Benedek Szabolcs Haláldekameron, Pont kiadó, 2009

A Haláldekameron epizódjai mind ugyanarról szólnak: miként igyekszik az ember (ha már szembeszállni nemigen tud vele) megérteni az ezúttal egy pusztító, gyilkos kór képében jelentkező végzet természetét. S noha Kínától Nyugat-Európáig látszólag a halál az úr, a történetek végül abba az irányba állnak össze, miszerint mindig újra lehet kezdeni. Vagy legalábbis próbát kell tenni vele.

RÉSZLET:

Bűnösök közt élünk

Noha sejtelmei valamelyest voltak róla, Robert atya se tudta volna igazán pontosan megmondani, hogy miért kedveli őt őszentsége. Már amennyiben valóban beszélhetünk ilyesmiről. Ugyanis ha tényleg akkora kedvence lenne, mint amilyennek számon tartják őt azt az udvarban (de talán attól távolabb is), akkor bizonyára már megajándékozta volna valami komolyabb tisztséggel – a legszívesebben ezzel vágott volna vissza Robert atya a róla keringő pletykáknak. Ám egyrészt nem akarta, hogy úgy tűnjék, mintha ácsingózna különféle posztok után, másrészt nem is igazán vágyott arra, hogy valamilyen rangja legyen. Neki a mostani beosztása is tökéletesen megfelelt, különben is, viszonylagos, hogy mit tekintünk magas pozíciónak. Odahaza, Flandriában a legmerészebb álmai közé tartozott, hogy egyszer talán a pápai udvarban szolgálhat, arra azonban akkor még gondolni se mert, hogy őszentsége bizalmas leveleit fogja megfogalmazni, ezáltal pedig olyan titkokról és magán természetű közlésekről lesz tudomása, amelyekről egyes bíborosoknak fogalmuk sincsen. Másfelől persze a hierarchia alapján ő csupán egy egyszerű írnok, amolyan titkárféle, azzal együtt is, hogy közvetlenül a pápának dolgozik – ha megjelenik egy bíboros, és az illendőség úgy kívánja, érkezzen az bármilyen távoli országból is, ő ugyanúgy kezet csókol neki, mint bármely más alacsony beosztású pap.
Különben meg, szögezte le magában ezt is nem egyszer Robert atya, a sok irigy, akik újra meg újra pletykákat keltenek szárnyra őszentsége és az ő kapcsolatáról, csupán azt látják, hogy a pápa bizonyos dolgokba beavatja ezt a flandriai jöttmentet, őket viszont nem, arról azonban fogalmuk sincs, hogy ez mennyi munkával, teherrel és fáradsággal jár. Őszentsége ugyanis igen élénk levelezést folytat különféle királyokkal, fejedelmekkel és távoli püspökökkel, és ezek többségét, de a legbizalmasabbakat mindenképpen neki, Robert atyának kell megfogalmaznia, majd szép, kalligrafikus betűkkel végső formába öntenie. Tennivaló akad tehát bőven, ám Robert atya világéletében szorgalmas volt, munkáját igyekezett becsülettel és a legjobb tudása szerint elvégezni, ráadásképpen kerülte a konfliktusokat, soha nem ellenkezett, és nem is keveredett összetűzésbe senkivel. Kizárólag ennek, és nem másnak köszönhette, hogy az esős és hideg Flandriából erre a napsütötte tájra, Franciaország déli részére, Avignon városába került, amely idestova fél évszázada arról nevezetes, hogy otthont ad a pápának és udvartartásának.
