Bár az oroszok sportja hagyományosan nem a futball, az utóbbi időszakban mintha nagyobb jelentőséget tulajdonítottak volna a focinak, mint korábban. Mindez leginkább a pénzügyi kiadásokban nyilvánult meg, az eredményeken azonban eddig nem igazán látszott a bőkezű befektetés. Annak ellenére például, hogy az idén ők rendezhették meg a labdarugó világbajnokságot, az oroszok többsége nem várt nagy meglepetéseket a válogatottól. (A vb történetében először fordult elő, hogy a rendező ország indult a leggyengébb csapattal.) 

Ackermann Sándor: Putyin játéka - Oroszország és a futball

Helikon Kiadó, 2018, 266 oldal, 3990 HUF

 

A múlt hétvégén aratott győzelem azonban nagy valószínűséggel fokozta a házigazdák lelkesedését. A nyolcaddöntőben Spanyolország ellen 11-esekkel nyertek az oroszok, így a negyeddöntőben holnap Horvátország ellen játszhatnak. Hogy mindennek mekkora politikai jelentősége lehet, és milyen hatalmi játszmák állhatnak a labdarúgás szerepének növekedése mögött, arról Ackermann Sándor írt új könyvében.

A Putyin játékában ugyanis az orosz kultúra iránt rajongó újságíró a futball, a politika és gazdasági élet összefonódásaira mutat rá, kitérve arra is, hogy miért jó lehetőség a világbajnokság szervezése az orosz vezetés számára. A könyv kendőzetlenül mutatja be, ahogy a féldiktatórikus rendszer a sportot is a markában tartja, ahogy a dúsgazdag oligarchák – gyakran a hatalom kívánságára, sőt utasítására – öntik a pénzt a futballba, ahogy az orosz sportolókat szervezetten doppingolásra kényszerítik, és ahogy a sportlétesítmények építése során óriási összegek vándorolnak Putyin barátainak bankszámlájára. De van a könyvben bőven foci is – bizarr sztorik a szovjet és orosz futball történetéből, nagy meccsek, legendás játékosok, sikerek és kudarcok.

A Puyin játékából megtudhatjuk többek közt:

• hogy mi állhat az orosz doppingrendszer hátterében (2018-ig 51 olimpiai medált vettek vissza az orosz válogatottól, ebben az oroszok tartják a világcsúcsot)
• hogy emiatt hogyan rendült meg a bizalom az orosz sportolók eredményeinek tisztaságában
• hogy a csalások mögött mekkora szerepe volt az állami befolyásnak
• hogy a sportolók egészségügyi állapota hogyan vált másodlagossá a professzionális versenyek korában
• és hogy a sportolókat hogyan használják fel arra, hogy politikai előnyt kovácsoljanak az általuk elért sikerekből

Ha kíváncsi vagy a válaszokra, olvass bele a könyvbe:

Visszafordíthatatlan károk 

Az orosz sportban feltárt, minden képzeletet felülmúló doppingrendszer példa nélküli a sporttörténelemben. 2018-ig összesen ötvenegy olimpiai medált vettek vissza az orosz válogatottól doppingvétség miatt, így Oroszország toronymagasan vezeti ezt a nem túl dicsőséges világranglistát. A szocsi olimpia gyalázatos utóélete diszkreditálja az egész olimpiai csapat, és persze összességében az egész téli olimpia megítélését. Az emberek már nem a hibátlanul megrendezett versenyekre, izgalmas döntőkre emlékeznek, hanem arra, hogy az éremtáblázaton első helyen végző Oroszország átverte őket.

Az orosz sportolók állami irányítással vezérelt csalása számos kényes kérdést vet fel. Hogyan hihetünk az oroszok által elért bármilyen eredmény tisztaságában a történtek után? – teheti fel magának a költői kérdést a csalódott sportrajongó. Az olimpiai mozgalmat alapító Coubertin báró gondolata, mely a részvétel fontosságát hangsúlyozza a győzelemmel szemben, alapvetően sérült. A sportolók egészségi állapota (hiszen a sport eredeti, amatőr célja az egészségmegőrzés lenne) pedig másodlagossá vált a professzionális versenyek korában.

A sportolók iránti bizalom emellett nemcsak a nézők, de a vetélytársak részéről is megrendült. A 2016-is olimpián Lilly King amerikai úszónő kétkedésének adott hangot a második helyen végző, korábban doppingvétség miatt szintén eltiltott Julija Jefimova ezüstérmével kapcsolatban. Az orosz sportban tapasztalható erős állami kontroll pedig egyértelmű hasonlóságot mutat az ország politikai rendszerével. Putyin és a hatalom számára egyedül a győzelem elfogadható. Győzni kell, bármi áron! Hasonlóan a voltaképpen csak formaságból megrendezett oroszországi választásokhoz: lehetséges, hogy csalás nélkül is nyernének, de meg sem próbálnak tisztán játszani, mert egy esetleges kudarc tökéletesen elfogadhatatlan lenne. A sportolókat pedig szintén arra használják fel, hogy politikai előnyt kovácsoljanak az általuk elért sikerekből.

