Adamik Tamás: Római irodalom - A kezdetektől a nyugatrómai birodalom bukásáig, 4990 Ft
A római irodalom akkor születik meg, amikor Róma egész Itália irodalmi lehetőségeit magában tudja összegyűjteni. A régi latinok kemény földműves munkával és katonáskodással foglalkozva egyszerű életet éltek; e primitív egyszerűség utáni sóvárgás mindvégig megmarad a római irodalomban. Az etruszk hatás nyomairól viszont az anyagi javak és az élet szépségeinek szeretete, a gladiátori játékok kedvelése árulkodik. Ugyanakkor a római állam szolgálatának eszméje is mindvégig hatott, amely a görög szellemiséggel és a lelki jólneveltséggel párosulva a homo Romanusból homo humanust nevelt.
Részlet:
I. A római irodalomtörténet
alapkérdései
1. A római irodalom fogalma
A „római irodalom” szókapcsolatban a „római” jelző kérdéses, mert például a francia, olasz és angol nyelvterületeken a „latin” terminust használják helyette, a németek viszont következetesen római irodalomról beszélnek. H. J. Rose irodalomtörténetének elején hangsúlyozza, hogy a latin irodalmat kívánja tárgyalni, nem pedig a rómait, mivel maga Róma városa kevés alkotót adott a világnak, de Róma városának nyelve, a sermo urbanus, a latin mindenki számára kötelező irodalmi nyelvvé vált. Ezen érvelés ellenére egyértelműbbnek tűnik a „római” szó használata, mert a „római irodalom” és a „latin irodalom” fogalma nem fedi egymást. A Nyugatrómai Birodalom bukása után (476) a latin nyelv még hosszú ideig használatban maradt: Nagy Károly (768–814) korától a latin nyelv az egyetemes európai irodalom nyelvévé vált, s az maradt több évszázadon keresztül, ám az ezen időszakban keletkezett latin nyelvű művek nem tartoznak a római irodalom tárgykörébe. A római irodalom tehát az az irodalom, amely a Római Birodalmon belül a Róma alapításától (Kr. e. 753) a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (Kr. u. 476) vagy mások szerint a longobárd invázióig (Kr. u. 568) tartó évszázadokban keletkezett. A „római” jelző használata mellett szól az az érv is, hogy a római elméleti írók Róma városának nyelvét tekintették normatívnak; vö. Quintilianus: „minden szavunk, hangunk Róma városának tanítványáról árulkodjék, hogy beszédünk tökéletesen rómainak tűnjék, ne pedig római polgárjoggal szerzettnek” (8, 1, 3).
Az igaz, hogy a rómaiak irodalmi nyelve a latin, de az is előfordult, hogy egyes római szerzők görög nyelven írtak, s ezek a művek is a római irodalomhoz tartoznak. Például az első annalisták görög nyelven alkottak: Fabius Pictor, akit Kr. e. 216-ban Delphoiba küldtek jóslatért, görögül írta meg Róma történetét, Cincius Alimentus (Kr. e. 210-ben praetor) és Postumius Albinus (consul Kr. e. 151-ben) szintén. Céljuk az volt, hogy a hellenisztikus államokkal saját római arisztokrata szempontjukból ismertessék meg Róma történetét. De később is előfordult, hogy római alkotó görög nyelven írt, például Cornelius Frontónak (Kr. u. 2. sz.) több görög nyelvű levele fennmaradt; Marcus Aurelius, Fronto tanítványa, görögül írta meg elmélkedéseit, s a római irodalom utolsó nagy költője, Claudius Claudianus (Kr. u. 4. sz. végén) szintén görög nyelven tette közzé első költői művét Gigantomachia címen.
