Kertész Imre: Európa nyomasztó öröksége, Bp., 2008, 2990 HUF.
A Magvető kiadó, Hafner Zoltán szerkesztésében, Kertész-esszékötetet jelentetett meg az ünnepekre. A szövegek döntő többségét Kertész olvasói jól ismerik, az utóbbi években mondott alkalmi beszédek lehetnek valamelyest újak számunkra és művésztársakról szóló nyúlfarknyi, többnyire napi és hetilapok hasábjairól kimentett írások, kiállításmegnyitók, nekrológok.
Két új kérdésfeltevésre figyelhetnek fel az esszék ismerői ezekben a szövegekben. Az egyik a Kertész radikális kultúrkritikáját mindig is árnyaló kultúrnosztalgia jelenléte, a remény, hogy a történelemnek az egyest eltipró mechanizmusától visszanyerhertőek a személyes létezés végső, nagy kérdései, elsősorban a halál, a saját halál problémája. Auschwitz a halált mindenféle metafizikai, misztikus vagy esztétikai jellegétől végérvényesen megfosztotta. Ahogy Kertész kedvence, Jean Améry mondja, az auschwitzi haláltól nincs út a Halál Velencében-hez. Kertész pedig mintha éppen azt remélné, hogy a művészet képes megtalálni ezt a visszautat, a nagy művészi teljesítmény talán nem is más számára, mint a személyiség valódiságának visszaszerzése a halálban. Erről beszél Farkas István képeiről szólva, ezért tartja az európai kultúra kiemelten fontos, sűrített pillanatának Isolde szerelmi halálát, ebben a szellemben ír Janacek zenéjéről. Farkas Istvánról először azt tudjuk meg, hogy 44-ben elvitték és meggyilkolták, aztán olvassuk, hogy képein „ezek a hanyatló alakok a tájak ragyogó fényében vagy az interiőrök félhomályában, életszeretetet sugároznak. Mégis meghúzódik bennük a tudás, s titokban a veszély előérzete”. A képek jelzései, előrefutásuk a halálhoz, kimentik a tömeggyilkosság gépezetéből ezt az arcot, sikerül megőrizniük halálát valóban saját halálnak.
Így érthető meg igazán, mi okból van, hogy „egyre többször járt eszembe Nietzsche mondata, amelyet A tragédia születése ajánlásában írt, s amely szerint ő a művészetben az élet legmagasabb feladatát… látja”. Voltaképpen minden kis művészportré erről és csak erről beszél, sokszor keveset tudunk meg ezért arról, akiről a méltatás szól. Darvas Ivánnak például csak egészen korai szerepeit említi futólag Kertész nekrológjában, majd élete vége felé a Sorstalanság felolvasását. A közbülső életpálya – Darvas voltaképpeni pályája – egyszerűen eltűnik.
Kertész értelmezői kevéssé figyeltek oda a szerző műfordítói tevékenységére idáig, ha például Canetti és Joseph Roth fordítójaként is számba veszik, talán jobban észreveszik, jobban hangsúlyozzák ezt a kultúrnosztalgiát.
A másik lényeges kérdés pedig, amire Sándor Iván hívta fel a figyelmet, hogy nagyjából a rendszerváltás „robbantja ki” Kertész esszéírói korszakát. Fejtő Ferencnek írt köszöntőlevelében el is mondja, hogy az akkori folyamatok, elsősorban a nemzeti önismeret látványos csődje, a szabadságtól való mind nyilvánvalóbb irtózás és mindezek nyomában a szótárában tragikomikus módon változatlan antiszemitizmus megjelenése irányította figyelmét Magyarország politikai-történeti kérdéseire, a Kádár-korszak alatti „belső emigrációban” éppen azon igyekezett, hogy függetlenítse magát mindezektől. A 2001. szeptembere utáni világhelyzettel is egyre többet foglalkozik berlini tartózkodása alatt. Az utolsó esszékben mindezek hatására lassan belátja, hogy elképzelései, miszerint Auschwitz botrányának megértése és átélése létrehozhat egy olyan, jó hagyományaihoz méltó Európát, amelyik képes végérvényesen leszámolni a bolsevik és náci totalitarizmusok századával, korszerűtlen humanista illúziók voltak. Ha akarunk katarzist a végére, tessék: a varázsló eltöri pálcáját.
Mert most már világos: Kertész Imre nagyszabású írói-gondolkodói életműve nagyjából lezárult. Kiadójának különleges pechje, hogy mindez többé-kevésbé egybeesett bőven megérdemelt Nobel-díjának odaítélésével.
Méltatlan mindahhoz, amiről eddig szó volt, de mégis arról van szó, hogy a kiadó egyetlen Nobel-díjas szerzőjétől nem lehet mit kiadni. Ezt a helyzetet, az életmű különleges súlyára való tekintettel is, lehetne méltányosan is kezelni, tudomásul venni, hogy Kertész nem piaci szereplőként fontos. Jól látható azonban az erőlködés, hogy pár évente mégis piacra dobjanak valamit neves szerzőjüktől, az ennek az esszékötetnek a gerincét alkotó szövegeket, ha jól számolom, húsz éven belül negyedszerre. Ráadásul, szembeszállva a régi kritikai hiányérzettel, ami hiányolja a szépirodalmat Kertész pályájának utóbbi majd két évtizedéből, még azt is megkockáztatja a fülszöveg, hogy „az esszék és emlékezések akár naplóregényként is olvashatók”. Ugyan már. A belső fülön azt olvassuk, hogy „Kertész Imre új könyve az elmúlt húsz év esszéinek java részét gyűjti egybe, amelyeknek mintegy a fele most jelenik meg először kötetben”. Az elmúlt húsz évet megelőzően azonban Kertész nemigen írt esszéket, és noha szám szerint talán igaz, hogy az összegyűjtött szövegek fele most jelenik meg kötetben először, ezeknek az írásoknak igen tekintélyes része pár flekkes köszöntő, megnyitó, emlékbeszéd. A nagyesszék ismerősek, még azok is, amelyeket nem olvastunk, a néha szó szerinti, hosszú átvételek miatt. Ha valóban elkerülhetetlenül úgy kell lennie, hogy a szerző neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, akkor érdemes lenne talán a műfordításokat kiadni újra, ahogy A tragédia születésével meg is történt, feltéve, hogy jogilag lehetséges volna. Inkább Kertésszel zárom, hogy ne én mondjak ítéletet: „ Ha, mint ugyancsak Nietzsche mondja, Isten meghalt, és a politika meg az üzlet szorításában a művészet is halálos veszélybe kerül, tényleg nem lehet tudni, miféle oltár elé járul majd az ember, aki pedig oltár nélkül nem élhet – legalábbis emberi életet nem”.
Vári György
