Június végén hunyt el Bart István író-műfordító, akinek az idei Könyvhétre jelent meg az Elemér utca három című regényének bővített kiadása.
Bart István: Elemér utca három - Erzsébetvárosi történetek
Európa Könyvkiadó, 2019, 216 oldal, 3299 HUF
Bart István erzsébetvárosi regénytöredékei tükörcserepek a közelmúltból: a második világháború utáni évtized mindennapjait idézik meg, a szerző gyerekkorát, érzéki élményeit - és egy kisfiúnak nehezen értelmezhető történéseket. Azt az időszakot, amikor még visszajártak a holtak, és ezen senki sem csodálkozott, hiszen halottnak lenni nyilván rossz dolog, különben miért kívánkoznának vissza. A halottak "különös emberek". Hát még az élők! A Keleti pályaudvarról érkező katona, akiről mindenki tudja, hogy valójában nem is a közeli vasútállomásról, hanem a nagyon is messzi Távol-Keletről tart hazafelé, Lukács úr, aki bizonyos helyzetekben elvtárs, az ávós - "ami olyan katonatisztféle" - udvarló, doktor Kolozsi, aztán a házmester, a viciné, a tróger, a Józsikám, az Elek vagy a Rózsika.
Az Elemér utcát azóta átnevezték. Már nem jár ott sem söröskocsi, sem szódás, sem jeges, sem a 46-os sárga villamos. Nincs se lócitrom, se kintornás. Ma más zenére, más tempóban élünk.
Olvassatok el egy részt a kötetből:
A RONGYLABDA
A rongylabda tulajdonképpen csak nagy jóindulattal volt labdának nevezhető – minthogy általában még csak gömbölyű sem volt, hanem mindig egy kicsit féloldalas (mintha pofán vágták volna), sőt olykor még púpos is, továbbá egyáltalában nem pattogott (legfeljebb puffant) és nem is ugrált, csak gurult (billegve, hacsak jó erősen meg nem szúrták), hiszen puha volt, ha mégannyira kitömték is. Hosszú átíveléseket, távoli, hegyes lövéseket nem lehetett bemutatni vele – ehhez hiányzott belőle minden valódi labdaszerűség. Ami természetesen eleve nem volt elvárható tőle – de ezeket a tulajdonságokat nem is hiányoltuk. Az eszébe se jutott senkinek, hogy egyérintőzésen kívül bármi egyébre használja. Ahhoz viszont éppen ilyen „labdára” volt szükség.
A rongylabda – öklömnyi (nagyjából), kerekded, puha (szövet)golyóbis volt – valójában valaki nagymamájának immár kidobásra ítélt (lukas, agyonstoppolt) harisnyája – szorosan felgöngyölve, majd önmagába befordítva. Minél vastagabb és minél hosszabb szárú volt a harisnya, annál nagyobb és annál keményebb (sőt annál gömbölyűbb is!) lett a belőle készült labda. (A méretet és a keménységet természetesen a harisnyához szükség szerint, mintegy bélésként hozzáadható egyéb, szintén kidobni való textildarabokkal is befolyásolni lehetett – innen a neve: „rongylabda”.) De persze azért akárki nem tudott jó rongylabdát csinálni. Végső formáját (hozzávetőleges gömbölydedségét) és méretét ugyanis – valamint következésképp az alkalmasságát nagyrészt eldöntő keménységét (illetve súlyát) is – valójában a „körülspárgázástól” nyerte el. Ebben rejlett a titok: se laza ne legyen rajta (mert akkor a rúgásoktól könnyen kibomlik), se túlságosan feszes (mert akkor meg kemény dudorok jelennek meg rajta: göröngyös lesz tőle). Mellesleg azok a könnyű kis labdák, amikkel a vurstli (Angol Park!) bódéiban lehetett célba dobálni (egy forint – öt dobás), eléggé hasonlítottak hozzá – legalábbis szemre. Csakhogy a célbadobó labdák valójában fűrészporral voltak töltve (ettől tudtak olyan szép szabályosan gömbölyűek lenni), azonban olyan súlytalanok voltak, hogy tulajdonképpen se dobni, se célozni nem lehetett velük rendesen – és próbált volna csak valaki egyérintőzni velük!