Az ókorban szélesebb körű volt a szépirodalom fogalma, mint ma. A szűkebb értelemben vett szépirodalmon kívül bizonyos tudományok szakirodalmát is a szépirodalom körébe sorolták, például a történelmi, retorikai és filozófiai műveket. Egyéb szakmunkák csak abban az esetben tekinthetők a római irodalom részének, amennyiben irodalmi igénnyel íródtak, illetve elősegítik az igazi szépirodalmi művek megértését. Például e szempontok szerint az idősebb Cato (Kr. e. 2. sz.), Terentius Varro (Kr. e. 1. sz.) és Columella (Kr. u. 1. sz.) mezőgazdaságról szóló művei a római irodalomhoz tartoznak.
Sajátos helyet foglal el a római irodalom történetében a latin nyelvű ókeresztény irodalom. A 2. század végén ugyanis a pogány római irodalom mellett megjelenik egy új szellemiséget terjesztő és védő irodalom, a „keresztény” irodalom. Ez az új irodalom is a római irodalom körébe tartozik, amennyiben átveszi a pogány római irodalom nyelvét, műfajait és irodalmi hagyományait, még akkor is, ha a keresztény tartalomnak megfelelően átformálja azokat. Például Tertullianus Apologeticuma a római törvényszéki védőbeszéd műfaját, Minucius Felix Octaviusa pedig az irodalmi dialógus műfaját állítja a keresztény eszmék szolgálatába, ezért mindkét munka a római irodalom részének tekinthető. De elmondható ugyanez Hieronymus Vigilantius ellen c. vitairatáról, mert a pogány invektíva (pamflet) műfaját viszi tovább, bár egyházfegyelmi és dogmatikai kérdésekről szól.
2. A római irodalom sajátos jellege
A római irodalom több nép egybeolvadásával és kölcsönhatásával létrejött közösség irodalma, pontosabban szólva: latinok, szabinok, illírek, etruszkok, oscusok, umberek stb. egybeolvadásából kialakult római állam irodalma. A Palatinuson, ahol a hagyomány szerint Kr. e. 753-ban Róma városát alapították, a 10. század körül egy, a halottait elégető törzs települt le, a latinok. Az Esquilinuson pedig egy, a halottait temető törzs, a szabinok leltek otthonra. Pár évszázaddal később e közösség társadalmi életére maradandó hatást gyakoroltak az etruszkok, akiknek fénykora a Kr. e. 7–6. századra tehető. Nagyjából ebben az időben keletkezett az első irodalmi termék, a Római naptár, amely az istenek közös tiszteletében nemcsak e három népet fogta össze, hanem szinte egész Itáliát. Mars isten ünnepe márciusban és októberben, a háborús időszak kezdetén és végén volt; ő volt a latinok harci istene. Quirinus, akit februárban ünnepeltek, a szabinok istenei közé tartozott. Az adatok hiánya miatt homályos Angerona istennő alakja, de feltételezhető, hogy etruszk eredetű. Az idősebb Plinius szerint „bekötött szájjal” ábrázolták (3, 65), Macrobius pedig hangsúlyozza, hogy „ujját a szájához emelve csendre int” (Sat. 3, 9, 4). Ünnepét decemberben tartották. Az áprilisban ünnepelt Ceres a görög Démétér megtestesítője, Liber pedig, akinek ünnepe márciusban volt, a görög Dionysosé. Ez azt jelenti, hogy a görög hatás – feltehetőleg etruszk közvetítéssel – igen korán elérte Rómát. Tehát a legrégibb római szellemi alkotásban, a Naptárban már fölismerhetők latin, szabin, etruszk és görög elemek, azaz sajátos vonása az összetettség. Ez az összetett jelleg a római irodalom egészében fellelhető. „A római irodalom akkor születik meg, amikor Róma egész Itália irodalmi lehetőségeit magában tudja összegyűjteni.” (Kerényi K. 1932, 82)
A régi latinok kemény földműves munkával és katonáskodással foglalkozva egyszerű életet éltek: e primitív egyszerűség utáni sóvárgás mindvégig megmaradt a római irodalomban, de a mindennapi életben is: luxusvillákban „szegényszobát” rendeztek be, emlékeztetőül a régi rómaiak egyszerű szegénységére (Seneca, Epist. 18, 7; Martialis 3, 48). Az etruszk hatás nyomairól viszont az anyagi javak és az élet szépségének szeretete, a gladiátori játékok kedvelése árulkodik. A puritanizmus és a hedonizmus együtt létezett a római irodalomban. Ugyanakkor a római állam szolgálatának eszméje is mindvégig hatott, amely görög szellemiséggel és lelki jólneveltséggel párosulva a homo Romanusból homo humanust nevelt. Ez az oka annak, hogy a hazaszeretet, a szülőföld és az emberi méltóság dicsérete oly gyakran felcsendül, de az is, hogy a rómaiak általában sztoikus módon nyilatkoztak, de epikureus módon éltek.
