Fotó: Lettner Kriszta/Helikon Kiadó

Ma lett 100 éves Bálint György, Magyarország leghíresebb és legkedveltebb kertésze. Születésnapja alkalmából most egy videóban mondja el, hogyan vált nyugdíjba vonulása után „Bálint gazdává”, azaz az ország kertészkedéssel kapcsolatos első számú tanácsadójává. Az ünneplésre egyébként más oka is van: augusztus végén jelenik meg önéletrajza, amelyet Bánó Andrással közösen írtak. A Bálint gazda, a százéves kertész című kötetből jubileumi születésnapjához kapcsolódva egy részletet is mutatunk, amelyben Bálint gazda gyerekkoráról és családjáról mesél.  

Bálint György, Bánó András: Bálint gazda, a százéves kertész

Helikon Kiadó, 2019, 3999 HUF

 

„Ha visszatekintek erre a 100 évre, elmondhatom, hogy a környezet ápolása a legcsodálatosabb foglalkozás, amit egy ember kívánhat magának az életben" – nyilatkozta pár nappal ezelőtt Bálint György a Reuters hírügynökségnek, amely még egy videót is készített vele közelgő 100. születésnapja alkalmából. Bálint gazda nevét ma már az egész ország ismeri (sőt, ahogy az előbbi példa mutatja, munkájának híre még külföldre is eljutott), életének története azonban még sincs benne a köztudatban.

Pedig Bálint gazdának nagyon izgalmas az életútja, a 20. század történelmi viharai nem könnyítették meg az ő sorsát sem. Most azonban alkalom nyílik arra, hogy közelebbről is megismerjük őt, hiszen augusztusban a Helikon Kiadónál megjelenik önéletírása, a Bálint gazda, a százéves kertész, amelyet Bánó Andrással közösen jegyeznek. A könyvben mesél arról, hogyan élte túl a munkaszolgálatot és a mauthauseni haláltábor borzalmait; milyen következményei voltak annak, hogy kuláknak nyilvánították; mit érzett, mikor közölték vele, nincs szükség a tízezrek kedvencévé vált Kedves Húgom! című kertészeti tanácsadó rovatára; és miként tette túl magát azon, hogy megszűnt a számára országos ismertséget hozó tévéműsor, az Ablak.

Mert, mint ahogyan azt sokan tudják, Bálint György csak nyugdíjba vonulása után, 1981-ben kezdett híressé válni, a Magyar Televízió Ablak című magazinműsora révén, amely közel két évtizeden át futott a képernyőkön. A 100 éves kertészmérnök most egy exkluzív videóban meséli el, hogyan is kezdődött a karrierje, mint „Bálint gazda”:

Születésnapja alkalmából egy részletet is olvashattok a Bálint gazda, a százéves kertész című önéletírásából. Ebben a fejezetben gyerekkoráról és családjáról mesél.

Apám, a gazdálkodó

Gyerekkoromból mindenekelőtt arra emlékszem, hogy házunkban, a hallban volt egy festmény, amelyben egy óra volt. Mint később megtudtam, az ilyen festményt képórának hívták. Egy holland falut ábrázolt, és pontosan mutatta az időt. Arra már nem emlékszem, ki festette, csak arra, hogy nagyon szép volt. Arra a képre szintén emlékszem, ami édesanyámat ábrázolta. Nagyon szép, egész alakos festményt készített róla Vágó Pál, a Jászság híres festője, aki különösen monumentális, magyar történelmi képeivel tűnt ki, ezekkel lett fontos alakja a magyar művészettörténetnek. Akkor még nem volt színes fényképezés, ezért sok jómódú család jelentős összeget fordított arra, hogy megörökíttesse magát egy jó hírű művésszel. A képről nem tudok semmit, amikor a családot deportálták, kifosztották a házat is.

Anyám már a ludasi vasútállomásig se jutott el, ahol a zsidóknak együtt kellett megvárniuk azt a szerelvényt, amelynek vagonjaiba végül bezsúfolták őket. Érte jöttek, és feltették egy szekérre. A legenda szerint, amikor a szekér kigördült az udvarunkból, anyám a táskájából elővett valamit, és megette. Megmérgezhette magát, nem akart szembesülni a rá váró szörnyűségekkel, melyekről feltehetően korábban valahogy tudomást szerzett.

