BJÁNOSSY Lajos, Hamu és ecet, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006.
Amfetamin-dzsánkik egymást ijesztgetős, negyednapos afterpartiján alighanem dobogós parasztori volna Jánossy regényindítása. Képzeljük el: töltőtollba építhető mikrokameránk nem lévén saját, prímszám-szelídítő képességeinkben bízva és csalatkozva tapsoltunk el egy kisebb vagyont az éjszaka folyamán. Nagy nehezen elvergődünk a rulettasztal mellől, izzadt orcánkat és a seggünkre kihajtott, üresnek bizonyuló farzsebeinket a hajnali nap fénye hangsúlyozza. És akkor, félrészegen és kvázi-agyonverve, az utcán kóvályogva meglátjuk az apánkat.
A pirkadatkor hagymabűzös izzadságában is gimnasztikázó, cédulákban, gondos katalógusokban, naplóbejegyzésekben és kiszáradt tollszárakban élő, kényszeres Édesapánkat, az idiótát, aki képes évente négy hónapig nem cigizni, csak hogy „tisztuljon a tüdeje”, aki húsz év után nehezen dob el egy felmosórongynak is alkalmatlan mackónadrágot, és akivel még sohasem futottunk össze véletlenül. Akit elképzelni is képtelenség, bármennyire igyekszik az elbeszélő, hogy legalább egy épkézláb bulit, „zsúrt” összefantáziáljon a hatvanas évekből, amin a fater esetleg… Csak „örök szófordulatai” visszhangoznak: „ungeheimlich”; „von Haus aus”; „alma slafrokban” – ám nincs jelenet, amelyre a mondatfoszlányok felfűzhetők volnának. Nincs a fiú által (is) elképzelhető, esetleg közösen megélhető történet.
A valós vagy vizionált hajnali apa-megpillantás egyetlen másodpercéből bontakozik ki a regény: a fia életét / személyiségét / kimondható és elgondolható mondatait merev struktúrákba egyengető apa, illetve a jobb híján – önsorsa híján, legyünk pontosak! – a Véletlen kiszámíthatatlan erőinek a befolyásolásával és uralásával próbálkozó játék-addikt fiú „történetei”. A kora reggeli találkozásban rejlő lehetőségeket egy másik, a fiú visszaemlékezéseiben vissza-visszatérő jelenet világítja meg a legpontosabban. A kamaszkorú elbeszélő az apa által rárótt testedzés elmismásolása (blueszenekari próbára való felcserélése) miatt a konyhasarokba szorul: vonja az apa kérdőre éppen, igazság/hazugság mibenléte kerül egyebek mellett terítékre, és a tanksúlyú mondat: „Szeretsz te minket egyáltalán?”
Nos, ártatlan szemmel néz a hajnal, madarak ébrednek a reggeli dallal satöbbi, a neveltetésére, a szülők generációjának értékeire éppen csúfot verő, a dorbézolásból lábadozó fiú előtt ott az esély, hogy pubertáskori önmaga említett kérdésre adott ajtócsapás-válaszát korrigálja, pontosítsa, esetleg megerősítse. Hogy tisztázza a hányadán állást és önmagát. Az azonosságokat és különbözőségeket, azt, hogy kit alakít: a Fiút a Perzsiából, a határsávról előmerészkedő cigányokat a gyerekkorából, az Istennel szembeszálló Játékost, a még ártatlan Vikidált vagy éppen az Apát, akivel egyforma intenzitással megszállottak, csak más-más élettereken / érdeklődési körökben. A Tét kicsit nagyobb talán, mint a szerencsekeréken. A könyvborító szövege, mely a poént hivatott lelőni, inkább leszűkíti az utolsó jelenet többértelműségét: a „fiú vélhetően egy, a múltban kimondani nem tudott vagy mert tagadással mond először életében igent – önmagára”. Aztán elindul az apja után (!), szabadon – hm, itt azért ránk bízatik a tagadás / a „valakire” igent mondás értelme, nemdebár? Olvassatok, döntsetek!
Az említett regénykezdés és -vég között a Hamu és ecet a múltból felvillanó emlékek hol lazábban, hol egyértelműbben összekapcsolódó sorozata. Tekintsük az elbeszélőt akár „nosztalgikusnak”, akár „nosztalgikus realistának”, az én/az identitás nyomába eredő mozaikkészítő kisiparosnak vagy a XX. századi históriákat boncolgató detektívnek, az „anyáékkal a Balatonon” jelenetek, a hogyan szűkítsük csövivé a farmert, hol vegyünk Alföldi papucsot, hogyan ittam húgyot az első P. Mobil koncertemen típusú sztorik Garaczi, Péterfy satöbbi írásai után már ásítozásra ingerlők (még akkor is, ha akadnak jó poénok, mint amilyen a Jézus születését ábrázoló szentkép alá vésett Nazareth metálzenekar-logó és egyéb nyalókák a Kádár-medencéből). Szép mondatok, erős történetek, de az egész mégis, valahogy… már ismerős.