A rómaiak közügynek tekintették az irodalmat, ezért irodalmuk második legfontosabb jegyének „közösségi” jellegét, a korabeli társadalmi valósághoz való kötöttségét kell tekinteni. Amikor Horatius Ars poeticájában megálla-pítja, hogy „a költők vagy használni akarnak, vagy gyönyörködtetni” (333), akkor két, a görög és a latin irodalomban egyaránt meglevő alapállásra utal. Ő maga elvileg azt tartja ideálisnak, ha e két cél egyensúlyban van.
Ugyanez elmondható majdnem valamennyi jelentős római alkotóról, akikre bizonyos realizmus és közösségi meghatározottság jellemző. Talán ebben leli magyarázatát, hogy a legtöbb római alkotó szatíraíró is: úgy ír, hogy a jót dicséri, a rosszat pedig ostorozza, s e tevékenységében mindig valamely magasabb rendű erkölcsi normára hivatkozik.
A római irodalomnak sajátos helye van a világirodalomban. Aki csak esztétikai értékeit nézi, talán nem sorolja a legnagyobb irodalmak közé – jegyzi meg L. Bieler (1972, 7). De egyik irodalom sem olyan egyetemes, s egyik sem hatott oly sokáig és oly mélyen, mint a római. A neolatin nyelvek irodalmai, az angol próza, a német irodalom legjobbjai sokat köszönhetnek a római irodalomnak, a magyar irodalom pedig különösen.
Elévülhetetlen érdeme továbbá, hogy a görög kultúrát, irodalmi műfajokat és mitológiát közvetítette a középkori irodalom felé, hiszen a középkor elején a görög műveket csak kevesen olvasták eredetiben, a rómait viszont minden írástudó ismerte, s általa betekintést nyert a görög szellemiségbe is. A görög irodalomban ugyanis nem létezett egységes irodalmi nyelv, mint ahogy nem volt egységes görög állam sem, hanem sok-sok egymástól elszigetelt görög városállam, külön nyelvjárással és irodalmi hagyományokkal. A latin irodalmi nyelv a göröggel ellentétben egységes volt, ami annyit tesz, hogy minden műfajban és minden korban a római szerzők ugyanazon az irodalmi nyelven írtak, még akkor is, ha minden korszaknak megvolt a maga latin nyelvi állapota, stíluseszménye és irodalmi ízlése.
De még ennél is fontosabb, hogy műfaji mintákat szolgáltatott az európai irodalmak számára. Igaz, e műfajokat maga a római irodalom is egy másik irodalomból, a görögből vette át, de római tartalommal töltve meg azokat mégis sajátos irodalmat teremtett meg. A görögök földrajzi, vallási és társadalmi viszonyaiknak megfelelő önálló irodalmat hoztak létre. Ők alakították ki az irodalmi műfajokat, s a saját irodalmukon belül a tökéletesség fokára emelték azokat. A rómaiak átvették e műfajokat és a tökéletesség mércéjét, s e mércét sajátos módon alkalmazva új élettel töltötték meg az irodalmi műformákat. Mindegyik európai irodalomban ez a folyamat ismétlődött meg újra és újra, azzal a különbséggel azonban, hogy a kezdődő európai irodalmak esetében a minta a római volt, nem pedig a görög. Akik tehát kétségbe vonják a római irodalom eredetiségét, azoknak az újabb európai irodalmak – olasz, francia, angol, német – eredetiségében is kétkedniük kell.
