A tanító, aki egyszerre volt fasiszta kényszerkollaboráns és a partizánok legfőbb segítője

Jaume Cabré: A Pamano zúgása (részlet)

Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

Jelenkor Kiadó, 2018.

Ahogy az várható volt, a sorti iskola igazgatónője Tina Brost bízta meg a feladattal, hogy menjen el Torenába, és szemlélje meg hivatalosan a régi iskola berendezését, mivel kiállítást készültek rendezni a tanszerek történetéből, és abban a kis épületben biztosan jó néhány kincs akad. Ósdi tankönyvek meg effélék. Minthogy könyvet készült írni, kinevezték az iskola hivatalos kutatójává. Így esett, hogy Tinának, akinek egészen máson járt az esze, kedve ellenére három nap alatt kétszer is fel kellett mennie Torenába, groteszk, piros Citroën Kacsájával. Nem tudhatta, hogy épp az alatt a tábla alatt állt meg, amely huszonnégy évvel korábban visszaadta a Középső utca eredeti nevét; bement a községházára az iskola kulcsáért, de ott azt mondták, hogy nincs náluk, mert a kőművesek már munkához láttak, és amikor a falu szélén, a Triador-dombra vezető út mentén álló épülethez ért, látta, hogy a palatetőt már javában bontják. Nem sokat teketóriázott, elővette a kisebbik fényképezőgépét, az érzékenyebb filmmel, és a gyérülő alkonyi fényt kihasználva csinált három felvételt az épületről. Egyiken sem látszottak a tetőn dolgozó munkások. Valamelyik fotó talán tényleg jó lesz a könyvébe. Talán. Szerencsére a kőművesek a mosdók felől kezdték a bontást. Volt ideje átnézni a tanteremben álló két szekrényt, volt ideje összepiszkítania a kezét sok év porának ragadós feketeségével, pusztulásra ítélt egy csomó hasznavehetetlen papírt, de megkegyelmezett egy tucat tankönyvnek, amelyek ugyan őskori pedagógiát tükröztek, de a kiállításra nagyon is jók lesznek, és hallgatta a kőművesek kalapácsütéseit, amelyek hamarosan semmivé porlasztják az épületet. Az egész összegyűjtött anyag kényelmesen belefért abba a kartondobozba, amit Sortból hozott magával. Hosszan álldogállt az ablakban, és a semmibe meredve azon tűnődött, nem méltóságán aluli-e, amit az iskola elhagyása után tenni készül. Valószínűleg az, de Jordi nem hagyott számára más választást. Még két percig tátotta a száját; nincs más választása. Jaj, Istenem, miért olyan ez a Jordi, amilyen, és miért olyan Arnau is, amilyen? Miért nem beszélnek otthon soha semmiről, miért ilyen zárkózottak, miért kerül Arnau egyre távolabb, annyira, hogy napokig haza sem jön, aztán csak általánosságokban mondja el, kikkel jár. Hosszú ideig kavarogtak benne ezek a keserű gondolatok, aztán felsóhajtott, körülnézett, és újra Torena üres iskolájában találta magát. Nagy erőfeszítéssel megpróbált nem gondolni arra a kettőre, főleg Jordira nem. Akkor jutott eszébe, hogy megnézze a tanári asztal fiókjait is. Az elsőben a láthatatlan emlékáradaton kívül, amely el is illant, ahogy kinyitotta a fiókot, csak néhány forgács maradt egy valamikor régen kihegyezett ceruzából. A másik kettőben nem maradt semmi, még emlékek sem. A piszkos ablak mögött komótos-lassan bealkonyult, és hirtelen rádöbbent, hogy egy ideje abbamaradt a kopácsolás.

