Képzeletbeli német kisvárosban időzünk, valamikor a romantika idején. Ködös, késő őszi napokon magyar sellőt szállítanak a településre. Csakhogy a lény elszökik, majd furcsa szerelembe keveredik a szénégető Jakab nevű fiával. A szénégető már csak gödröket ás. A gróf emberei rendszeresen köveket dobálnak, melyek megütnek embert, házat és állatot. A város lakói, becsületes polgáremberek, mindenféle kompromisszumok árán élni és boldogulni akarnak. Ám többnyire borsos ára van a túlélés, az alkalmazkodás kiváltásának. Mindeközben pedig keresik a sellőt.
Darvasi László: Magyar sellő
Magvető Könyvkiadó, 2019, 198 oldal, 3490 HUF
A könyv a hatalom és az egyén viszonyát taglalja sokszor egészen nyers, máskor kifinomultabb, de mindig virtuóz írói megoldásokkal, miközben nemcsak történeteivel, de nyelvében is megidézi Heinrich von Kleistet. Az egymásba fonódó történetek regénye szól megaláztatásról, civil kurázsiról, erkölcsi botladozásról, bukásról és fölemelkedésről, beszél arcátlanságról, a hatalom nyelvéről, az eltagadott nyilvánvalóról, a normalitás elvesztéséről, a képmutatásról, a hiábavalóról, a csakazértis szembeszállásról.
Olvass bele:
Ezen meg az anyjának szövetet.
Ezen meg a bolond apjának ünnepi ruházatot, szerszámot.
Ezen meg Lujzának valami kis kedvességet.
De mit.
Egyre csak eldobálta kincseit a szegény Schneider úr, kitartóan és különösebb megfontolás nélkül. Elszálltak, csobbantak a garasok. Jakab rájött, mert erre is rájött, hogy a szabómester azt az arcot, azt a semmise arcot eteti, amivel is szembenéz már néha, amihez ő is beszél, aminek a szájából kiszökő szavakat, dallamokat ő is hallja.
Egyél még, te semmi.
Fald csak, amim van, te semmi!
Milyen éhes a semmi, ő a legéhesebb.
Végül a ládika szállt a vízbe, az csobbant.
Schneider úr fölállt, mintha értelme lenne, porolta, igazgatta magát.
Hannelorének küldte, mondta, de nem a fiúhoz beszélt, visszaindult a városba, valamerre.
Mert errefelé is léteztek olyan szerzetek, melyek fejlődési átmenetet képviseltek az emberi és az állati fejlődés stációi között. Elveszett gyerekemberekből nevelt a természet félszerzetet, állati embert, ha jobban tetszik, emberi állatot, beszédre képtelen, énekelni mégis képes lényt, aki az ujjai között is gurigatta a vízcsöppet. Nyers húst, élő halat evett. Nem bánta a szálkát, a csontot, a keményet. Köztudott volt, hogy a torz szépségek közül a legértékesebbek a magyar sellők voltak, talán azért is, mert sellőnek lenni Magyarországon egyáltalán nem volt magától értetődő formája a létezésnek, szemben állt mindazzal, ami hihető, elgondolható, illetve kitalálható. Még jó, hogy nem unikornis. Élni, boldogulni valamiképpen, kivételezett poroszlónak vagy még kivételezettebb poétának lenni, egyezségek árán napról napra lágy kenyérhez és borhoz jutni, csodát várni, aztán az orrunk előtt elkalandozó lepkét meglátni, ez mind rendben lenne.
Magyar sellő, erről volt szó, hát nem?
Az egyik példányról Jakab tudott egyet s mást.
Csókolták egymást, ez volt a Jakab fiú legújabb állítása!
Csókolni egy sellőt!
És nem csak ez!
Nos, tehát egy sellő lélegző, párálló öle.