Nem tudni, hogy az egyérintőzés volt-e előbb vagy a rongylabda. Az Elemér utcában mindenesetre a kettő szoros és elválaszthatatlan, egymást feltételező egységet alkotott emberemlékezet óta. Ha nem borította hó az utcát, és nem is esett (mert ha csak csöpögött is, a labda mindjárt megszívta magát, elnehezedett és minden érintésnél szörcsögve fröcskölt), sötétedésig folyt a meccs.
A pálya valójában bárhol kijelölhető lett volna az utcában, ahol elég sima az aszfalt, és nem túlságosan repedezett, mely esetben megpattan rajta a labda. (Az egyérintőt ugyanis – a rongylabdához alkalmazkodva – lapos, megszúrt passzokkal kellett játszani, mert máskülönben nem is lehetett volna irányítani a labdát.) A legkedveltebb helyszín mindazonáltal az utca Bethlen utca felőli végében volt, alighanem azért, mert itt aligalig volt forgalom, és még a vadul száguldozó rolleresek se jöttek ki idáig: a villamossínek és az aszfalt helyét átvevő, zötyögős macskakövek mintegy lezárták az utcát, továbbá itt az egyik soha fel nem épült sarokház foghíja helyén csak a „Szilágyi” volt, a magas, szürke (labdafogó!) deszkapalánkkal körülvett, üres építőanyagtelep (egy kis oltott mész egy korhadt ládában, meg egy kupac homok), ami fölött egyrészt odasütött a nap az úttestre, másrészt meg – főleg! – nem üldögéltek előtte sütkérező öregasszonyok, mint a szomszédos Elemér négy előtt (csak a nagy bajuszú, bánatos Szilágyi bácsi), akik folyton azt rikácsolták, hogy „betöritek az ablakot!” – pedig az egyérintőben nem is voltak magas labdák.
Pálya gyanánt krétával (de egy lehullott vakolatdarab is megtette) két párhuzamos vonalat kellett rajzolni az aszfaltra, járdaszegélytől járdaszegélyig, majd a járdával párhuzamosan középütt megfelezni az úttestet – ezzel két fél pályára osztva. A pálya szélessége alkalmi megállapodás dolga volt, s ekképpen méltányosan változott a játékosok életkora (termete) szerint (minthogy állandó, merev szabályok tulajdonképpen játszhatatlanná tették volna a játékot) – s ugyanígy változott a kapuk szélessége is. Az egyik kapufa többnyire az iskolatáska volt, a másik meg az összehajtogatott kiskabát; persze minél közelebb voltak egymáshoz (vagyis minél kisebb volt a kapu), annál technikásabb lett a játék, hiszen annál jobban kellett célozni, méghozzá kapásból!
Jött a labda – és olykor kissé kóvályogva (ha nem volt egészen gömbölyű), máskor meg kicsiket szökellve, laposan (félmagasan) átsuhant a pálya fölött (ugyanis megemelni tilos volt, meg értelmetlen is lett volna, mert eleve csak az számított gólnak, amikor a labda eltalálta a járdaszegélyt) – az ember megpróbálta lekezelni (valójában éppen a kéz kivételével bármely testrész használata megengedett volt) ott, ahol éppen állt a térfelén (lehetőleg a kapu előterében, lezárva a szöget), aztán a kissé megszelídített, de persze semmiképp sem lestoppolt labdát (habár dekázni szabad volt vele) visszarúgta – mégpedig lehetőleg „helyezve”, ami egyáltalában nem volt csekélység. Kivéve, ha – ritka szerencse! – éppen lábra jött. Az igazi zsonglőrök természetesen mindig kapásból visszalőtték – mert nekik persze minden labda éppen lábra jött. De akár így, akár úgy, a lényeg az érintés volt – az, hogy csak egyszer volt szabad hozzáérni a labdához, és ha valaki hibázott (például elgurult tőle a labda, és ezért muszáj volt neki kétszer is hozzáérni), át kellett engednie az ellenfélnek, aki aztán szabadot rúghatott: a saját gólvonaláról, üres kapuba.