A római alkotók eredetinek és újnak tekintették irodalmi műveiket. A középkorban sem volt kérdéses a római művek eredetisége, sőt Vergiliust nagyobb költőnek tartották Homérosnál. A római irodalom eredetiségének kérdése csak a 18. században merült fel a német újhumanisták körében, akik számára csak a görög volt eredeti, a római viszont utánzat és másodlagos. Az eredetiség megítélésekor azonban különbséget kell tenni egy műfaj formai hagyományai és a tartalom között. A tökéletessé csiszolt görög műfajokat a rómaiak átvették, de alakítottak is rajtuk. Ebben az értelemben a rómaiak is formaalkotók, például ők teremtették meg görög előzmények alapján a nemzeti eposzt, a szubjektív szerelmi elégiát, a verses mesét, a szatírát stb. Ez mindenképpen nagy teljesítmény, hiszen sok nép került kapcsolatba a görög kultúrával és irodalommal (például a fríg, örmény, trák), de csak a római volt képes nemzeti kultúrát és irodalmat szembehelyezni vele.
3. A római irodalom hagyományozása
A római irodalom csak töredékesen maradt fenn. Kevés az olyan szerző, akinek minden műve ránk maradt, például Horatius és Vergilius. A római antikvitás kb. 800 alkotója közül mintegy egyötödének olvashatjuk legalább egy művét, körülbelül felétől ismerünk töredékeket, a maradék csak üres név. Elvesztek olyan híres, sokat idézett alkotások, mint Ennius Annalese, Cato Originese, Lucilius Szatírái, Cicero Hortensiusa, Sallustius Historiaeja, Cornelius Gallus elégiái stb. Sőt egész műfajok is elvesztek, például a fabula praetextata és togata (a római tárgyú tragédia és komédia), az egész archai-kus tragédiatermés, az Atellana, a mímus, az egész görög és latin nyelven írt annalista történetírás, Catullus kivételével az egész neóterikus költészet.
Mi okozta a művek elveszését? A természetes okok között első helyen említendő az, hogy az újabb, jobb művek háttérbe szorították a régebbieket, különösen ha az iskolai használatból is kiszorították őket. Ilyenkor ugyanis már nem másolták le újra azokat, s a meglévő kevés példány könnyen tönkremehetett, elkallódhatott. Különösen a tekercsalak volt igen sérülékeny forma, könnyen leszakadhatott az eleje meg a vége. Amikor pedig a 4. sz.-ban a tekercsformáról áttértek a kódexformára, csak azoknak a műveknek lehetett esélyük a fennmaradásra, amelyeket kódexformára átmásoltak, s ezek többnyire olyan művek lehettek, amelyek minőségüknél fogva az iskolai tananyag részévé váltak, vagy amelyeknek meglétét a gyakorlati élet nélkülözhetetlenné tette (például mezőgazdasági, orvosi, építészeti, grammatikai, retorikai stb. szakmunkák).
Ugyancsak természetes oknak kell tartani azt a tényt, hogy bizonyos nagy terjedelmű munkákból később kivonatokat, excerptumokat, epitomékat készítettek. Így a kisebb terjedelmű epitomékat másolták tovább, az eredeti teljes mű viszont háttérbe szorult, egyes tekercsei elkallódtak. A tekercsformának ugyanis az említetteken kívül még az is nagy hátránya volt, hogy a hosszabb műveket több külön tekercsre másolták (egy tekercsre körülbelül 1000–1500 sort írtak), s e tekercsek könnyen szétszóródhattak. Például Livius 142 tekercsből álló óriási életművéből már az első század végén kivonatokat készítettek, s talán ez is oka lehetett annak, hogy csak harmincöt tekercsnyi maradt fenn belőle. Verrius Flaccus (Kr. e. 1. sz. – Kr. u. 1. sz.) nagy terjedelmű szótárából Sextus Pompeius Festus készített kivonatot 20 könyvben a 2–3. században. Ezt a kivonatot tovább kivonatolta Paulus Diaconus a 8. században, s ez az utolsó kivonata maradt fenn töredékes formában.
