óra elegendő az elmondására, mondja Sonja, miközben tenyere gyengéden bejárja Rudi hasát és combját.
Annyi is sok. Az apámnak nem volt negyedórára való mondanivalója sem az életéről.
Ellentétben az enyémmel, aki jó, ha a tizedét kiteregette annak, amit megélt. Vagy anyám apja. Fél Szibériát gyalog bejárni. Orvos volt, a Vörös Hadsereg önkéntese. Az ő apja, a dédapám a transzszibériai vasútvonal építésén dolgozott. Négy évet töltött szibériai építőhelyeken. Ott szeretett bele egy lányba, és elvette feleségül. A dédanyám egy oszétiai orosz nő volt. Szeretnék egyszer eljutni oda.
Azért viselsz oroszos nevet?
Á, nem, hiszen mondtam már, apám valamilyen orosz film miatt választotta. Sem a címét nem jegyezte meg, sem a rendező nevét, még a színésznőét sem. Csak arra emlékezett, hogy azt a filmet az Október 20. moziban látta és a főszereplőt Sonjának hívták. Megvan még az a mozi?
Igen, megvan még. És a dédapád, az az orvos, hogy került a Vörös Hadseregbe?
Harmincnyolcban elindult Oroszországba, állítólag hogy meglátogassa a rokonokat Oszétiában. Elég zavaros ügy, mert anyám azt mondta, hogy két évvel az elindulása előtt elhagyta őket. Anyám kilencéves volt akkor. Emlékezett rá, hogy az anyja egész nap ült a szobájában. Árnyék lett belőle, a külvilágból érkező hangokat figyelte így. Hát hallani volt mit, férje, a pesti sebész botrányát a verebek is csiripelték. Egy fiatal színésznő bájaitól megbabonázva teljesen megbolondult. Állását is feladta, és viharos ütemben lépett nyakára a vagyonnak, amit az apja hagyott rá, ez a dédapám, a mérnök, aki a transzszibériai vasútvonalat építette. Amikor a színésznőt szerződtette a Burgtheater Bécsben, nagyapám is utána ment. Csakhogy a nő egykettőre faképnél hagyta, így visszatért Budapestre. Néhány hónapot a családjával töltött. Vasárnap kirándulóhajóval Szentendrére jártak. Azután nyár elején nagyapám elutazott Oroszországba. Senkinek sem írt. Hamarosan kitört a háború. Mint ellenséges ország állampolgárát a Kaukázusba deportálták. Minthogy azonban sebész volt, az egészségügyi szolgálatnál alkalmazták. Két évet töltött frontszolgálatban, operált. Kezeket és lábakat amputált százszámra. Tudni lehet, mert egész idő alatt munkanaplót vezetett, és felírta bele a sebesültek nevét és adatait. A hagyatékában találtam meg a füzetet, egy csomó levél és fénykép közt. A háború vége felé Kazahsztánba helyezték át. Magyarországra csak ötvennégyben jött vissza. Anyámnak akkor, huszonöt évesen, egy elrontott házasság volt a háta mögött. Fuvolán játszott a filharmóniában. Úgy mesélte, nagyapa belépett az ajtón, letette a bőröndjét az előszobában, levetette a felöltőjét, és mintha csak pár napig lett volna távol, nem pedig teljes tizenhat évig, törülközőt kért. Azon az éjszakán anyámnak elmesélte egész életét Oroszországban. Bár polgári környezetben cseperedett fel és élt örök életében, megrögzött baloldali lett belőle. Nagyapám pálfordulásának legfőbb erjesztője egy német festő, Hermann Vogel volt, Lenin barátja. Az októberi forradalom után a lélek mérnökeinek bolsevista hierarchiájában fontos tisztséget töltött be. Nagyapa Moszkvában ismerte meg. Pár évvel később Kazahsztánban találkoztak újra, a Bugyonnij Kolhoz kórházában Hermann Vogel az éhezés és a kimerültség folytán a végét járta. Mert a szovjet életnek ezt a lesifestőjét a háború kezdetén, mint minden idegent, messze az Uralon túlra telepítették. Kulturális műsorokkal utazgatott, a propaganda komédiásaként, ahogyan később nagyapa fogalmazott, egész idő alatt képekben megörökítve a Szibéria úttalan útjain megismert közönséges emberek mindennapjait. Megkérte nagyapámat, hogy utazásai sajátos naplóját, a mintegy száz, képeslap méretű rajzot a háború végeztével juttassa el a feleségéhez, aki Moszkvában maradt. Nagyapa időközben beleszeretett egy ápolónővérbe, akinek fia született tőle, és Kazahsztánban telepedett le. Megőrizte a rajzokat, hátlapjukon naplóbejegyzésekkel. Három évvel a háború vége után egy moszkvai sebészkonferencia alkalmával nagyapa nyomára lelt Hermann feleségének, és átadta neki a hagyatékot. A kongresszus egész ideje alatt minden este meglátogatta, és a férje utolsó heteiről beszélt neki. Ezt-azt ő talált ki, elcsábította az asszonyt. Nemsokára sikerült Moszkvába költöznie, az asszonyt a gyerekkel Kazahsztánban hagyva.
