Újabb különleges világba nyerhetnek betekintést azok, akik Kordos Szabolccsal tartanak ezen a kontinenseken átívelő utazáson. A Luxushotel, Hungary szerzőjének új könyvében elárulják titkaikat a magánrepülőgépeken dolgozó magyar légiutas-kísérők, valamint megszólalnak a diszkont- és a hagyományos légitársaságok sokat látott alkalmazottai. Megosztják a szerzővel, így az olvasóval is történeteiket a földi kiszolgáló személyzet tagjai, és a mindent elnyelő gyomrú tehergépek magányos pilótái.
Kordos Szabolcs: Airport, Hungary - Szárnyak, vágyak, magyarok
21. Század Kiadó, 2016, 254 oldal, 2990 HUF
Szeretné tudni, miért éri meg 20 millió forintot költeni egyetlen repülőútra, ha mindössze négy percet tölt a helyszínen az ember? Kíváncsi rá, hogyan reagált a magyar legénység egy máig titokban tartott gépeltérítési kísérletre? Megismerné, milyen körülmények között élnek a pilóták és a légiutas-kísérők a Közel-Keleten? Mi az igazság a Mile High Clubról?
Most mutatunk egy részletet a könyvből:
Chicken or beef? – kérdezte méla undorral a hangjában Ági valahol Grönland felett tizenegy kilométerrel. Hirtelen ráébredt, mennyire utálja már ezt az egészet. A felismerés olyannyira meglepte, hogy zavarában kóser ételt adott egy láthatóan muszlim asszonynak, majd kávét és teát is felszolgált neki ugyanabba a csészébe.
A kilencórás New York-i út felénél tartottak. Áginak felszállás után és leszállás előtt szokott lenni kétórányi munkája, a köztes időben pedig a kolléganőivel felváltva körbe-körbe járnak, ellenőrzik, hogy minden rendben van-e, a konyhában üdítőt, sört és ropogtatnivalót adnak az unatkozó utasoknak. Mivel a többiekkel felosztják egymás között a tennivalókat, mindenkinek jut ideje arra is, hogy visszahúzódjon a légiutas-kísérők vackába, a pihenőbe, szakszóval a banksbe.
A banks a repülőgép rejtett zuga, amelyet az utasok soha nem láthatnak, sőt többségük még a létezéséről sem tud. (Igaz, Göncz Árpádnak egyszer felajánlották egy hosszú úton, hogy foglalja el az egyik ágyat, mert jóval kényelmesebb ott a pihenés, mint bárhol máshol. A köztársasági elnök élt is a lehetőséggel, sőt a szolgálati pizsamát is magára öltötte.)
Hogy pontosan hol található ez a helyiség, az a típustól és a gép kialakításától is függ. A világ talán legismertebb, legtöbbet fotózott repülőtípusán, a Boeing 747-esen általában egy négyzet alakú, szűk „szoba” jut a „sztyuviknak”, akik nyolc „koporsó” közül választhatnak. A 777-esen kis, titkos lépcső vezet fel a banksbe – az economy utasok nem is sejtik, hogy a fejük és a kézipoggyászaik felett légiutas-kísérők hortyognak egymás szoros közelségében.
Az újabb gépeken ezek a helyiségek egészen mutatósak, a fekhelyek is kényelmesek, így a legjobb ágyak nem az első osztály utasainak, hanem az értük dolgozó légiutas-kísérőknek jutnak.
Ági azonban egy vénségesen vén madáron, egy 747-es Jumbón teljesített szolgálatot – ahogy ő fogalmaz, egy öreg szottyadékon, ami recsegett-ropogott, és amin mindig elromlott valami. Természetesen nem olyasmi, ami befolyásolta volna a repülés biztonságát, a személyzet bosszantására azonban kiválóan alkalmasak voltak ezek a hibák. A gép korából adódóan a banks sem volt túl szívderítő látvány. Ági jól begyakorolt mozdulatokkal melegítőre cserélte az egyenruháját, bebújt a saját „koporsójába”, és elhatározta: 3000 fapados repülés, valamint egy „hagyományos” légitársasággal megtett 250 hosszú távú út után visszatér a földre. Utolsó útján pont a kedvenc első tisztjével hozta össze az élet, letolt vele egy búcsúéjszakát a romantikusnak aligha nevezhető Újdelhiben, majd hazatért.
Mint az talán a géptípusokból és desztinációkból is kiderült, Ági nem Magyarországon dolgozott. Amikor úgy döntött, hogy világgá megy, Németországban kapott állást, ahol kezdőként egy fapados céghez szerződött. Jó pár év elteltével innen került egy jóval nagyobb és elegánsabb légitársasághoz, ahol kizárólag hosszú távú járatokon teljesített szolgálatot.
Ahhoz a repülésundorhoz, amit Grönland fölött, rizses csirkét osztogatva érzett, nagyban hozzájárult, hogy bár Németországban dolgozott, továbbra is Magyarországon élt. Hogy ez miként lehetséges? Úgy, hogy hosszú távú retúr repülésből öt-hat kört lehet egy hónapban vállalni, így munkába menet Ági nem buszra szállt, hanem repülőre. Ha kora délután Szingapúrba kellett repülnie, majd onnan egy-két éjszaka után vissza Európába, akkor ő reggel hatkor felült Budapesten egy fapados gépre, és elutazott a kiindulási pontra, a túra végén pedig hazarepült, és pesti garzonjában hajtotta álomra a fejét. Megérte a fáradság: hatszázezer forintos fizetéséből még a százezres havi repjegyköltségek mellett is jobban ki tudott jönni, mint ha a német nagyvárosban kellett volna lakást bérelnie. Szokásával nincs egyedül: sok magyar kollégája Budapest és London között ingázik úgy, mint más Szentendre és Budapest között. Elmondhatjuk: nekik tényleg a repülés az életük.