A tábla alján volt egy kis krétacsonk. Megfogta, és nem állhatta meg, hogy használja is; gömbölyű, tanítós betűkkel felírta a dátumot: csütörtök, 2001. december 13. Megfordult, mintha a korhadt padokban nebulók ülnének, és el kellene mondania, mit tanulnak majd aznap. De csak állt ott döbbenten, mert a terem végében nyíló ajtóban meglátott egy borostás képű kőművest, ahogy a szájában cigarettával, az egyik kezében szivardobozzal, a másikban viharlámpával, szintén döbbenten bámul. De aztán nyomban magához tért:

– Tanárnő kérem… Mi mára végeztünk, mert már nem látunk. Visszaviszi a kulcsot?

Közelebb lépett a lámpással, a fénnyel meg a portól fehér farmernadrágjához erősített kulcscsomóval, és Tina úgy látta, mintha az egyik gyerek hozná ki az ellenőrzőjét, ő pedig mindig is abban az iskolában tanított volna. A kőműves letette a szivardobozt az asztalra.

– Ezt a tábla mögött találtuk.

– E mögött a tábla mögött?

A kőműves a táblához ment, és félrehúzta; bár úgy tűnt, hogy a falhoz van erősítve, fájdalmas csikorgással elmozdult vagy két arasznyira, mögüle pedig előbukkant egy sötét kis lyuk. Odatartotta a lámpást.

– Ebben ni.

– Akár a kalózok kincse.

A kőműves visszatolta a táblát a helyére.

– Iskolai füzetek – mondta, és megkopogtatta a doboz fedelét. A viszonylag épen maradt szivardobozt fekete zsineg fogta össze.

– Megtarthatom?

– Kidobtam volna.

– Itt tudná hagyni a viharlámpát?

– Ha itt marad, halálra fagy – figyelmeztette a munkás, és odaadta a lámpást.

– Jól fel vagyok öltözve. – Aztán a lámpásra mutatott: – Köszönöm.

– Ha elmegy, fordítsa rá a kulcsot, és hagyja a lámpát a bejáratnál. Majd holnap megtaláljuk.

– Meddig tart a bontás?

– Holnap megleszünk vele. Ma csak előkészítettük. Nem nagy ügy ez a rozoga kalyiba.

Aztán hanyagul a homlokához emelve az ujját katonásan elköszönt. Becsukta maga mögött az ajtót, társaival folytatott fecsegése pedig egészen addig távolodott a piszkos ablakon túl, míg végül olyan mély csend lett, hogy szinte hallani lehetett Elvira Lluís köhögését, azét a kislányét, aki az első padban ült, és ötvenhat évvel azelőtt halt meg tüdőbajban. Tina körülnézett. A viharlámpa fénye új, ismeretlen árnyakat teremtett. Rozoga kalyiba, gondolta, nem nagy ügy. Vajon hány nemzedéknyi gyerek tanult meg itt írni és olvasni? Még egy nap, és örökre eltűnik, sóhajtotta.

Visszament az asztalhoz, és máris rádöbbent, hogy a kőművesből bizony a próféta szólt: a tanterem máris olyan volt, mint egy jégverem. A nappali fény egyre gyorsabban fogyott. A tanári asztalra tette a lámpát, és a kalózok kincsére gondolt. Mi lett volna, ha egy csomó gyémánttal együtt rombolják le az iskolát?… Kibontotta a fekete zsineget, és felnyitotta a dobozt: gyémánt helyett világoskék vagy világoszöld füzetek voltak benne, a színük már alaposan megfakult, fedelükön pedig fekete betűkkel az Irka szó állt átlósan, folyóírással nyomtatva. Iskolai füzetek. Két, három, négy füzet. De kár, hogy nem gyémánt, sóhajtotta. És a szúró fájdalom hajszálpontosan, újra visszatért.