Végül talán még a természetes okok közé sorolható az íróanyag – a papirusz- és pergamenhiány. Az antikvitásban drága, meglehetősen ritka, sőt olykor hozzáférhetetlen volt az „új” íróanyag, ezért gyakran előfordult, hogy meglévő kódexekről lekaparták a régi írást – a korábbi műveket –, s újabb művek leírásához használták fel az így nyert tiszta lapokat. Szerencsére a kaparás többnyire tökéletlen volt, s modern technikával az eredeti szöveg is olvasható. Az ilyen kódexeket hívjuk palimpsestus kódexeknek: számos antik mű (például Cicero De re publicája, Fronto levelei stb.) csak ilyen kódexekben maradt fenn. A későbbi keresztény másolók viszont nemcsak pogány szerzőket töröltek le, hanem keresztényeket is (például Augustinus és Lactantius szövegeit, hogy leírhassák Nagy Szent Gergely műveit), sőt, nyilván papiruszhiánnyal magyarázható, gyakran bibliai részeket is letöröltek, hogy az így nyert anyagra új szövegeket írhassanak.
Az elveszés általános okaként megemlíthetjük az antik műveltség lehanyatlását, a népvándorlás viharait, fosztogatásait, csatáit: feldúlták, felgyújtották vagy kirabolták a könyvtárakat, a félig kész kódexeket eladták makulatúrának, azaz közönséges csomagolóanyagnak. Hogy ez korábban is megtörténhetett könyvekkel, arra Catullus szolgáltat példát, amikor megjegyzi, hogy Volusius terjedelmes műveibe halakat fognak csomagolni (95, 8).
Annak ellenére, hogy az utókor számára is hozzáférhető művek megmaradása a keresztény egyháznak köszönhető, amennyiben egyházi személyek és szerzetesek másolták és őrizték azokat, felmerül a kérdés, milyen szerepe lehetett az egyháznak az antik művek elveszésében.
Bár a keresztények kezdetben óvakodtak a pogány szerzők olvasásától, általában nem voltak ellenségei az antik kultúrának. Az első latin nyelvű keresztény alkotók (Tertullianus, Minucius Felix, Lactantius) nagy pogány műveltség birtokában voltak. Egyes keresztény alkotók könyvműhellyel és csodálatos könyvtárral rendelkeztek, például Hieronymus Betlehemben, Rufinus Jeruzsálemben, Cassiodorus Scylaceumban. Bár Hieronymus óva intette lelki leányát, Eustochiumot a pogány szerzők olvasásától, s ennek veszélyeit saját álmának elmesélésével szemlélteti, ám ezt nevelési szándékból tette. Betlehemi iskolájában klaszszikus pogány szerzőket is olvastatott, s művei tele vannak a pogány szerzőktől vett idézetekkel.
Ritka az olyan kirívó eset, amikor kifejezett ellenségesség nyilvánul meg a pogány irodalommal szemben; így például Theophilos patriarchának is része lehetett az alexandriai Serapeum lerombolásában 391-ben, amelyben könyvtár is volt. Az alexandriai könyvtár végleges pusztulását talán a mohamedánok okozták, akik 642-ben elfoglalták Alexandriát. Határozottan elutasította a pogány kultúrát és irodalmat Nagy Szent Gergely, de hogy volt-e szerepe a pogány irodalom elveszésében, vitatható.
