A szív kutyája - Lányok és apák antológiája. Anyaszerkesztő: Forgács Zsuzsa Bruria, Jaffa Kiadó, 2010, 311 oldal, 2940 Ft.
Dzsungel a szívben – A szív kutyája, a Kitakart Psyché sorozat 3. és 4. kötete a nagy sikerű Szomjas oázis és Éjszakai állatkert folytatásaként jelenik meg. A Forgács Zsuzsa Bruria által szerkesztett antológia "apás" részéből Radics Viktória írását ajánljuk.
Radics Viktória: Szívbillentyűk
Majd én, én már úgyis halott vagyok, mondta apám, és már nyúlt is valami eszköz – hólapát, ásó, kapa, netán csavarhúzó után, de az is lehet, hogy csak lendített egyet a karján, mint aki indulna felém.
Nem álmodtam, dagadt szemhéjjal hevertem két összetolt széken az éjszakába süllyedt tengerparton, és a színes karikákon keresztül láttam a havas téli képet, hallottam apám hangját, intonációjában a jellegzetes löketet. Erőteljes ember volt, amikor a szíve elvitte, akkor is éppen dolgozott, füvet kaszált.
Kaszálás közben jött érte a kaszás.
Szívbillentyűzavar, írom most a billentyűzeten.
Amióta meghalt, jelentkezik; ha válságba kerülök, hangot vagy képet ad magáról, mint mikor a tévéket javította. Noha míg élt, sohasem élt velem. Lelkieket létezőnek el nem ismert; ez volt az ő filozófiája. Szerelni kell inkább, semmint szeretni, gyűjteni, semmint gyűlölni; szerelte is az életet élethossziglan, míg végleg tönkre nem ment az ezerszer megbütykölt, fekete pamacsokat prüszkölő fűnyírógép. Ekkor jött a kasza.
Materialista volt az én apám a végtelenségig. Pontosabban a túlhabzásig, a halálhörgésig. Nem marxista materialista, sem másmilyen iskolához tartozó, nem is anyagias, hanem egyszerűen egy anyagelvű, az anyaghoz értő, azzal bánni tudó, és nálánál, az anyagnál nagyobb hatalmat – a halálon kívül – el nem ismerő férfiember.
Na de az anyag micsoda? Neki mindene volt: a föld, a fémek, de a víz is, a tűz is; mindenhez értett, amit meg lehetett csinálni, helyre lehetett hozni, termékennyé és termelékennyé tenni, beindítani. Természetes anyagokhoz és ötvözetekhez, amalgámhoz, műanyaghoz egyaránt. Szikrát csiholt. Hegesztett. Vizet szerelt és evezett, motorcsónakot vezetett – ezt kiváltképp szerette, sebesen szelni a folyót –, pecázott, halat pucolt, belezett. Megszerelte a vaskályhát, orgonasípokhoz hasonlító csöveket forrasztott hozzá. Szép időben élő tűzön főzte a halat, saját szerelésű, láncos bográcsban. Hatalmas ősbölény-rönköket halászott ki a folyóból tüzelőnek, fűrésszel, fejszével – mindkettő a kezére állt –, felaprította, és pillanatok alatt tüzet tudott gyújtani, de ugyanígy be tudott gyújtani és meg tudott reparálni mindenféle motort is, az elektromosság tudománya a kisujjában volt.
Bármely típusú tévét, rádiót, gramofont meg tudott javítani. Nagyon értett a televízióhoz, számtalan apró mütyüréhez meg a színes drótjaihoz, finom kis réztekercseihez. A legösszegabalyodottabb huzalok, kábelek és csövek között is eligazodott. Megjavította a hajgöndörítőmet. Az epilátoromat. Régebben a gramofonjaimat. A táskarádióm. A szandálom csatját. Aztán még a kábeltévét is kitanulta. Világéletében antennákat csinált, fölmászott a tetőre, és ott nagy hozzáértéssel elhelyezte őket, míg nem lett kép is, hang is.
Tévé- és antennaszerelő volt az én apám.