Kinyitotta az egyik füzetet: nyomban felfigyelt az egyenletes, harmonikus, jól olvasható kézírásra, amely minden oldalt teljesen megtöltött. Itt-ott volt egy-egy rajz is. Mind a négy füzet egyforma volt. Az elsőnek egy arckép volt a fedelén. Tina nem tudta, hogy Oriol önarcképe az, amelyet az iskolai mosdó tükre előtt rajzolt. Egy szomorú szemű férfi arca volt. A másodikon egy ház, alatta pedig a felirat: „Képes ház”. A harmadikon, lássuk csak… egy templom. A torenai Szent Péter-templom. Meg egy kutya, afféle springer spániel, amelyiknél bánatosabb nézésűt Tina még sosem látott, és akinek a jelek szerint Akhilleusz volt a neve. Az utolsó füzeten pedig egy nő megkezdett, javítgatott, ezerszer is átrajzolt és végül félbemaradt arcképe látszott, száj nélkül, üres szemmel, akár a síremlékszobrok, amilyeneket Serrallac készít a műhelyében. Leült, és észre sem vette, hogy a lehelete ködként gomolyog a hidegben, mintha el akarná rejteni a négy újonnan felfedezett füzetet. Hol hallotta már ezt a nevet? Nemrégiben találkozott vele. Mintha valaki a napokban beszélt volna róla.

Tina Bros kíváncsian olvasni kezdett, és nem tudta, de még csak nem is sejtette, mit vesz a nyakába. Az első füzet első oldalán kezdte, a bevezetéssel, amelyben az állt, drága kislányom, akinek a nevét sem tudom, de tudom, hogy létezel, mert láttam az egyik pici, aranyos kis kezedet. Szeretném, hogy ha majd felnősz, valaki odaadná neked ezeket a sorokat, hogy elolvashasd… Félek, hogy sok rosszat mondanak neked rólam, különösen anyád.

Este fél kilenckor, amikor a viharlámpa kezdett kialudni, hirtelen felkapta a fejét, mintha egy másik világból bukkanna fel. Ostobaság volt itt fagyoskodnia a tanteremben. Megborzongott. Becsukta az utolsó füzet puha fedelét, és lassan kifújta a levegőt, mintha olvasás közben végig visszafojtotta volna a lélegzetét. Eldöntötte, hogy a füzetekre nem lesz szükség a Maite tervezte kiállításon. Visszatette őket a szivardobozba, átkötötte a fekete zsineggel, és az anorákja legmélyebb zsebébe süllyesztette, aztán kilépett az iskolából, ahol mintha ötven évet élt volna le.

Letette a lámpát, ahová a katonás kőműves mondta, visszavitte a kulcsot a községházára, és visszament a márványtábla alá, amely jelezte, hogy a Középső utcán jár. A Citroën Kacsa hűségesen várt rá a vékony, szűz hóréteg alatt, amely megvédte gazdája bánatától.

A Sort felé vezető, lejtős országút túlságosan kihalt és hideg volt. Nem akart a hólánc felszerelésével bajlódni, így aztán lassan, a gondolatai ritmusára ereszkedett lefelé, elgémberedve a hidegtől, attól, amit a füzetekben olvasott, meg attól is, ami még aznap este vár rá. A pendísi kanyarban, a régi támfalon radikális festésű graffiti tiltakozott, amiért ki akarják vágni a fákat, hogy meghosszabbítsák a Tuka Negra egyik sípályáját. Az iskolában nem talált senkit: a kartondobozt némi magyarázattal ellátva otthagyta Maite szobájában, aztán hanyatt-homlok kimenekült, mert mindig is félt egyedül azokon a sötét, kihalt folyosókon. Mintha a hideg megelevenítené a kísérteteket. A Citroën Kacsa engedelmesen elvitte a távoli panzióhoz. Bár északabbra volt, arrafelé még nem havazott. A mellette lévő ülésen ott volt a szivardoboz, benne a négy füzettel. Elővigyázatosan nem állt be a panzió parkolójába; inkább a néptelen országúton állította le a kocsit, eloltotta a fényszórót, kikapcsolta a motort, és mozdulatlanul, mereven bámulta a fogadó kivilágított ajtaját. Mintha csak erre a pillanatra várt volna, hullani kezdett a hó, óvatosan, zajtalanul, Tina pedig a mellette lévő ülésen kitapogatta, ott van-e még a szivardoboz. A füle nem tudta kivenni a tárgyakra telepedő hópihék lágy neszét.