Avignonban is azért lett a pápa írnoka és titkára, mert VI. Kelemen olyan személyt keresett maga mellé, aki túl azon, hogy kiválóan fogalmaz, szépen ír, és van esze, nem kérdez, de leginkább nem fecseg, még annak reményében sem, hogy azt mások esetleg busásan megjutalmaznák. Robert atya személyében pontosan ilyet talált. Nem volt ő se a távoli rokona, se a fia, se a szeretője, de még a régi tanítványa se a pápának; hogy is lett volna, amikor Flandriában látta meg a napvilágot, és mielőtt Avignonba került, másutt nem járt soha, VI. Kelemen viszont Franciaországban született, s pályafutásának nagy eseményei ugyancsak ehhez országhoz kötődtek – azaz nem akadt kettejük életében olyan pont, ahol előzőleg találkozhattak volna. Persze, a pletykákat, illetőleg azok terjesztőit a tények soha nem érdekelték. Robert atyát eleinte módfelett bosszantotta és zavarta a dolog, és ha a rangja szerint lett volna rá lehetősége, ezt keresetlen megjegyzések kíséretében bizonyára szóvá is tette volna a róla hamisságokat terjesztő püspökök és bíborosok között, azonban bármennyire is a bizalmába fogadta őt, VI. Kelemen elfeledkezett ezt egy magasabb tisztségbe emeléssel is kinyilvánítani. Illetve nem is elfeledkezett, gondolta később Robert atya, hanem bölcsen meghagyta továbbra is látszólag egyszerű írnoknak, tartván attól, hogy amennyiben méltóságot adományoz neki, mások esetleg kijátszhatnák ellene. Mikor erre Robert atya rájött (nem tartott sokáig, hiszen megvolt a magához való esze), még jobban tisztelni és becsülni kezdte őszentségét. Akit különben amiatt, hogy az addigi itteni sivárság ellenében föltett szándéka volt, hogy messze földön a legfényesebb udvarrá tegye Avignont, és ezért festőket, zenészeket és rímfaragókat hívott ide, továbbá hatalmas bálokat rendezett, sokan könnyelmű, az élvezeteket hajszoló, léha pápának tartottak. Pedig egyáltalán nem volt ilyen, Robert atya legalábbis meg volt győződve arról, hogy noha őszentsége valóban nem vet meg bizonyos hívságokat (különben, gondolta, az vesse rá az első követ, aki nem ilyen), mindezek mellett bölcs, gondolkodó, a világ dolgain sokat töprengő ember.
Arra intette például Robert atyát, hogy ne törődjön a kettejükről keringő pletykákkal, különösen ne bosszankodjék miattuk, inkább nevesse ki magában azokat, akik ilyeneket terjesztenek – de tényleg csak magában, vigyázva arra, nehogy megsértse és ezáltal még inkább az ellenségeivé tegye a méltóságokat. Robert atya a szolgálata elején ugyanis sokáig gondolkodott azon, hogy sérelmeit vajon szóvá tegye-e őszentsége előtt, végül nem bírta tovább, s egyszer kicsúszott belőle, hogy mennyire bántja ez a dolog, holott úgy érzi, hogy ő soha nem ártott senkinek, és ezután sem áll szándékában az ilyesmi. VI. Kelemen megnyugtatta, hogy természetesen neki is a fülébe jutottak ezek a hamisságok, ám jobb nem törődni vélük: az ilyesmik soha nem a híresztelések tárgyát minősítik, hanem azokat, akik ezeket keltik. Az emberi természet már csak ilyen, még itt, a pápai udvarban is, amelynek pedig a legnemesebbnek és a legpéldamutatóbbnak kellene lennie valamennyi udvartartás közül. Robert atya elfogadta a tanácsot, és örömmel tapasztalta, hogy valóban, miután igyekezett nem bosszankodni a fülébe jutó pletykákon, hanem megpróbált magában nevetni rajtuk, egészen megkönnyebbült, és már nem kínozták az ezekkel kapcsolatos rossz érzések és gondolatok.
Onnantól fogva kerültek igazán bizalmas viszonyba. Robert atya elkezdett beszámolgatni arról, amiket az udvarban hallott. Így például azt is elmondta, hogy szemtől szemben ugyan nem, ám a háta mögött sokan bírálják őszentségét azért, mert szívesen költi a pénzt látszólag könnyelmű és fölösleges dolgokra. A pápa erre értőn, sőt egyetértőn bólogatott, és megjegyezte:
– Bűnösök közt élek, tehát magam is bűnös vagyok – majd hozzátette, hogy noha tisztában van azzal, hogy ezt az egyházban általában nem így gondolják, ő mégis ama véleményen van, miszerint a teljes harmóniához az szükségeltetik, hogy a lélek és a szellem mellett a testnek is megadják azt, ami kell neki. Természetesen szigorúan az egyházi szabályok és kötelmek keretei között. A gondolatok és az érzések könnyebben szárnyalnak, ha a szem olykor-olykor megpihenhet egy-egy szép szobron és festményen, avagy a fül elábrándozhat némi andalító muzsikán. Különben is, a szépség ugyanúgy Isten adománya, akár a tehetség, tehát amikor ő, a pápa elhívta a legkiválóbb festőket az udvarába, és munkát adott nekik, túl azon, hogy azok szemet és lelket gyönyörködtető alkotást hoztak létre, kedvében jártak Mennyei Atyánknak is.