Micsoda alak, mondta Rudi.
Hermann feleségének is hátat fordított, visszatért Budapestre. Sodródott az életben. A saját sorsát is sebészi beavatkozásokkal kezelte. Csonkolta a múltját, és annak a levágott részével többé nem foglalkozott. Ötvenhatban az utcai harcok alatt halt meg. A Ferenc körúton egy pincéből sebesülteket menekítettek. Nagyanya éveken át azon fáradozott, hogy megpróbáljon nagyapa kazahsztáni családjának nyomába jutni, azután feladta. Az az ember úgy váltogatta az életeket, mint a hotelszobákat váltja az ember.
Hogy hívták?
Nagy Kálmán. Halála után nagyanya két tucat képeslap formátumú akvarellt meg néhány rajzot talált H. Vogel szignóval. Mindegyiken negyvenhárom márciusi dátum szerepelt, és ez Hermann halálának ideje. Mindenhol egyforma motívumok: falusi házak, kopár udvarok és ablakok, felettük fortocskák, amelyeken állatok, madarak, emberek néznek ki. Egy akvarellen a fortocska nyílásában a nagyapám ábrázata van megörökítve: barnapiros ázsiai pofacsontok, vörös szakáll. Nincs rá magyarázat, hogy ezeket a munkákat miért nem adta át Hermann özvegyének. Talán amikor később Moszkvában együtt éltek, visszavette őket? Hermann miniatűr akvarelljei a legkedvesebb képeskönyvemmé váltak. Nagyanya hetente egyszer szertartásosan végignézte. A hátlapjukon orosz és német szavak teljes összevisszaságban, ezért gondolom, hogy lázálmában festette a képeket.
Megmutatnád nekem?
Nincsenek már nálam. Valamikor a hetvenes évek közepén, amikor a filharmóniával Moszkvában vendégszerepelt, anyám egy öregotthonban megtalálta Hermann özvegyét. Akkor tudta meg, hogy szülővárosában, Brémában, Hermann Vogelnek múzeuma áll. Szüleim később felajánlották az akvarelleket megvételre a múzeumnak. Meg is vették, és a képek árából nagyon jól éltünk. Nagy pénz volt, amit titokban fizettek ki. Amikor két évvel ezelőtt szolgálati úton Hamburgban jártam, arra gondoltam, itt az alkalom, hogy elmenjek Brémába és megnézzem a Hermann Vogel Múzeumot, de az utolsó pillanatban meggondoltam magamat. Szorongás fogott el a gondolatra, hogy a nekem oly kedves albumot tárlóban lássam. Mintha csak lemeztelenítve állnék ismeretlenek előtt, akik belekukucskálhatnak a tudatalattimba. Komolyan hiszem, hogy a sorsdöntő elhatározásokat az őseink szellemeinek szavára tesszük. Hajlamainkat is örököljük, és sokáig szunnyadnak bennünk, azután hirtelen színre lépnek. Én olyan röghöz kötött vagyok, nem szeretek utazni, az apám meg a másik nagyapám viszont életet életre halmoztak, miközben a világ egyik széléből a másikba vetődtek. És mégis, a nehézkességem ellenére ismerősek nekem a szibériai és az afrikai messzeségek. Mintha megfordultam volna mindazokon a tájakon. Egészen világosan látom az ulcinji fövenyt, ahol apám a francia légiósokkal a háború elején partra szállt.
Sonja gombolyította a történetet. Rudi előtt egy pillanatra megjelent a cérnaguriga, amint csikófül módjára megremeg a Singer varrógépen. Anyja varrógépje lófejet formázott. A hatalmas szoba félhomályában a gázkályha kék lángocskája körül, amely a sarokban afféle iniciálé módjára táncolt, előtünedeztek a színházi varróműhely körvonalai. Rudi hatalmas erőt érzett magában most, ily módon fölébe emelkedve a saját életének. Egy karmozdulattal minden történetet a sajátjaként tudott volna magához ölelni. Előtte, a sötétségben, a kavargó óceán. A jövő idő vet benne hullámot. Akármerre indulna is, nem véthet irányt, mert hiszen vágyakozása teremt világot neki. Egyszer majd, nem vitás, az a világ az alkotásában is testet ölt. Minden megélt nap anyagot szállít, ami valahol mélyen elraktározódik. Nem ócska csaló ő, az útjába akadt történetekkel labdázó zsonglőr. Nem eseményekre áhítozó sápatag szeminarista. A kezdetek mélyen eltemetve, a nedvesség szagában, amely egy földszintes vajdasági ház pincéjéből árad, fiákerek és csipkék, vadlibák az alacsony őszi égbolton, a szekrény tetejére tett birsalmák illata, jégverem falusi szobákban, ősök fényképeken – az analógiák csodája.