Hideg volt, néhányszor kiszállt, hogy letisztítsa a szélvédőt, de egy percre sem vesztette szem elől a panzió ajtaját, és úgy döntött, hogy nem kapcsolja be az autó fűtését, mert abban a titokzatos, bársonybélésű bombonosdoboz-csöndben még a folyó is hangtalanul hömpölygött lefelé, a motor dohogása pedig elárulta volna Jordinak, hogy ott van.

Amikor a legutóbb kiszállt, topogott egy kicsit, lekaparta a jeget a szélvédőről, és az útról felszedett, friss hóval betapasztotta a rendszámtáblát. Beismerte ugyan, hogy megingott a méltósága, de az még szörnyűbb lett volna, ha más is megtudja. Az orra jéggé fagyott.

Újra beült, és egyre a panzió kivilágított ajtaját leste, amelyen egész idő alatt csak két ismeretlen lépett ki, aztán kesztyűs kezével óvatosan megérintette a szivardobozt.

– Hogy mondtad?

– Jól hallottad.

Rosa a csodálkozástól vagy talán a rémülettől elnyílt szájjal érezte, hogy a szíve eszeveszetten zakatol. Hirtelen megszédült, és visszaült a hintaszékbe. Aztán suttogva megkérdezte:

– Miért?

– Mert itt mindenki veszélyben van.

– Inkább az a gyerek van veszélyben.

– Amit tudok, megteszek.

– Egy nyavalyát! Menj el Elisenda asszonyhoz.

– Minek?

– De hisz nagyon is szívesen látogatod, nem? – Aztán hogy belédöfjön, még hozzátette: – Szinte elcsöppen a nyálad, amikor meglátod. Mert az arca akár egy márványszobor, a szemét pedig szinte lehetetlen megfesteni…

– Ezt miért mondod?

Mintha az imént nem is vádaskodott volna, Rosa kinézett az ablakon, és fáradt hangon azt mondta, te vagy az egyetlen a faluban, akire hallgat.

– Elisenda asszony nem tehet semmit.

– Ebben a faluban mindenki azt csinálja, amit az a nő mond.

– Bárcsak úgy lenne!

Rosa Oriolra nézett, és a tekintetét fürkészte, mintha ki akarná lesni a pillantások titkát, amelyeket Elisenda asszonnyal váltott, valahányszor együtt voltak. Oriol mondani akart valamit, de akkor megszólalt az Angelus imára hívó harang. Elhallgattak, mintha rendszeresen imádkoznának, pedig még azon a zord télen sem tették. De még el sem ült a harangszó, amikor Rosa kifakadt.

– Ha nem intézed el, visszamegyek Barcelonába!

– Nem hagyhatsz el.

– Gyáva vagy!

– Igen, gyáva vagyok.

Rosa ösztönösen is a hasára szorította a kezét, és megtört hangon azt mondta, nem akarom, hogy a lányunk megtudja, hogy az apja gyáva és fasiszta.

– Nem vagyok fasiszta.

– Mégis miben különbözöl attól a szemét polgármestertől?

– Ne kiabálj, mert meghallják!

– Mindenre rábólintasz, amit csinál.

– Ide hallgass, én csak a falu tanítója vagyok.

– Attól még táncolhatna úgy, ahogy te fütyülsz.

– Képtelenség. Különben is, félek. Félek attól az embertől.

– Meg kell akadályoznod azt a dolgot a Ventura gyerekkel.

– Nem tehetem. Esküszöm neked, nem hallgat rám.