Valóban: VI. Kelemen ténykedésének hála az addig oly kopottas avignoni udvar egyre épült és szépült. Bár a Rómába való visszaköltözés lényegében azóta, hogy a néhai V. Kelemen ide tette székhelyét, újra meg újra, visszatérően napirenden volt, őszentségének láthatóan esze ágában sem volt Rómába vonulni – hiszen ha komolyan gondolkodott volna ilyesmin, nem áldozott ennyi pénzt és időt az avignoni rezidencia felvirágoztatására. Pedig a rómaiak nagyon szerették volna, ha Szent Péter utódja újra ott élne, ahol az elődei. Alig egy évvel VI. Kelemen beiktatása után népes küldöttség érkezett Avignonba, benne olyan neves személyiségekkel, mint Petrarca, a költő (Robert atya jól ismerte a nevét, bár egy sort nem olvasott még tőle, lévén, hogy nem talált semmit a pápai könyvtárban), akik szinte a földön csúszva könyörögtek a pápának, hogy költözzön Rómába, ám az hajthatatlan maradt. Ő is nagyon jól tudta, hogy amikor a rómaiak az ősi szokás erejét és máig tartó érvényességét hangoztatják, valójában a pápai udvar visszatérésétől várják azt, hogy városukban a nyugalom és a rend helyreálljon. Rómát ugyanis akkor már évtizedek óta két egymással versengő család, az Orsinik és a Colonnák irányították, akik csak a saját gazdagságukkal és jólétükkel, na meg a rivális família legyőzésével törődtek, miközben a városban borzalmas állapotok uralkodtak mind az erkölcsiség, mind a szellem, mind a lélek, és minden más terén. VI. Kelemen egyebek mellett arról is értesült, hogy a Szent Péterről elnevezett templom teteje beomlott, a lateráni bazilikát istállónak használják, az évezredes épületek köveit pedig folyamatosan széthordják: hát komolyan gondolja bárki is, hogy ezek a körülmények méltóak egy pápához? Nagyon jó neki Avignonban, szó se lehet Rómába költözésről – arról nem beszélve, fűzte tovább ezzel kapcsolatos gondolatait Robert atya, hogy mit is kezdene VI. Kelemen Itáliában, amikor francia földön, francia anyától született, és eltéphetetlen szálak fűzik a francia királyi udvarhoz.
Azon sem kesergett hát különösebben őszentsége, amikor arról értesítették, hogy Szent Péter városát is elérte az Itáliában dühöngő döghalál. Amelynek híre különben nem okozott nagy meglepetést. Avignonban évek óta tudták, hogy a messzi Keleten, Indiában és a tatárok földjén, valamint a móroknál és a türköknél félelmetes kór szedi áldozatait. Távoli országokat megjárt kereskedők és utazók jelentései nyomán szereztek róla először értesülést. Robert atya ekkortájt lett őszentsége írnoka, úgyhogy az elsők között tudott a betegségről. Úgy érezte, hogy mielőtt Isten eme csapása ide is elér (márpedig elér, ehhez nem férhetett kétség), föl kell rá készíteni a keresztény országokat. Elsőként egykori szemináriumi társának, Vadastusnak írt róla levelet a flandriai Meisébe, választ azonban nem kapott – lehet, gondolta, hogy üzenete nem ért célba. Ezen rögvest el is keseredett, ráadásként pedig az ügyek továbbhaladtak az udvarban, és a döghalál akkor egyelőre lekerült a napirendről, így hát az első levelet nem követték továbbiak. Két esztendővel később persze, midőn a kór immáron a közelbe ért, mindenkinek eszébe jutottak a hajdani intések.