Nagyapám, Braun Ignác, apám, Braun Izsó és én (Illusztráció a könyvből, Bálint György családi archívuma/Helikon Kiadó)

Volt a ház halljában apámnak egy íróasztala, amelynek fiókjából pénzt lehetett kivenni, de be kellett írni egy könyvbe, hogy ki, miért, mennyit vett ki. Persze nem ott volt a család összes pénze. Apám időnként megnézte a fiókot és a könyvet, azután, ha kellett, pótolta a készletet. Nem emlékszem, hogy a szüleim valaha is anyagi dolgokról beszéltek volna. Anyám nem szólt bele apám dolgaiba. Annyira se, mint manapság Antónia, a jelenlegi feleségem az enyéimbe. Azért valószínűleg mindenről tudott. Ő maga soha nem járt a boltba bevásárolni, értékesebb dolgokat, órát, ékszert azonban ő maga vett.

A konyhához kapcsolódott a spájz, ahol spárgán felaggatva, egy vízszintes rúdon függött a szalonna, a kolbász, a sonka és a disznósajt. Szalonnát bármennyit vághattam, a kolbászhoz azonban nem nyúlhattam. Ennek az a magyarázata, hogy a szalonna olcsó, a kolbász pedig drága volt. Ezzel magyarázható, hogy a legszegényebb napszámos is szalonnát meg hagymát evett kenyérrel. Én most is a szalonnát szeretem. Ha lehet választani egy szelet szalonna meg egy szelet kolbász között, akkor inkább a szalonna, persze csak ha jó füstölt.

Akkoriban egyébként egészen más volt az étkezés. Épp a múltkor próbáltam végiggondolni, mi mindent nem ettünk akkoriban, ami most napi fogyasztási cikk. Például ritkán ettünk sajtot. Többnyire csak akkor, ha Szlovákiából hoztak át juhsajtot. Szlovákia közel volt, gyakran előfordult, hogy szekéren hoztak át Gyöngyösre vagy akár Halmajra is, de mindig csak juhsajtot, néha-néha gomolyát. Arról, hogy létezett például ementáli, nem is tudtunk. Gyöngyösön, ahol nincs élő víz, halat alig fogyasztottunk. Talán csak karácsonykor ettek halat a családok. Joghurt vagy kefir se létezett, aludttej annál inkább. Mint a kocsonya, olyan állaga volt. Mariska néninek mindig akadt egy kancsó aludtteje, ha kértem egy csészével, biztos volt, hogy kapok. Nagyon szerettem. Azóta is keresem a jó aludttejet, de csak joghurt kapható, és az nem ugyanaz. Bár valaki azt mondta nekem, hogy a piacon lehet kapni olyan tejet, ami megalszik, de hát ahhoz pince is kell, mert ugye mindig a pincegádorban aludt meg az a tej. Pincegádornak hívták a pince lejáratát. Sok helyütt volt a lépcső alján egy kis bemélyedés is, amibe az aludttejet tenni lehetett.

Imádtam a lovakat, és ők is szerettek engem (Illusztráció a könyvből, Bálint György családi archívuma/Helikon Kiadó)

Apám fogékony volt a technikai újdonságokra. Kurblis telefonunk és detektoros rádiónk is volt otthon. Rendszeresen hallgatott rádiót, a készülékhez a lányok is ragaszkodtak, anyám is. Akkor vezették be a villanyt is Halmajon, amikor a rádiót vette. Egy nagy, nyolclámpás rádiót vásárolt, és a lámpák nem a készülékben, hanem a tetején sorakoztak. Hangszórója nem volt, fülhallgatón lehetett követni a műsort. Tartozott hozzá egy olyan elosztóféle, abba több fülhallgatót is be lehetett dugni. Emlékszem, egyszer nagy- anyám levette a fejéről a hallgatót, és megkérdezte anyámtól: te is ugyanezt hallod? Azt hitte, ő más műsort hallgat, mert neki külön fülhallgatója volt.

Autója is volt apámnak, abban az időben Gyöngyösön talán öt autó lehetett összesen. Racionális emberként rájött arra, hogy a gazdálkodás átalakulásával a lovas szekérnél gyorsabb mozgási lehetőség kell. Amúgy vágyott is rá, mert legénykorában volt ugyan oldalkocsis motorkerékpárja, de egy autó, az mégiscsak más. A négyszemélyes Chrysler Imperialban gyakran nyolc személyt is szállított, mert Gyöngyös és Halmaj között mindig fölvett néhány embert, falubelieket, ismerősöket, akik az úton gyalogoltak. Akkoriban még nem volt divat az autóstop. A kocsit Pesten, a Jókai tér és az Andrássy út sarkán lévő Chrysler szalonban nézte ki. Nem lehetett olcsó, de ő megengedhette magának. Kisteherautónk is volt, azzal szállítottuk az árut például a mátraházi szanatóriumba, ahová zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt és tejterméket vittünk mindennap.