Tán a tetőn van most is, azért tudom látni, hallani holtában. A frekvenciákhoz, hanghullámokhoz is értett. Mindenhez, ami nem ember. Aminek nincs szíve; ez volt a gyönge pontja.
Vécétartály, csap, porszívó, kávédaráló – ment, szívott, húzott, pörgött.
Esernyő, lábas, mixer, locsolócső – foltozta, forrasztotta, ragasztotta.
Semmi sem maradt reparálatlan.
De ásott, de kapált is. Jóban volt a földdel, vagy küzdött vele. Minden paraszti munkát ismert,és némelyiket gyakorolta is. Vetett, metszett, öntözött, paradicsomot passzírozott. Árvíz ellen védekezett, árvíz után iszapolt, meszelt, szúnyoghálót foltozott. Épített, mint egy kőműves. Betonozott és üvegezett, glettelt és gittelt. Tetőcserepet rakott. Burkolt és cinezett.
Ja és az autó meg a bicikli, á, az neki ment, mint a karikacsapás, tíz perc alatt megszerelte. Nincs ennek semmi baja, csak ezt az anyát kicseréljük, a csavart megszorítjuk. Ehhez van alkatrészem, gyertyám, tömítésem, fogóm, mindjárt hozom.
A vízbe csak derékig ment bele, ámde uralta. Pumpát szerelt be a Dunába, és onnan vezette ki a vizet az üdülőbe, sőt a budiba, feltalálta a vízöblítéses árnyékszéket. Szétszedte és összerakta a villanykályhát, meg merte fogni az üveggyapotot, mintha csak báránybunda lenne. Lakkozott parkettával rakta ki az egyik szoba mennyezetét, táncparkettet csinált a legyeknek.
Így volt ő materialista. Egyébként főzni is tudott, a kezére állt a kés, a fakanál, és minden termés. Zöldbab, krumpli, pillanatok alatt föl lett darabolva, miután meg volt termelve. És meg is lett éve, mert enni is tudott nagyon, ahogy ő evett, az szilaj művészet volt: bekebelezte az ételt, minden ételt, magába vette, szopta és marta, olyankor maga volt az evés, tán a föld falja és táplálja így azt, ami benne és rajta van, valami barbár kedvteléssel. Megette a hal fejét, a malac bőrét, a csirke lábát meg az eszét. A tejet is ette, kenyeret aprított bele, úgy kanalazta. A vaskos ujjaival felszedegette az asztalról a morzsákat, föltunkolta azsírt, cuppantva leszopta a csontokat, a cubákot, kiszívta a velőt, elrágta az emberpróbáló mócsingot.
Vallás, ideológia, párt, irodalom, elmélet, eszmefuttatás, az ilyesmi neki nemigen számított; csak legyintett rájuk és elfintorodott. Undorodott tőlük. Meglendítette a karját, és mormogott (vagy káromkodott) avval a lökettel az intonációjában. Hogy á, hazugságok ezek mind, blöff.
Ez nagyon jellemző volt rá, ez az intonáció, amit csak valami zenei fogalommal lehetne jelezni, vagy mondjuk egy hullámzó kuglipályán a golyó pördülésével és a bábuk zokogó estével. Volt ott szidalom is, de a hangbicsaklás elvette az élét. Én most úgy gondolom, hogy az anyag erejére és lényegiségére hivatkozott ezzel a hanghullámmal, hullámvölggyel, hangcsavarral, fordított violinkulccsal. Siralomvölggyel. Na meg grimaszolt is ilyenkor, és elvörösödött. Vagy sápadt foltok ütöttek ki az arcán. Megvonaglott az arcizma, mint aki mozgatni tudja a fülét. Mély indulatot ébresztett benne, ha valaki lenézte az anyagiságokat, a föld kemény valóságát, és a fellegekben járt, ha érzelmi, spekulatív, ne adj isten, a még ezeknél is gyanúsabb irodalmi magaslatokba szállt el.