– Valamennyien Isten kezében vagyunk, és egyedül az ő szándékaitól függ, hogy mi történik velünk – jelentette ki őszentsége, amikor az Itáliából menekülő papok és püspökök az újabb és újabb híreket hoztak az elnéptelenedett városokról és falvakról, arról, hogy kellő munkáskéz híján nincs elegendő élelem, illetve hogy nincs, aki a termést betakarítsa, sok helyen már nem akadt, aki a magvakat elvetette volna; hogy a céhekben sem dolgoznak, nem készül ruha, cipő, edény és fegyver; és mert a döghalál természetesen a kőműveseket sem kíméli, leálltak hát a templomépítések is (egy sienai pap például arról beszélt, hogy most, amikor végre ismét nekiláttak a katedrálisnak, néhány nap leforgása alatt egy teljes építőcéh pusztult ki); valamint ami az anyaszentegyház számára a legrosszabb: nagy számban kapják meg a betegséget és halnak meg a papok, hiszen ők nap mint nap érintkezésbe kerülnek a kórral – már persze azok, akik ezekben a nehéz időkben is teljesítik szent kötelességeiket, és föladják a haldoklókra az utolsó kenetet, vigasztalnak és temetnek.
Ezt már Robert atya gondolta emígyen tovább, az itáliai menekült egyházatyák siránkozásait hallva. Ámde VI. Kelemen se rótta meg őket nyilvánosan azért, amiért éppen akkor, amikor a nyájnak a legnagyobb szüksége volna az egyház erős karjaira és az örök élet bizonyosságára, gyáván elhagyták templomaikat, és most az avignoni udvarban rimánkodnak bebocsátásért. Egy levél diktálása közben azonban Robert atyának négyszemközt megjegyezte, hogy ezek a szerencsétlenek hamarosan nem fognak tudni hová menekülni, mert a kötelességeik alól lelkiismeret híján kibújhatnak ugyan, Isten ítélete és a döghalál alól azonban nem: nem telik bele sok idő, és az itt lesz Avignon falai alatt is.
Első hallásra Robert atya megrémült a pápa ezen szavaitól, majd miközben magában igazat adott őszentségének, mindjárt egyetértett vele abban is, hogy amennyiben Istennek ez a szándéka velünk, akkor legalább várjuk emelt fővel az ítéletet. „Bűnösök közt élek, tehát magam is bűnös vagyok” – jutott Robert atya eszébe VI. Kelemen kijelentése, és onnantól fogva ha újabb híreket hallott a dögvészről, vagy az itáliai menekült papok valamelyikével találkozott, arra gondolt, hogy az ember előbb-utóbb olyanná változik, amilyen a környezete; nem az egyén felelősségét kell vizsgálni hát és számon kérni rajta bármit is, hanem a közösségét. E tekintetben pedig igenis érthető és megérthető Isten terve, miszerint döghalál képében tisztítótüzet bocsát az emberekre, hogy azok aztán képesek legyenek végre szembenézni önmagukkal.
A tisztítótűz tehát Avignont se kerülte el. Amint az első hírek megérkeztek arról, hogy a városban is pusztítani kezdett a kór, VI. Kelemen bezáratta a palota kapuit, egyszeriben véget vetett a követ- és vendégjárásnak, s onnantól fogva kizárólag az ő személyes engedélyével lehetett belépni az udvarba. Az engedélyt pedig – más városok és udvarok szokásával ellentétben – rendkívül szűkmarkúan mérte: aki elhagyta a palotát, számítania kellett arra, hogy oda egy darabig nem térhet vissza. Mint ahogy nem nyertek bebocsátást azok a környékbeli egyházfiak sem, akik az itáliai testvérek példáját követve szerettek volna menedéket kapni a falak mögött, ám őszentsége e téren is vasszigorral határozott: az itáliaiakat pár héttel ezelőtt még azért engedte be, mert náluk elég idő eltelt már azóta, hogy eljöttek a mérgezett területről arra, hogy a betegség esetleg rajtuk is megjelenjék; viszont akik a közelben szolgálnak, és csupán most folyamodnak menedékért, könnyen lehet, hogy már megfertőződtek a mérgező gázok és gőzök által, csak még nem tudnak róla. Amennyiben a vész Isten kegyelméből véglegesen elvonul, a palota kapui, csak úgy, mint korábban, újra megnyílnak, addig viszont mindenki imádkozzék és könyörögjék buzgón. Egyebet nem nagyon tehet.