Az egyérintőben ketten álltak szemben egymással, és a kíméletlenül gyors játékban, mely igazi párviadal volt, csak a legügyesebbek tudtak érvényesülni. A szünet nélkül folyó összecsapások során pedig hamar kiemelkedtek a sztárok, akiknek aztán már nem is igen akadt ellenfelük az utcában – nem volt érdemes kiállni velük; ők már egyébként is csak egymással szerettek játszani.
A szabályok szerint a győztes továbbjutott, azaz ott maradt a pályán, és magabiztosan várhatta a soron következő ellenfelet, de nem válogathatott, mert az volt a rend, hogy minden jelentkezővel ki kellett állnia – amíg csak valaki le nem győzte. Persze a többség, a szürke átlag (akiket mindig egykettőre kitömtek gólokkal), akik ezalatt a járda szélén kuporogva várták, hogy rájuk kerüljön a sor (pedig aztán mindig gyorsan ki is estek), szóval ők csak szorongva nézték, hogyan verik laposra a nagymenők egymás után a magukfajta kétballábasokat. Ebben nem volt sok élvezet, és az ember hamar elunta nézni a mások dicsőségét. Aztán már játszani sem volt kedve – minek? a többi pancserrel? akik még nála is gyengébbek? – hogy rajta vihogjanak az Elemér öt kapuja előtt illedelmesen ugróiskolázó lányok? Inkább hazament olvasni.
Igazi labdával persze biztosan minden más lett volna, de igazi labda nemigen volt (még kis ugribugri gumilabda se nagyon, hát még kemény, fűzős bőrlabda!), de meg az igazi labdával való játék egyébként is teljes tilalom alá esett az utcában – egyrészt a földszinti ablakok védelmében (dermesztő pillanat volt, amikor az egyik betört – „Na, most megmondalak apádnak! Most aztán majd fizethet!”), másrészt az utca végében csörömpölve, és mindig váratlanul elrobogó villamos miatt. Igazi labdával játszani – focizni! – csak az Elemér hat udvarán lehetett, mert csak ott volt elég hely hozzá. Az Elemér hat ugyanis csak kívülről volt olyan, mint a többi lakóház az utcában. Már a kapun belépve látszott, hogy a kapualj nem zárt, sötét udvarra nyílik, mint máshol, hanem tágas, világos térségre: a hátsó traktust, az összes udvari lakást, elvitte a bomba, és a helyén (amióta végre eltakarították a gazos romokat) napsütötte, széles, téglaporos játszótér terült el, melyet hátul szürke tűzfal határolt a szomszéd utca házaitól. Itt aztán mindent lehetett – még focizni is (és közben nagy horzsolásokat szerezni). Természetesen a házmesterné fia, a Somogyi Feri volt a csapatkapitány – akit az udvarban csak „szuszaferinek” hívtak, és mindenki nagyon tisztelte. A hat udvarán mindenesetre nem kellett félni, hogy netán valaki berúg egy ablakot: óriásiakat lehetett bombázni a tűzfalra felfestett kapuba. Az Elemér hatban egyébként az egykapuzás volt a szokás („Három korner tizenegyes!”), már csak azért is, mert csak az az egy kapu volt (a tűzfalra festett), s azzal szemben a ház kapualja nyílt, ahol a lakók jártak kibe.
Az egyébként tényleg nagyon magas, erős, jól dribliző és gyors Somogyi Feri (aki már cigarettázott is, és aztán segédszínész lett belőle a Madách Színházban) nagyon válogatós volt – a házbelieken kívül (akiket persze az anyja miatt muszáj volt neki) csak a legjobbakat vette be a csapatba, és a többi utcabeliek örülhettek, ha nézőnek megtűrték őket a tűzfal mellett. Aki ezen megsértődött, mehetett vissza egyérintőzni az utcára, a „Szilágyi” elé.