Az „irodalmat” – ezt így, idézőjelek közt mondta – egyenesen utálta. Megvetette azt, aki nem átallja rögzíteni a ringy-rongy gondolatait meg a hamis érzelmeit, mámoros képzeletének szüleményeit, mintha az ilyesvalaki démonokkal trafikálna és kétes fekete-fehér mágiát űzne, babonás volna, nem lenne egészen tisztességes ember. Ehhez képest három irodalmár nő körében élt: anyám keresztrejtvény-fejtő és rímfaragó volt, a húgom könyvmoly és esztéta, én pedig tizenhárom éves koromtól fogva folyton könyvhalmok és füzetek közt bujkáltam, mint egy partizán, és bohémekkel evett a fene. Ránk hagyta, de el kellett viselnünk a gunyoros pillantásait: mégis miakrisztusmáriáját művelünk mi itt?
Ő értett dolgokhoz, az szent. Noha esztétikailag olykor kifogásolhatóan reparált meg valamit – ónpöttyök, forradások, otromba hegek jelezték a keze, tíz tömzsi ujja, tíz gombás körme nyomát, de az a valami aztán működött, járt, szívott vagy fújt, üzemelt. Ismét forgott a centrifuga, sütött a vasaló. Meg tudta szögelni a műanyag papucsot is ,és meg tudta forrasztani anyám szűzmáriás arany nyakláncát. A huzalokat addig kötögette ide-oda, amíg labirintussá nem változott az egész vezetékrendszer, ámde aztán minden funkcionált.
Most, hogy meghalt, a telefon-, villany- és vízvezeték-szerelők tanácstalanok. Az egész házat egy áttekinthetetlen, falak, padlók, bútorok mögött vonuló, rizomatikus kábel- és csőhálózat fonja be. Csak ő tudta, mi miért és mi végett van ott ahol, és hová vezet, mire szolgál. Nekünk fogalmunk sincs. Minden nagyjából szabálytalan, de még ég, szól, fűt, sípol.
Egyedül a mobiltelefonhoz nem értett, habár a halála előtt ahhoz is valami antennát tervezett már, forrón érdekelte a fura, tenyérbemászó kis szerkezet.
Egyszer megkért, hogy nyomogassam az ásót a földbe azokon a bizonyos helyeken, ahol gilisztát vél, mit vél, fog találni a horgászáshoz. Nagyon igyekeztem, kézzel-lábbal, hogy rendesen a földbe döfjem azt az ásót a kijelölt pontokon, és óvatosan fordítsam ki a földet. Tönkre ne tegyem a gilisztákat. Egy kicsit azért ment. Láttam, hogy egy kicsit jónak tartja a munkálkodásomat, büszke voltam magamra, az ásó lányra, meg reá is, a szakavatott gilisztaszedőre. Már-már összemelegedtünk ott a vízparton. Az volt tán életünk legmeghittebb félórája. A zsíros, nedves göröngyök meg a kukacok és rovarok fölött guggolva fekete kézzel, a göröngyöket bámulva, a földben matatva. Kézzel fogta meg a földigilisztákat.
Horgászszerencséje azonban, a sok kövér kukac ellenére, sosem volt. A metafizikai várakozáshoz nem volt türelme. Jönnie kellett volna a halnak a jó gilisztákra! De ez már nem így működött, sehogy sem működött, kint a vízen a véletlenen, a szerencsén és a tétlenség elviselésén múlott minden. El is unta ezt a hiábavaló, boldogtalan időtöltést, elkeserítette őt, és nekem elszorult a szívem, amikor gyerekesen lógó orral és üres kézzel szállt ki a csónakból, üres vödröt lóbálva, lekonyult pecabotokkal.
Hogy ő már úgyis halott, ezt azzal a hangsúllyal mondta, hogy őt veszély már nem fenyegeti. Hogy ő a legkockázatosabb dolgokban immár a segítségemre lehet. Ő a túlvilágon most is anyagelvű, és jobban ért onnan is a földhöz, mint én idelenn. Őt aztán most már tényleg nem kell félteni, nem mintha féltettük volna valaha is, de mi valami lényegeshez itt lenn csöppet sem konyítunk, amit ő még onnan is pontosan érzékel és tud.
