Berniczky Éva: Várkulcsa, Magvető kiadó 2010, 196 oldal, Ár: 2490 Ft
A helyszín Ukrajna, közelebbről Kárpátalja. Ahol – a határon túli magyar Berniczky Éva könyvét olvasva úgy tűnik – az abszurd nem esik messze a valóságtól. De ő otthonosan mozog ebben az ambivalens világban, hiszen a sajátja, minden apró részletét ismeri, magától értődő természetességgel meséli el a leghihetetlenebb eseményeket, és ettől olvasója is otthon érzi magát a hely képtelen történeteiben – melyekben a vérmes kakasszállító varrólányokkal üzekedik a szövetbálák között, a hólyaghurutos kéményseprő lelke a testéhez részegedik, a folyóban született férfi pedig vizelés közben ugyanabba a folyóba zuhan. Berniczky Éva pedig az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyeli mindezt. A szerző korábbi könyveihez (A tojásárus hosszúnapja, Méhe nélkül a bába) hasonlóan a Várkulcsa is egyszerre gyönyörködtető és borzongató, kacagtató és szívszorongató, de mindenekelőtt összetéveszthetetlenül szépirodalom.
A fű kinő
…a vér… a végzet könyörtelen egyhangúságával csöpögött…
B. Á.
Éveken át szállította a kakasokat a nagyvárosból a kisvárosba, kevesen tudhattak nála többet a férfiasságról. Nemcsak gesztusaiban, alkatában is megtévesztően hasonlított az állataira. Apró fejét sajátos módon rándította hol az út bal, hol meg a jobb széle felé. Nem fordult túl szaporán, csak idegesítően szabálytalan ritmusban váltott, mozdulatai a rándulások váratlansága miatt hatottak kapkodóknak. Az odaúton testében-lelkében azonosult befogott szárnyasaival, s fojtott izgatottsága arról árulkodott, tart valamitől vagy legalábbis készül valamire. Mialatt a jól ismert vidéket fürkészte, riadtságába gyerekes kíváncsiság keveredett, mintha azért ültették volna a vezetőfülkébe, kövesse csak éberen a jelentéktelen rezdüléseket is, és lehetőleg időben szúrja ki mindannyiuk számára a menekülési útvonalat. Mindvégig abban a hitben vezette autóját, hogy elsősorban a szemfülességén múlik, mi zajlik majd körülötte a továbbiakban. Madárszeme feltűnően szaporán járt, nem lazíthatott, különben megeshet bármi, végződhet bárhogyan az utazás. Hiába végezte mindig lankadatlan figyelemmel a dolgát, ösztönei azt súgták, az utolsó percben dől majd el, kikerülheti-e a csapdát vagy besétál a kelepcébe, amelynek alattomossága abban rejlett, hogy senki sem álcázta, ellenkezőleg, a közelgő reggel egyre élesebben világította meg. Pedig Teliga álmaiban legtöbbször elmosódva, fekete-fehérben nézte végig, amint külső kényszerítés nélkül, önszántából átül benzingőzös fülkéjéből a koszos rekeszek valamelyikébe hangoskodó szárnyasai közé.
A kisváros határában aztán megnyugodva dőlt hátra, mint akinek semmi oka a félelemre, egyelőre nincs ami megakadályozná a szokásos napfelkeltét. Az útközben túlforrósodott motor bőgése elnyomta az utolsó kukorékolást, s a gyengülőfélben lévő kényszer végre eleresztette a fuvarost. Mire a szűk dufarton át behajtott a varroda udvarára, nem csak külsőre különbözött a kakasaitól. Madarai körül az idő múlásával vészesen fogyott a hely, alázatosan húzták be nyakukat, letettek a kiszabadulásról. Először szárnyaik csukódtak össze megtört esernyővázakként, valamivel később pedig puha szövetté göngyölődtek a madártestek, tarajok hajlottak tarajokra. Pillanatokon belül kiderült, hely híján mennyire összeillenek a látszatra különálló és élő rostok, az egymástól elütő részletek. A tollak szétszedhetetlenül gabalyodtak egymásba, a szorosan zsúfolt bálák között alig mozgott a levegő. Az útközben felgyülemlett kakasszar elképzelhetetlen lassúsággal száradt. Úgy tűnt, ez a nem éppen lélekemelő folyamat helyettesíti ezután az időt, s nincs a környéken, aki megkülönböztetné, melyik teszi nemesebbé a másikát, az ürülék az elkövetkező órákat, vagy fordítva. Mindenesetre a túlságosan korai órában guanó termékenyítette méteráruvá az élőlényeket. A belsőudvar mélyén sohasem kerestek magyarázatot arra, mitől válik hihetővé egyszeriben, hogy a varráshoz beszállított vörös és fehér posztó bűzlik ilyen elviselhetetlenül. Még a kifogástalan szaglással megáldottakat sem zavarta a fel-felcsapó természetes bűz, hozzászoktak. Bejárat melletti üvegkalitkájában zavartalanul szunyókált a portás, nem ébresztették fel az ismerős zajok és szagok. Teliga gyakorlottan mártózott meg az érzéketlenségben, úgy vált meg kakasaitól, mintha ő és a rakománya soha nem tartoztak volna egymáshoz. Arra a néhány órára, amíg a rendeltetési helyén át nem veszik, itt biztonságban hagyhatta a szállítmányát. Különben is fölöslegesen hajtott volna vele a vágóhídra, ott már javában zajlott a kora reggeli váltás.
Nagyjából másfél-két órán át semmiképpen nem állnak szóba a fuvarozókkal. Közülük többen ennek ellenére határozottan élvezték az értelmetlen várakozást. A káromkodók és a zúgolódók hamar elcsendesedtek. Nem hadonásztak dühükben harciasabban, sem hosszabban a megszokottnál, legfeljebb tettetett mérgelődéssel kémlelték az eget, aztán gyámoltalanul húzódtak vissza a tehetetlenségbe. Ezentúl sem történik semmi másként, mint tegnap, tegnapelőtt, ma sem fog rájuk szakadni a mennybolt. Ismét beletörődhettek abba, hogy messziről az is csodálható, ami közelről irtózatos. Közben korom szitált, pernyék hulltak alá a vágóhíd magasba szökő kéményeiből, de fel se vették, valami egészen mástól vált elviselhetetlenül sűrűvé körülöttük a levegő. A környéket eluraló műszakváltás ökörnyálként eresztette rájuk az árvaságot, a kikerülhetetlen, ragadós senkihez, semmihez sem tartozást. Mialatt a különböző okból ide vetődők és tartók többsége anyátlanná és apátlanná vált, a valódi árvák közül kerültek ki a nyerők. Ők idejében, mielőtt a sorba beálltak volna, észrevették és beazonosították az elhagyatottság szálló foszlányait a levegőben.