Őszentsége is imádkozott, természetesen nem csupán saját magáért és udvaráért, hanem a hívek számtalan tömegéért is. Azonban nem érte be ennyivel. Még Itáliában dühöngött a kór, amikor magához hívatta udvari orvosait, és kikérte azok tanácsait. Ám kiderült, hogy ezek a doktorok tapasztalatok híján vajmi kevés tudással bírnak a dögvész természetét és a tőle való védekezés lehetőségeit illetően. Még a legfőbb avignoni orvostudós, Guy de Chauliac is, aki pedig addig számos kisebb kórságból sikerrel kigyógyította őszentségét, csak zavartan makogott, illetve tudatlanságról árulkodó, rejtélyeskedő, kétértelmű kijelentésű megjegyzésekbe burkolózott a pápa kérdéseit hallván. Úgyhogy amint arról kezdtek el szólni a hírek, hogy a döghalál Franciaországba érkezett, VI. Kelemen Párizsból, az egyetemről rendelt Avignonba tudós orvosokat, akik (szám szerint ketten) a karantén ellenére is természetesen azonnal bemehettek a palotába, sőt őszentsége a saját lakosztályában fogadta őket – mintha, gondolta legalábbis Robert atya (aki jelen volt a kihallgatásuknál, hogy írásban rögzítse az ott elhangzottakat), pusztán azért, mert doktorok, mentesek lennének a dögvésztől. Az idősebbik, egy bizonyos Jerome Chamant rögvest hosszas előadásba kezdett arról, hogy hol milyen följegyzések találhatóak a múlt nagy pestiseiről, különösen azokról az időkről, amikor Rómát sújtotta a döghalál, ám bonyolult, gyakran érthetetlen szóvirágokkal teletűzdelt körmondatait a pápa rövidesen félbeszakította azzal, hogy őt egy fikarcnyit sem érdekli sem Róma, sem az egyéb helyek hajdani pestisei, most arra kíváncsi, hogy ő maga, VI. Kelemen, született Pierre Roger személy szerint mit tehet azért, hogy elkerülje a kórt. Jerome Chamant ekkor még nem jött zavarba – épp eleget forgolódott előkelő személyek között ahhoz, hogy ne lepődjék meg azok indulatain és dühkitörésein –, hanem rögvest témát váltott, és történeti elemzések helyett arról kezdett beszélni, hogy mit oktatnak a párizsi egyetemen, a természetben föllelhető füvek és ásványok közül melyek bizonyulhatnak alkalmasnak egy esetleg eredménnyel kecsegtető gyógymódhoz. Őszentsége ekkor végképp elveszítette a türelmét, és indulatos szavakkal a tudós doktorok tudomására hozta, hogy nem azért rendelte őket ide, hogy a párizsi egyetemen elhangzottakról érdeklődjék, hanem azért, hogy mondják meg neki a leghatározottabban, hogy mit tehet, illetve hogy mit kell tennie azért, hogy a döghalál elkerülje őt.
Míg Jerome Chamant azon gondolkodott, hogy mit lehetne erre a legfrappánsabban, egyúttal a becsületet védendő mondani, nálánál fiatalabb társa (név szerint Denis Marchand) röviden, ám annál határozottabban közölte, hogy a dögvésztől köztudomásúan úgy lehet a legbiztosabban védekezni, ha a senkivel nem érintkezünk, azaz amennyire lehet, kerüljük az embereket (hiszen nem lehet tudni, hogy melyikükből párolognak a mérgező gőzök, dacára annak, hogy teljesen egészségesnek látszódnak), a rossz levegő ellen pedig érdemes tüzeket gyújtani, hiszen azok füstje képes a mérgeket távol tartani. „Valamelyest” – tette hozzá Denis Marchand, jelezvén, hogy biztos gyógymód nem létezik, persze, nem csak a döghalál ellen, hanem egyik betegséggel szemben sem, hiszen Isten akaratát és szándékát emberi kéz nem bírálhatja fölül.