Sikamlósnak és fényesnek véli a közgondolkodás, már amennyiben veszi valaki a fáradságot arra a tékozlásra, amit képzelődésnek neveznek szelídebb formában, elképzelni, milyen. Szép ruhára szakad a hajnal, satöbbi. A sellő azonban nem csupán képzeletbeli lény. Van valóság, akár magyar, akár másfajta náció által kreált. Meg kell fogni a lényt erős, de vigyázó kezekkel. Ki kell emelni a habzó, prüszkölő vízből, mint valami óriási aranysügért, nem lesz, kicsim, semmi baj. Őrjöngjön, énekeljen, sikítozzon üvegtörésig akár, repedjen meg hosszában a legközelebbi fűzfatörzs. De fáradjon el aztán, mint a nyár. Akkor a hátára fekteti az ember valamely arra alkalmas padon vagy közeli gyepszerűségen. Lenti farkuszonyát, mellyel verdesné még a hiábavalót, gyöngéd, de erős mozdulatokkal nyugtatja. Úgy kell hajolni fölé, hogy már ő se legyen. Csinálni jól, szépen, nem is lesz. Elnyílt, ziháló száját átbeszélni, egészen a lelkéig. Nevezhetjük ezt csóknak is, persze. Csók! Csók! Pedig hát nincsen arca, nem föld ő, nem ég ő, nem is ember. Megmondták, megmondta az apja, az a Jonas, hogy nincsen arca. Mi takarja el vajon. Az éneke, a halk, gyönyörű és rettenetes dalolása? Aztán az öl vidékén a gyerektenyérnyi nagy, sikamlós pikkelyeket félrehajtva lüktető, finoman fölszelt rózsaszín húsra pillanthat az ember, melyet kiskörömnyi kagylócskák csillognak körbe, mintha vigyázó őrséget adnának. Muskétás kagylócskáink! S mint partra vetett parányi hal, pulzál a vörös kulcs, maga sem tudja, de önnön zárjában már forogni kész. Hangja is van ennek a testi eseménynek, amikor látni egy sellő ölét. Elhagyott ónkupák mélyéből így duruzsol föl az édes bor maradékában fuldokló darázs. A háttérben egy elhalt órásmester óraszerkezete kattog ütemesen. Ez hát egy sellő vaginája, melyet élénkzöld hínár is díszít, és nyilván csipegető halak, legapróbb vízinépek tisztogatnak, ráérő kedvükben.
Livius Apollo is megénekelte, hát nem?
A főtér szobránál állt a fiú, és bár szokása szerint ott tartózkodott egy Karl nevű öregember, egy valódi háborús veterán még a virsliháború korából, koldult a tenyerével és kifordított kalpagjával, Jakab nem vele törődött, a szobrot bámulta. Azt a szoborhalat nézte hunyorogva, és mintha lázas lett volna. Ilyen a sellő, ha megmintázzák. Ez a művészet, és közérdekű, mindenkié. A képzeletem, az emlékezésem azonban micsoda? A kőből kifaragott képződmény szájából megállás nélkül csobogott föl a víz.
Nevet a víz, nem?
Kineveti őt is, nem csak Henrik urat!
Úgy nézte Jakab a városi sellőt, melynek alkotásában az apja is közreműködött, mint aki mást is lát helyette. Lázas lenne, fáj-e neki valamelyik tagja, ezt már Karl, a veterán kérdezte a rongyai közül, miközben egy alak után bámult, aki a téren botorkált át, akár egy ágrólszakadt, és igaza is volt, hogy így néz ki az olyan, akit a minap elhagyott a felesége.
Hé, fiú!
Tagja vagy lelke fáj a fiatalúrnak?
Jakab fölriadt, máris visszakérdezett.
Hogy valóban időzött-e szolgálat közben Magyarországon a generális úr?
Baszta a rezet arrafelé is, hát persze hogy többször odaette a fene harcolni, rabolni, fegyelmezni, így mondta Karl, a koldus generális. Többször szart arra a földre, a magyarokéra, bólogatott az öregember, és kiköpött.
És az miféle ország, ezt tessék megmondani.
Karl generálisnak recsegett az arca, így nevetett már egy ideje.
Nem esznek halat, pedig van nekik még a pocsolyákban is! Nem esznek zöldet, pedig az is nő nekik úton és útfélen. Csak húst esznek. Húst hússal! Falják a húst, de a szapora, könnyen elhulló könnyeikkel sózzák, ilyenek az ottani népek, ezek a magyarok.
És a sellőik?
Hajaj, az nincsen nekik, megfullad az ilyen teremtmény a horizont pereméig elzörgő nádban, az ottani végenincs mocsarakban, melyekből kék lidércfények szurkálják a hold telt hasát. Kakas, disznó, tyúk, lovak, ezek, sorolta Karl generális a fiúnak, azok vannak arrafelé. Rókák. Nyestek! Tekergő kígyók a fűben, az is van nekik. De sellőjük a magyaroknak, nahát az nincsen! Mesebeszéd! Ócskaság!
A fiú hallgatott, légy billegtette szárnyát a kese hajában.
Karl veterán még utánaszólt, amikor Jakab elindult a térről.
Aztán tudja-e a fiú, hogy az apja bolond?
Annál is bolondabb, amit te kitalálhatsz, gyerek! Olyan bolond, mint a szél!