Ahogyan Putyin saját népszerűségére használja a sportot, amikor erőt sugározva megjelenik a jégkorongpályán vagy a tatamin, úgy országos szinten a sportot a nemzet szolgálatába állítja. Ilyen szempontból nem különbözik a Putyin-rezsim a szovjet rendszertől. A sport a nemzeti büszkeség része, amelyen nem eshet csorba. Nem mutathatnak gyengeséget sehol, ahogy a külpolitikában, úgy a sportban sem. A titkosszolgálati jelenlét pedig arra utal, hogy a politika valóban minden eszközt bevet a győzelemért. Szintén jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ha az FSZB részt vett a doppingminták sorozatos meghamisításában, akkor mi rá a garancia, hogy a befolyásolással, nemzeti érdekek külföldi érvényesítésével foglalkozó Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) nem dolgozik azon nap mint nap, hogy az eltiltásokkal, szankciókkal vagy éppen egy-egy sportrendezvény odaítélésével kapcsolatban a szavazásban részt vevőket számukra kedvező döntésre bírják?

A nemzetközi botrányhoz vezető események sora ugyanakkor korántsem biztos, hogy ártani fog a Kremlnek. Az ukrajnai konfliktus óta tudatosan felkorbácsolt és folyamatosan napirenden tartott nyugatellenes retorika részeként a történteket az orosz sport elleni támadásként állítják be. A belpolitikában tudatosan használt kommunikációban pedig általában a „mindenki más is csinálja” felvetéssel igyekeznek elbagatellizálni a kérdést. Az orosz fél védelmében természetesen jogosan tehetjük fel a kérdést: valóban, más országokban nem ugyanígy működik a rendszer? De ahogy a szülőt sem érdekli, hogy a másik gyerek is egyest kapott a dolgozatára, úgy a nemzetközi közvélemény sem azzal volt elfoglalva, hogy más sportnagyhatalmaknál, a 2008-as pekingi olimpiára külön olimpikongenerációt felnevelő kínaiaknál, vagy a világrekordokat sorra megdöntő amerikai csapat háza táján is vétkeseket keressen.

A nemzetközi botrányig jutó történetet elindító főszereplők élete mindenesetre végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltozott. A korábban a doppingrendszer fő kiszolgálójaként tevékenykedő Rodcsenkov, a teljesítményfokozóval élete legjobbját elérő, majd mindent megbánó és kitálaló Sztyepanova és a rendszer ellen küzdeni vágyó férje örök száműzetését tölti az Egyesült Államokban. 

Visszatérve egy pillanatra a futball és a dopping kérdésére: aligha kell attól tartani, hogy a VB-n szereplő orosz válogatott tagjai doppingolni fognak – a botrányok után olyan szigorú az ellenőrzés, hogy ezt aligha kockáztatná meg bárki is, játékosokat és sportvezetőket is beleértve. És persze alighanem mindenki tisztában van vele, hogy a futballban a dopping nem sokat ér – a túl sok fölösleges futás inkább szétzilálhatja egy csapat hadrendjét; a fociban a finesz és a technika a legtöbbször legyőzi a brusztolást. (Igaz, minden futballszurkoló bőven tudná sorolni az ellenpéldákat is.) Amennyire meg lehet állapítani az orosz médiában megjelenő hírekből, most, kivételesen, talán először az orosz futball történetében a „győzni mindenáron”-féle pszichológiai dopping sem fűti – vagy épp bénítja? – majd az orosz fiúkat. Sztanyiszlav Csercseszov csapatában nincsenek világsztárok, pontosabban most, e könyv írása idején még nincs is csapata – a sportsajtó rendszeresen cikkezik arról, hogy a rengeteg hasonló képességű, de nem kiemelkedő játékos közül kit kellene nevezni a VB-re. Így aztán a kudarcokba már-már belefásult közvélemény nem is vár túl sokat tőlük – talán csak annyit, hogy Uruguay után a második helyen jussanak tovább a csoportjukból; Egyiptom és Szaúd-Arábia azért még a mai szbornaja számára is verhető ellenfélnek látszik. Bár egy esetleges jó meccs után az elvárások is megnőhetnek, különösen ebben a mostani, nacionalista, Nyugat-ellenes légkörben.     

Lehet, hogy az oroszok többsége csak lemondóan legyint, ha a válogatott esélyei kerülnek szóba, de a szívük mélyén bizonyára reménykednek, hogy a futball Istene most, hazai pályán adja vissza az oroszoknak mindazt, amit elvett tőlük jó pár világversenyen.