De igazi labdájuk eredetileg a Somogyi Feriéknek se volt – ők is csak egy nagyobbacska, piros gumilabdával játszottak. Bőrlabdájuk azután lett, hogy a Major Ivánék odaköltöztek a házba. Neki orvos volt az apja, és ő kapott először a születésnapjára igazi, fűzős focilabdát. Szép sárga és fényes volt, meg finom bőrszagú, és meglepően súlyos is, nem fickándozott olyan könnyeden az ember kezében, mint a gumilabda – az Iván meg olyan nagyképűen hozta le az udvarra, mintha attól, hogy kapott egy labdát, mindjárt focizni is tudott volna, pedig dehogy: kicsi, vörös srác volt, és csak összevissza futkosott a pályán (bár még fekete! magas szárú tornacipője is volt, miközben más csak a legócskább utcai cipőjében járt le focizni, vagy a szétrúgott, kinőtt és elpiszkolódott iskolai tornacipőjében). Közben azért azt ő is tudta, hogy ezen a pályán, a hat udvarán az új labdával a Somogyi Ferié az első rúgás joga. A Feri leállította a labdát a tűzfallal szemben a tizenegyes pontra, ahonnan a legnagyobb gólokat lehetett lőni, aztán nekifutott és jól megszúrta.
De a labda nem ágyúgolyóként süvítve és védhetetlenül vágódott neki a tűzfalnak (nem zúgva szállt, „mint a győzelmi záászlóó”…), hanem lassan, kínlódva és nehézkesen, laposan szálldogált a kapu felé, mint egy szárnyaszegett galamb, aztán csak csattant egy kicsit a tűzfalon, és azzal lepottyant a porba.
Az történt, hogy nem volt rendesen felfújva – de ezt akkor senki sem tudta, mert azelőtt senki sem játszott még bőrlabdával, de még csak a kezében sem tartott igazi bőrlabdát – habár az, hogy puha, azért feltűnhetett volna valakinek: a türelmetlenség és a labda iránti vágyakozás azonban nyilván még a Ferit is elvakította.
Akkor aztán nagy tanakodás kezdődött – még soha, senkinek sem kellett focilabdát felfújni. Valaki hozott gyorsan egy nyamvadt kis biciklipumpát, de már a bőrfűzőt se sikerült még csak meglazítani sem a labda hasítékán, hogy egyáltalán hozzá lehessen férni a belsőhöz, olyan szorosra volt húzva (gyárilag), és olyan kemény volt a bőr. Csavarhúzót dugtak alája (ami persze csúnyán megkarcolta a szép, sárga bőrt), és végül is azzal lehetett a fűző hurkait (mint egy magas szárú cipőn) egyenként kipiszkálni (de már akkor felmerült némelyekben az aggodalom, hogyan fogjuk aztán majd befűzni?) és kihúzkodni, hogy kiszabaduljon a belső (tömlő?) rövid kis csöcse. És aztán még ehhez kellett volna csatlakoztatni a biciklipumpa csövét. A helyzet reménytelen volt. Végül is az lett, hogy az Iván apja másnap elvitte a labdát az utcabeli motorszerelő műhelybe, ahol a mester szívességből felfújta neki jó keményre a motoros pumpájával.
Az Iván joggal volt büszke a labdájára, csodálatosan pattogott és nagyokat ugrott, amikor földhöz vágták (na, kinek ugrik magasabbra?), őt a Feri természetesen bevette a csapatba, amit persze mindenki szó nélkül tudomásul vett, még az is, aki kimaradt. Biztosan diadalmas érzés lehetett belerúgni, és aztán nézni azt a gyönyörű ívet, amit leírt az udvar fölött. Csakhogy ez nem járt ki mindenkinek (hiába lendült volna szinte magától az ember lába, amikor jött a labda), és ezen nem is lehetett segíteni – a baj inkább csak az volt, hogy az Iván focilabdája után már nem nagyon volt kedve az embernek rongylabdával egyérintőzni az utcában. Pláne, hogy közben ősz lett, és sokat esett az eső.
De a Feriék se sokáig rúghatták a bőrt a hat udvarán, és nemcsak azért, mert hideg lett, hanem főleg azért, mert az Ivánék egyszer csak fogták magukat, és se szó, se beszéd (még a karácsonyt se várva meg), disszidáltak. Aztán az Iván egyszer még küldött egy képeslapot a Ferinek valahonnan Amerikából, de a labdáról nem írt semmit.