VI. Kelemen úgy határozott, hogy a párizsi doktorok a kór elvonultáig maradjanak az avignoni udvarban, ám egyetlen bíboros, püspök vagy más egyházi méltóság sem folyamodhatott hozzájuk sem tanácsért, sem segítségért, Jerome Chamant és Denis Marchand kizárólag őszentsége egészségének védelmére voltak rendelve. A doktorok szabadkoztak, hogy sem eszközökben, sem orvosságokban nincsenek fölkészülve a döghalál elleni közvetlen küzdelemre, az ő dolguk Párizsban is az, hogy megfelelően kiképezzék és fölkészítsék azokat, akik a betegekkel és a gyógyítással foglalkoznak – amikor az egyetem hírét vette, hogy a pápa tanácsot kér, azt hitték, hogy őszentsége a pestisről szóló általános ügyek és kérdések megvitatására gondol, nem pedig a személyes ápolására, ezért jöttek ők ide; amennyiben tudták volna pontosan, hogy miről van szó, gyógyítással foglalkozó orvost küldtek volna maguk helyett. VI. Kelemen azonban a leghatározottabban közölte, hogy ellenvetésre nincs lehetőség, Jerome Chamant és Denis Marchand maradnak addig, míg a döghalál a környéken ki nem tombolja magát.
Onnantól fogva tehát – természetesen az udvari doktor, Guy de Chauliac féltékenykedése közepette – a párizsi egyetem két tanára ugrásra készen várta az avignoni palotában, hogy a pápával történik-e valami, ami aggodalomra adhat okot. Személyesen nem találkoztak vele, az udvarban Robert atya volt az egyetlen, aki érintkezhetett őszentségével, ám ő is csak közvetett módon: VI. Kelemen ugyanis bezárkózott a palota egyik toronyszobájába, ahová kacskaringós és keskeny csigalépcső vezetett fel, és ahonnét, a magasból könnyűszerrel szemmel tarthatta az eseményeket; a toronyba azonban kizárólag Robert atya léphetett be, de csupán a toronyszoba csukott ajtajáig, ahol le kellett tennie az ételt és az italt, beszámolnia a fontosabb történésekről, valamint meghallgatnia őszentsége utasításait. A toronyban egy idő után már a lépcsőházban is vágni lehetett a szobaajtó résein át folyamatosan kiszivárgó füstöt, lentről pedig látszódott, hogy az ablakok úgy pöfékelnek, akár egy kémény: a pápa fáklyákat és kisebb máglyákat égetett a szobában, hogy távol tartsa, illetve elpusztítsa az esetleg mégis bejutó mérges gázokat. Persze, emiatt állandó fejfájásról panaszkodott, Robert atya pedig módfelett csodálkozott azon (illetve Isten akaratának tudta be), hogy őszentsége még nem fulladt meg. VI. Kelemen azonban inkább vállalta a szenvedést, de elhatározta, hogy megvédi magát a döghaláltól. Minden egyes testi tünetét – beleértve a megfüstölt ételek miatti állandó gyomorrontás és hascsikarás módozatait is – az ajtón keresztül elbeszélte és lediktálta Robert atyának, aki felolvasta a jegyzeteket a párizsi doktoroknak, hogy azok a szimptómák alapján eldönthessék, kell-e esetleg közbeavatkozni. Sőt Robert atya a lépcsőházban elhelyezett éjjeliedényben rendszerese elvitte Jerome Charmantnak és Denis Marchandnak őszentsége székletét és vizeletét is, hogy azon keresztül is megállapíthassák, hogy jelentkeztek-e a pápánál a kór tünetei.
Az elővigyázatosságnak és a mennyei gondviselésnek hála nem jelentkeztek. Igaz, volt két nap, amikor VI. Kelemen a szokásosnál is erősebb fejfájásról és szédülésről panaszkodott. Természetesen mindjárt a döghalál jutott eszébe, ám – legalábbis Robert atya számára úgy tűnt, hogy – nem esett kétségbe: azt kérdezte a tudós doktoroktól, hogy ez esetben mi a teendő, miként lehet túlélni a betegséget, hiszen tudvalevő, hogy akik elkapják, igen nagy számban belehalnak, azonban akadnak, akik fölgyógyulnak belőle. Jerome Charmant válaszképpen összeállított egy hosszú listát azokról a gyógynövényekről és ásványokról, melyeknek porait a pestisdoktorok öltözékének csőrében szokták elhelyezni, azt javasolván, hogy szerezzen be őszentsége ezekből minél többet, és a fáklyák meg a máglyák füstje mellett lélegezze be ezek gőzeit is. Denis Marchand ellenben azt üzente neki Robert atyán keresztül, hogy nyisson ki minden ablakot, hadd áramoljon a füst kifelé, és ha lehet, legalább a toronyszobában és a lépcsőházban járkáljon napjában rendszeresen – a tikkasztó nyári hőségben nem tesz jót, ha az ember állandóan egy helyütt tartózkodik. A pápa Denis Marchand tanácsait fogadta meg, és rövidesen boldogan tudatta a párizsiakkal, hogy már sokkal jobban érzi magát, a fejfájása is lecsillapodott ama enyhe állapotába, amit a tüzek égetése óta tapasztal, és a füstöt tekintve szokványosnak mondható.