Igazából áldozatos ember volt apám. Szinte mindent értünk tett, úgy egyáltalán a dolgok fönnmaradásáért és javíthatatlanná nem válásáért. A legócskább villanyborotvát, zsebrádiót és bicikligumit is meg akarta menteni. Bárkinek bármit megcsinált, és jó érzéssel töltötte el, ha segíthetett. Természetesen gyakorlatilag. Viszont akként vélekedett, hogy a halállal: annyi. Azt nagyon konkrét eseményként, végleges elválásként és maradéktalan megsemmisülésként, tótumfaktumként fogta föl. Mintha egy kő lenne. Nemhogy túlvilág, annak semmiféle spirituális vagy pszichés, „emlékezünk rád”-típusú változata nem érdekelte; az „amíg emlékezünk rád, addig létezel”-féle közhelyeket kiröhögte. Kiröhögi most is. Lám, tudja, hogy ő nem létezik. A halált abszolút zárlatnak tekintette. Az emberi test anyaga elrohad, és kész. Mész a büdös francba, az emésztőgödörbe. Pontosan számolt a test elrothadásának egész mechanizmusával, az enyészettel, a férgek munkájával, az elporladással. Nem mintha nem sajnálta volna egy kicsit, hogy így van – voltaképpen érzelmes volt –, ámde ez a nagy helyzet. Nincs segítség az emberen. Kis idő, és mintha soha nem is lettél, nem is küszködtél volna ezen a földgolyón.
Néha sírt. Amikor, ritkán, nagyon beborozott, vagy ha esetleg valami kiszámíthatatlan érzelmi megrázkódtatás érte – ilyenkor titokban. Részegen viszont nyíltan és gyerekesen, taknyosan sírt az egész értelmetlenség miatt, ami az élete. Nem általánosságban fogalmazott, hanem így direkt, a saját élete értelmetlenségéről, hiábavalóságáról és kudarcáról beszélt. Ez sem sikerült, az sem, a ház sem, Jugoszlávia sem, a családja sem, mi sem sikerültünk, csupa lány, csupa szerencsétlen „irodalmár”,író vők, s a nagy igyekezeten túl ő maga sem vitte semmire. Meg fog halni. Javíthatatlanok vagyunk mindahányan. Anyám ilyenkor csepülte. Egyszer, legnagyobb meglepetésemre, akkor érzékenyedett így el (s ment be a fürdőszobába), amikor a második világháborúról beszéltem valamit ebéd után, meg hogy én erről mit írtam, hogyan gyürkőztem meg az anyaggal. Egyszer csak elvörösödött, és föltépte az ajtót, zubogott a vízcsap, arcot mosott. Meg máskor is, ritkán, előfordult ilyesmi váratlan pillanatokban. Mondjuk a kudarcaim és a kudarcaimon való fölülemelkedésem vagy fölülemelkedni akarásom, a belső háborúm, az meghatotta.
Ő nem olvasott, csak mindig hallgatta, hogy mi nők mind mennyit írunk, olvasunk, böngészünk makacsul, rontjuk a szemünket, fogyasztjuk az áramot, és ez, a dühvel vegyes szorongás, hogy mi mit csinálunk, olykor könnyeket csalt a szemébe, vért lökött az arcába. És ugyanakkor el is sápasztotta, fehér meg kékesvörös foltok jelentek meg az orcáján, megvonaglott az a bizonyos izma.
Oly fekete volt az ég a zárt öböl fölött, amikor őt szólongattam a nyáron, mintha fölfordult volna a föld, és idelenn a falvaknak a tengerben tükröződő lámpácskái lennének a csillagok. Kifordult a Zrínyi híres négy sora. Két összetolt széken hevertem tíz centire a csillagos víztől, vagyis az égtől, durva pokrócba burkolózva, egy lapos üveg lengyel vodkával a markomban. Tenyérbemászó üvegcse volt. Megvert a szerelmem! Majdnem meggyilkolt. Szerelmes voltam-e akkor még belé? Ez eldönthetetlen; gyalázatosan, már-már érzelmek nélkül szenvedtem. Az éjszakában nem látszott a két monokli. Napközben és szégyenszemre még este is fekete napszemüvegben jártam. Kék-zöld szilvaszemekkel ébredtem, melyek aztán lila-sárgává értek. Engem még sohasem vertek meg, bámultam a tükörbe hitetlenül. Hogy kivirágzott a két szemem! Hunyorogtam a harmattól, csipától, váladéktól, micsodától, és a véraláfutások úgy terjengtek az arcomon, mint az akvarell.