Ági általában utasként is egyenruhát viselt a gépeken. Egyrészt gyakran kellett rohannia a repülőtéren, hogy elérje a „saját” járatát, másrészt ha a személyzet meglát egy kollégát a turistaosztályon senyvedni, rohamos sebességgel előreültetik a business osztályra. Különösen hazafelé tartva volt kellemes lerúgnia a magas sarkút, és egy Bloody Maryvel a kezében kinyújtóznia a kényelmes ülésen.
Amikor először találkoztunk egy Nyugati pályaudvar melletti kávézóban, éppen kettesével szedte a nyugtatókat, és megfáradt tekintettel nézett ki a tavaszodó Nagykörútra. Láthatóan nem volt jó passzban. Landolt ugyan, visszatért a földi életbe, de ott a presszóban inkább tűnt ez egy csúnya végkimenetelű kényszerleszállásnak, mint puha földet érésnek. Nem volt ebben a jelenetben taps és „köszönjük, hogy velünk utazott”, csak szirénázás és jajveszékelés. Természetesen Ágit is utolérte a légiutas-kísérők „poszttraumás stressze”: a visszavonult sztyuvik számára néhány évig iszonyatosan unalmasnak, szürkének és érdektelennek tűnik a földön az élet. Ő is próbálkozott mindennel, ami pörgős, és amiről úgy vélte, hogy jól állhat egy volt légikisasszonynak. Aztán jöttek a pofonok: rendezvényszervezőként átvágták a „magyaros” módszerekkel dolgozó alvállalkozók, marketingesként az irodai bezártság miatt közel került ahhoz, hogy felvágja az ereit, telefonos diszpécserként pedig a tizedét se kereste annak, amit korábban kapott. Egyre inkább az az érzés nyomasztotta, hogy nem jó semmire, nem ért máshoz, mint hogy a világban kalandozzon, és kiszúrja a be nem csatolt biztonsági öveket. Így, masszív depressziójában nosztalgiázott a régi, egyre szebbnek tűnő időkről.
Számomra azért is volt izgalmas riportalany, mert végigjárta a ranglétrát, és mielőtt Grönland felett ráeszmélt a kiégésére, kipróbálta szinte mindegyik műfajt a szakmában a fapadostól az interkontinentális első osztályig.
Miután betegre repülte magát a fapados társaság színeiben, megkapta a lehetőséget, amelyre oly régóta várt: felvették egy hatalmas légitársasághoz, egy „valódihoz”. Teljesült a kislány kora óta dédelgetett álma. Az már csak hab volt a tortán, hogy a sors, vagyis a HR-esek kegyéből abba a csapatba osztották be, amely kizárólag hosszú távú járatokon teljesít szolgálatot. A légitársaságok többsége vegyesen dolgoztatja a légiutas-kísérőit, azok hosszú és rövid távú járatokon is repülnek. A módszer találkozik a sztyuvik igényeivel, hiszen a beosztás miatt így többször aludhatnak a saját ágyukban, nem kell hetente négy időzónával megbirkózniuk, mégis van rá lehetőségük, hogy eljussanak néhány egzotikus országba. Ági cége azonban a hosszú távú járatokra külön stábot toborzott. Ez a rendszer engedte meg, hogy a magyar munkatárs Budapestről járjon dolgozni. Ági hamarosan átesett azokon a képzéseken is, amelyek lehetővé tették, hogy a business osztályon, sőt a first classon, vagyis az első osztályon szolgálhasson. Így csatlakozott a légikisasszonyok élvonalához: egy jelentős légitársaság interkontinentális járatainak legelegánsabb közönségét szolgálta ki.
„A first class mindig azon a részén van a gépnek, amelyik a legkevésbé ráz. Ide tényleg csak az elit juthat be. A business osztályon megfordul mindenfajta népség, de én már arcra megmondom, hogy ki az, akit a cége fizetett be – és ezért úgy viselkedik, mint egy gyerek a cukorkaboltban: mindent meg akar kóstolni, mindent szeretne kipróbálni –, és ki az, aki valóban oda tartozik. Az első osztály más, oda gyakorlatilag születni kell. Itt még egy magamfajta hebrencs is meggondolja, hogy mit mond, a first class nem játék. Tíz utasból több pénzt vasal be a cég mint a hátuk mögött ülő százból, nem szabad, hogy akárcsak egy is megsértődjön” – mesélte Ági.
Hogy miért szállt ki mégis ebből az elegáns, pörgős világból, ahol Szingapúr, Sydney, Los Angeles és Tokió adták a mindennapok hátterét? Mert nem bírta tovább.
„Az egészségem kezdte megsínyleni az utazásokat. Soha nem tudtam kipihenni magam, az orromat kiszárította a légkondicionáló, szinte csak vonszoltam magam egyik napról a másikra. Emberi kapcsolataim kiüresedtek, az úgynevezett barátaimmal kéthavonta találkoztam néhány üres mondatra vagy egy közepesen kiüresedett szeretkezésre. Ki kellett szállnom, ha testileg és lelkileg is egészséges akartam maradni.”
Kiszállt hát. Boldogabb nem lett ugyan, de elmesélte a történetét, és így egy kicsit jobban megismerhetjük azokat az embereket, akik a felhők között élik mindennaposnak nem mondható életüket.