Rosa még egyszer, utoljára a szemébe nézett. Aztán elfordult, lágyan ringatózni kezdett a hintaszékben, és kibámult az ablakon. Voltaképpen így búcsúzott tőle, miközben azon tűnődött, hogyan történhetett meg mindez, és átkozta a napot, amikor úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk az állást abban a szép kis faluban, ahol a lexikon szerint jelentős a szarvasmarha- és a juhállomány, és ahol remekül megleszünk mi ketten, mert lesz időnk olvasni és szeretni egymást, ami már nagyon hiányzik. Miután alaposan meghányták-vetették, azt mondta: jó, legyen, menjünk el Torenába, Oriol. Most pedig a karácsonyi húsos palacsinta tésztája már megdermedt az asztalon. Nem kellett volna palacsintatésztát csinálnia egy ilyen napon, és a közelgő karácsonynak sem volna szabad eljönnie, mert semmi sem megy le az ember torkán, ha arra a szegény gyerekre gondol.

Oriol Rosa tarkóját nézte. Dühösen összeszorította a fogát, és ahogy kiment, becsapta maga mögött az ajtót. Aztán nyomban ki is nyitotta, mintha otthon felejtett volna valamit. Csak állt ott, a kilincset markolva, és megpróbálta legyűrni a mérgét. Rosa még mindig az utcát nézte; de valójában nem látott semmit, mert a könnyek elhomályosították az Àssua-völgy festői táját, amelyre az ablak nyílt. Oriol fogta a kabátját meg a sapkáját, és újra kiment.

Csupán nyolc hónapja tanítóskodott Torenában, de Oriolt máris úgy kifordították, mint egy kesztyűt. Pedig milyen örömmel jöttek ide, ő pár hetes terhesen, és mindketten egy kicsit értetlenül, mert Oriol nem teljesített katonai szolgálatot, és a gyomorbaja miatt nem ment ki a frontra sem, mégis megkapta az állást, ami pedig csak azoknak jár, akik harcoltak; mindketten csodálkozva, mert azt hitték, a katalánoknak sosem jut állás, csak azoknak a spanyoloknak, akik fennen hirdetik, hogy a Falange Párt tagjai, vagy akik a Köztársaság ellen harcoltak a bajuszos oldalán; még mindig ámultak, mert rettentő naivságukban nem vették észre, hogy Torena iskolájában a Jóisten sem akar dolgozni, aki istállóban született ugyan, de a názáreti iskolába járt, ahol a fiúk és a lányok külön tanultak, és ahová nemcsak parasztgyerekek jártak, hanem voltak köztük ácsok fiai is, az iskolának volt rendes udvara, és a falak tisztességesen ki voltak festve.

Kinézett az ablakon, de nem látta a teret. Valentí Targa teljesen megváltoztatta a férjét. Az első naptól kezdve, amikor lecsapott rá, és hízelegni kezdett neki. Attól a perctől kezdve, hogy csípőre tett kézzel, fölényesen végigmérte őket, amikor kiszálltak a taxiból a főtéren, reménykedő tekintettel és az ütött-kopott étkészlettel a ruháskosárban. Meg a gondosan becsomagolt arcképpel, amelyet Oriol festett róla. Nem látta előre a veszélyt, és egy hosszú negyedéve nap mint nap csak hallgattak Torenában, pedig tudták, hogy olykor síró embereket tuszkolnak be fekete autókba, kiviszik őket Sebastià rézsűjéhez, aztán már némán, örökre felszáradt könnyekkel teherautóra rakják, és eltüntetik őket. Valentí Targa őt is elnémította. Túl sokat hallgatott. Egészen a mai napig, amikor Oriol hazajött a községházáról, ahová az az átkozott Targa hívta be, és a tekintetét kerülve azt mondta, be kellene lépnem a Falangéba, neki meg a tűzhelynél állva tátva maradt a szája, és egy hang sem jött ki a torkán, miközben arra gondolt, lehet, hogy rosszul értettem, vagy csak viccelt. De nem: Oriol továbbra sem nézett a szemébe, csak állt ott némán, mintha a válaszára várna. Letette a palacsintatésztás tálat a stelázsira, odatámolygott a hintaszékhez a nagy hasával, mintha minél távolabb akarná tudni a lányát a férjétől, és azt kérdezte, hogy mondtad?