Arra a kérdésre, hogy miért maradtak fenn éppen azok a művek, amelyek fennmaradtak, több válasz is adható. Könnyen fennmaradhattak az iskolában oktatott művek, mert sokat másolták őket. Ugyanígy könnyen fennmaradhattak a mindennapi élethez szükséges szakmunkák: még a legsötétebb 7. és 8. században is kellett földet művelni és gyógyítani. Ez a szükség őrizte meg a földműveléssel és az orvostudománnyal foglalkozó szakmunkákat. Bizonyos művek fennmaradásában közrejátszhatott a lokálpatriotizmus; például 965-ben Ratherius püspök egy Catullus-kódexre bukkant Veronában, a költő szülővárosában, s erről a kódexről másolták a későbbi példányokat. További szempont lehetett, hogy egyes pogány szerzőket kereszténynek értelmeztek. Hieronymus például Hírneves férfiak című keresztény irodalomtörténetében Senecát is tárgyalja azon az alapon, hogy levelezett Szent Pállal (12). E levelek fenn is maradtak, de a kritika kimutatta róluk, hogy hamisítványok. Hieronymus korában azonban sokan olvasták őket (Adamik, 1999, 75–80). Vergilius 4. eklogáját pedig már Nagy Konstantin korában Krisztusra vonatkoztatták. Más szerzőket morális szempontból tartottak hasznosnak, például Horatiust gyakran „az Ethicus” névvel illették a középkorban. Cicerónak viszont mint filozófusnak volt nagy tekintélye az ókeresztény írók előtt, például Minucius Felixnél, Lactantiusnál stb.
Ránk maradtak azonban olyan művek is, amelyeknek fennmaradását a fenti okokkal nem indokolhatjuk, például Ovidius A szerelem művészete c. frivol tankölteménye, Petronius obszcén részletekkel tarkított regénye, igaz, töredékesen, Lucretiusnak A természetről c., az epikureizmust kifejtő és „igaz tanításként” propagáló tankölteménye stb. E művek fennmaradását csak azzal magyarázhatjuk, hogy az egyháziak körében léteznie kellett egy, a háttérben csendesen meghúzódó „világias” irányzatnak, amelynek képviselői még a sötét 7. és 8. században is olvasták és másolták a klasszikus római szerzőket. E csoportok területenként más és más intenzitással működtek. Írország kolostorai például jó kapcsolatot tartottak a keleti görög területekkel is, s így mind a görög, mind a római irodalom őrizőivé váltak a népvándorlás századaiban is. Tevékenységüket még a 450 körül bekövetkező angolszász betörés sem zavarta meg, kolostoraik mint az antik tudományosság centrumai működtek, sőt a hunok támadása idején menedékhelyéül váltak a tudós világnak. Miután pedig az ír kolostorok, majd Nagy Szent Gergely szerzetesei megtérítették az angolszászokat, a 7. századtól Anglia is a klasszikus kultúra őrzőjévé vált. Nagy Károly (768–814) udvara már tudatosan gyűjtötte az antik irodalom emlékeit, Lupus de Ferričres apát (805–862) még ebben az időben is Angliából kért sértetlen példányokat, hogy csonka kódexeit kiegészíthesse.
De Európa más kolostorai is fontos szerepet játszottak az antik irodalom áthagyományozásában. Benedek (480–547) megalapította Monte Cassinón a bencés rendet, amely később egész Európában elterjedt, s kolostoraiban könyvműhelyek működtek. Cassiodorus Scylaceumban alapított Vivarium nevű kolostorában a könyvmásolást a szerzetesek kötelező foglalkozásává tette 555-ben. Columbanus 612-ben alapította meg híres kolostorát Bobbióban, Észak-Itália hegyei között; kolostora több antik kéziratot megőrzött. Bonifác, a németek apostola Fuldában alapított kolostort 744-ben, s könyvtárából értékes kéziratok kerültek elő.
A humanista kor nagy érdeme, hogy gyűjtötte és a korábbiaknál jobb kiadásokban közreadta az antik irodalom alkotásait előbb kódexformában, majd a könyvnyomtatás feltalálása után (Gutenberg 1440) nyomtatott könyvalakban. Ez időben ismét divatba jött az antik irodalom gyűjtése. E gyűjtőszenvedély szép példája Mátyás király (1458–1490) könyvtára, amelyben szinte minden római szerző helyet kapott.