– Honnét szerezted a dögvészről szóló tudásodat? – kérdezte őszentsége Denis Marchandtól Robert atya által. Az orvosdoktor erre földig hajolt a pápa képében megjelenő írnok előtt, és szerényen annyit válaszolt:
– Mindent, amit tudok, Párizsban maradt egyetemi kollégámnak, Pierre Dubrunfautnak köszönhetem. Nélküle és az ő tanácsai nélkül nem segíthetnék őszentségének.
Ugyanebben az időben még egy párizsi vendég tartózkodott az udvarban. Ennek Christopher Lebeaupin volt a neve, és ugyancsak VI. Kelemen meghívására érkezett Avignonba. Őszentségét ugyanis saját egészségének megvédésén túl módfelett érdekelték azok az égi jelek is, amelyek a döghalálról tudósítottak. El is magyarázta még a toronyszobába költözése előtt Robert atyának, hogy amennyiben figyelmesen olvasunk a csillagokban, és természetesen van szemünk, valamint elegendő tudásunk is hozzá, megtudhatjuk az égből a jövőt, így egyebek mellett azt is, hogy várhatóan mikor ér véget eme, a Mennyei Atyánk által büntetésül kirótt csapás. Ezt megtudakolandó barátjától, Franciaország királyától elhívta annak egyik csillagászát, akit az orvosokhoz hasonlóan mindjárt fogadott is – immáron az elővigyázatosságnak megfelelően áttételesen, Robert atyán keresztül. Az írnok beszélt Christopher Lebeaupinnel, aztán tolmácsolta annak szavait őszentségének, aki nem sokkal később a könnyebb és gyorsabb társalgás végett azt javasolta, hogy a csillagász álljon a torony alá, az udvarba, és ő majd kikiabálja neki a kérdéseit, amit amaz ugyanúgy, ordibálva meg is válaszolhat. A beszélgetés azonban emígyen is meglehetősen vontatottan haladt. Christopher Lebeaupin egy bottal és az ujjával jeleket és konstellációkat rajzolt az udvar porába, ám a pápa sem azokat nem látta rendesen a toronyszoba ablakából, sem pedig a melléjük fölrótt számításokat. Így végül Christopher Lebeaupin kénytelen volt mindezt papírra vetni, a fölhasznált lapokat pedig Robert atya őszentsége utasításának megfelelően többszörösen átfüstölte, mielőtt becsúsztatta volna a szoba ajtajának résén. A füstölés következtében a szöveg javarészt olvashatatlanná vált, és az ábrák is elmosódtak. VI. Kelemen azért annyit ki tudott hámozni belőle, hogy több mint három esztendővel ezelőtt a Szaturnusz, a Mars és a Jupiter együtt mutatkozott a Vízöntő házában. A Szaturnusz és a Jupiter együttállása tudvalévőleg mindig halált jelent, a Mars és a Jupiter együttes fölbukkanása pedig mérgezett levegőt. Eme a két jelenség közösen a dögvész közelgő eljövetelét tudatta az értőknek. Mindezt megerősítették a párizsi egyetem csillagászai is, akik őfelsége VI. Fülöp király parancsára nemrégiben szintén elvégezték ugyanezen számításokat, és ugyanerre az eredményre jutottak.
– Na, de miért csak most derült ez ki a számításokból, több mint három év után, és miért nem akkor, mielőtt a vész elkezdődött? – ordította le újabb kérdését a toronyszobából őszentsége. Christopher Lebeaupin azonban sem erre nem tudott válaszolni, sem arra, hogy mi olvasható ki most a csillagok állásából, mikor vonul el a kór. Robert atya közben arra gondolt, hogy végtére is hiába olvassuk ki az égi jelekből a jövőt, annak menetén úgyse tudunk változtatni, hiszen ha tudnánk, akkor az Úr egészen más jövőt mutatna meg, mint ami az adott pillanatban a csillagokba írva vagyon.