– Jól hallottad.

José Oriol Fontelles Grau, Isten és a Haza hősi halottja. Tina most már emlékezett, hol találkozott a névvel. Egy héttel azelőtt, amikor még boldog volt, végigjárta az Àssua-völgy temetőit, mert a könyvében a kriptáknak is szánt egy fejezetet. Torena temetője ötcsillagosnak számított a többi faluéhoz képest. Inkább távolabbról fényképezte le a sírokat, nem akarta eltorzítani a látványt a teleobjektívvel. A fotó közepére helyezte a málladozó emlékművet. Kétoldalt sírhantok, rajtuk kereszt, többnyire rozsdás vasból, de néhány márványból is. A háttérben, félig az emlékmű takarásában, újabb sor sírdomb az északi falnál, ahonnan az ellenség és a jeges szelek jönnek. Balra pedig a gazdag család szépen karbantartott, fényes mauzóleuma.

Katt. A lencse a levegőben kapott el egy felröppenő zöldikét, a romladozó emlékműtől jobbra. Tina észre sem vette. Vagy talán mégis, ahogy sok fényképész a maga teljességében jól átlátja a kompozícióját, előhíváskor mégis mohón lesi, tartogatnak-e a képek valami meglepetést.

A vörös fényben fuldokló, fehér papír lassan felköhögte a különös alakzatokat, amelyek előbb sápadt, aztán egyre határozottabb körvonalat öltöttek. A csipesszel megfogta és meglóbálta a papírt az oldatban, és az alakok egyre élesebb rajzolatú képekké változtak. Az első gondolata az volt, ej, de jól elkaptam. Kiemelte a papírt az előhívótálból, és a szárítókötélre csíptette, a hármas tekercs többi húsz képe mellé, kétezeregy december ötödike, Torena temetője. Bizony, remekül elkaptam.

Amikor végignézte a sorozatot, megállapította, hogy minden úgy sikerült, ahogy várta, nem érte meglepetés. Akkor vette észre a düledező emlékműről készített, utolsó fotón a mozdulatlanná merevített, felröppenő zöldikét. Nem emlékezett rá. A mindenit! Teli van, mivel is? Költészettel. Nagyító alatt is szemügyre vette a madárkát. Az bizony, zöldike, a szárnya lefelé libben, ahogy minden erejét megfeszítve felfelé törekszik. Kukacot visz a csőrében. Nem. Csak az előhívás apró hibája. De mégsem: a kép hátterében álló sírkő rajzolatának egy részlete az; a madár éppen előtte repül el, hangsúlyozva a perspektíva élményét. A sírkő feliratának egy részlete. Akkor vette szemügyre alaposabban a sírkövet. Bár a kép hátterében, a földön feküdt, a jól beállított blende élesen kihozta. A zöldike és a rézsútos sírkő is kristálytiszta. Talán egy kissé túlságosan is szájbarágós, túl lapos. Az jutott eszébe, hogy a zöldike a toll, amely a csőrével a kő feliratát írja. A zöldike azt írta rá, José Oriol Fontelles Grau (1915–1944), Isten és a Haza hősi halottja. És odarajzolta a falangisták jelképét, a járomot és a nyílköteget is. Az egyik nyílvessző hegyét nézte kukacnak a zöldike csőrében.

Tina letette a nagyítót az asztalra, és megdörzsölte a szemét. Igen, ez a kép, a tekercs utolsó felvétele lehetne a könyv bevezető képe, fekete-fehérben, hogy jelezze az idő múlását, meg ilyesmi.