Tarkóm pattant a padlón, mint a labda. A csont felejthetetlen koppanása, repetálva. Szerelemféltésből ütött le – egészen pontosan fogalmazva paranoid féltékenységből. Féltve vert. Aztán sírt, és megokolta a tettét. Még a szemem is rosszul áll! Néz bele a vakvilágba, a világ rózsaszín húsába mászik, más férfiakra téved – ez a rejtelmes „másik férfi” volt a mániája – , asszonyokat simogat, elvágyódik, keresztülnéz, fölnéz az égre, mint most, le a vízbe, és fordítva, kóbor és megbízhatatlan, kurva a lelkem! Nimfomán! Ráadásul jár a szám, beszélni is szoktam, olykor egészen nekihevülve, szenvedélyesen és romlottan. Süket sem vagyok, mindig fülelek. Most is hallom a hullámok kotyogását, és belém hatolnak a férfihangok, belerezdül a méhem.
Csapdában voltam ott, a fekete hegyek közt, a zárt öbölben, ahol tartózkodtunk; csak autóval lehetett megközelíteni azt az isten háta mögötti oázist. A mobilom verekedés közben eltörött, s a batyummal magamra maradtam.
Apám nem vert. Igaz, gyerekkoromban elcsattant egy-két nyakleves, és óvodás koromban egyszer fakanállal elnáspángolta a fenekem, mert bekakáltam. Ijedtemben történt pedig, mivel az óvodából jövet-menet az egyik földszintes ház ablakában rendszerint megjelent egy félkegyelmű, és tátott szájjal vigyorgott rám. A nyitott ablakú szobából dohszag és sötétség áradt. Megbabonázott ez a látvány, ez az idióta, földbe gyökerezett lábbal álltam és bámultam. Csak én ezt nem tudtam elmondani: hogy félek attól az utcától, és hogy mégis muszáj megállnom a pinceszagú, fekete ablak előtt.
Sok-sok évbe, évtizedbe tellett, míg kiharcoltam apámnál a minimális megbecsülést. Elvesztettem nála a becsületem, kiharcoltam, elvesztettem, és kiküzdöttem megint. De teljes mértékben talán sohasem veszítettem el s nyertem meg. A családban csak nekünk volt kék szemünk – bár az enyémbe beszökött egy kis zöld, az övében meg egy kis törékeny jég keletkezett –,és mintha egymás szemével néztük volna egymást. Az ő materialista, meg az én idealista szemléletem összetalálkozott egy-egy gyors, különös pillantásban. Veszélyes szemkontaktus volt, zárlatos! De nem volt hűség híján való.
A bohémek, a művészek meg a költők, pláne, ha nők, istenverése voltak az ő szemében. Anyámat is eltiltotta a festéstől, a színjátszástól, és csak a hímzést engedte meg neki, a húgomnak meg csak a harmonikát, ezt a hangszert hasznosnak ítélte. Én, miközben mindenfélét olvastam, úgy tettem, mintha tanulnék. De azért, bármennyire is haragudott, ő vette nekem az első számítógépet, szinte terapeutikus célzattal, hogy írjak technikásan, ha már így fordult, hogy én csak ehhez a semmirekellő irodalomhoz értek. A számítógép, az komoly, érdemes dolog, az esetleg még rendbe hoz. Volt benne talán valami talán. Az a könnycsepp a második világháború meg a Shoah miatt, az nekem is szólt. A nullásra nyírt idiótát sohasem mondhattam el neki; hogy csorgott a vicsorgó szája sarkából a nyál, és parázslott a szeme a sötétben.
Könnyek közt szólongattam tehát apámat a fekete víz partján, és az üres vodkásüveget, mint valami nyöszörgéssel és nyállal telt palackpostát,belehajítottam a tengerbe, ahol mindörökre eltűnt.
