B+
Christina Lamb: A herati varrókörök; 2008 Park könykiadó, fordította: Szántó Judit; 299 oldal; ára: 3900 forint
Mielőtt ennek a könyvnek az ismertetésébe kezdek, le szeretnék szögezni valamit: A világon kevés bátrabb és szerencsésebb ember van, mint Christina Lamb. Azok közé a haditudósítók közé tartozik, akik komolyan a vásárra viszik a bőrüket egy-egy történetért és mindent megúsznak élve. Hiába esik át bárki bármilyen képzésen vagy megy el egy háborús övezetbe és tér vissza ép bőrrel: én még nem találkoztam olyan haditudósítóval, aki ne verte volna az asztalhoz a poharat és nem mondta volna, hogy hamdalillah (istennek hála), ha egy-egy zónából épp bőrrel visszatért. Nem lehet rangsorolni a haditudósítókat, mert nincsenek jobbak vagy rosszabbak, aki bemegy egy ilyen zónába, gyakorlatilag feliratatja a nevét egy puskagolyóra. Minden óvintézkedés dacára a szerencse legalább negyven százalékban játszik.
Nem állíthatjuk, hogy Christina Lamb profibb lenne, mint az a Daniel Pearl, akit egyenes adásban fejeztek le a szélsőségesek Pakisztánban. Azt mondhatjuk – hiszen Lamb is hasonló dolgokkal foglalkozik, mint amivel Pearl foglalkozott -, hogy szerencsésebb. Mindezt, úgy, hogy Lamb szőke és zöld szemű nő egy olyan világban, ahol nőket korbácsolnak meg, ha kilátszik a bokájuk.
A heratti varrókörök Lamb afganisztáni munkáját summázza, képet ad az ország szovjet megszállásáról, a tálib rendszer megszilárdulásáról és a ikertornyok lerombolása utáni amerikai megszállásról, amit ő – néhány helyi véleményére hivatkozva – felszabadításként értékel.
Hosszas, interjúkból átgyúrt szövegeken keresztül ecseteli a tálib terrort – pl. betiltották a nevetést, illetve a nem muszlimoknak sárga, megkülönböztető jegyet kellett viselniük, a nők nem mehettek utcára, tilos volt a sakk, a kártya, a sárkányeregetés stb. - és vérengzéseket, elemzi a politikai erőket a térségben és a humanitárius viszonyokat. Komoly, átfogó képet ad az olvasónak Afganisztán történelméről, úgy, hogy minden harmadik bekezdésben valami újabb borzalmat mutat be a Talibán részéről.
Lamb remek kapcsolatokkal rendelkezik a térségben, hiszen végigtudósítótta az afgán-szovjet háborút, amikor még a tálibok is barátot láttak az Egyesült Államokban és szövetségeseiben, hála a nagymennyiségű fegyvernek, amivel támogatták a szovjetek elleni ellenállást, komoly ismeretségekre tett szert, mindkét oldalról. (Pl. személyesen ismeri Hamid Karzajt)
A kötet első fejezeteiben a szovjetek elleni gerillaháború utáni ország újraszerveződését mutatja be, hogyan kerül a hatalom a fundamentalista szunnitákhoz, miután az oroszok elhagyták az országot. Részletesen ír a tálib rezsim kapcsolati rendszeréréől, ideológiájáról mely vissza akarta vezetni országát a próféta idejébe, azzal a módszerrel, hogy néhol pakisztánba menekült néhai szabadságharcosokat, néha kiugrott tálibokat (pl. A tálib hóhér című fejezet) vagy 2001 után emigrációban élő tálib vezetőket interjúvol meg. A kötet első néhány fejezete helyére teszi azokat a szervezeteket és személyeket, akiket előszeretettel kever össze a nyugati média, megtudjuk, hogy kik azok a tálibok és mi az alapvető különbség köztük a mudzsahidin között.
A kötet középpontjában, európai műveltségű afgán férfiak és nők állnak, akik valamilyen módon szembehelyezkedtek a rezsimmel. Például álcázott irodalmi köröket szerveztek, amikor sem nyugati irodalmat, sem nyugati illetve nem vallásos zenét, sem tévét nézni nem lehetett. Az egyetlen közös tevékenység amit a Tálib rezsim engedélyezett, a varrás volt. A közös varrás jegyében több száz nő kapott valamiféle műveltséget, Lamb ezeken a varrókörökön keresztül mutatja be Afganisztán múltját és jelenét.
A könyv stílusát néhol túl sziruposnak és hatásvadásznak érezhetjük az olyan választékos költői eszközök használata miatt, amelyek véleményem szerint egyszerűen nem passzolnak a témához (pl. „a magasban a tejút vágott magának csillámporos ösvényt”, majd pár oldallal később egy kivégzés részletes ecsetelése olvasható), néhol pedig elfogultnak a nyugati világ értékrendje felé. Arra a kérdésre, hogy a másik oldalon miért jelentek meg például a női harcosok illetve a női öngyilkos merénylők is, nem kapunk választ.
Érdekes tény az is, hogy bár ebben a könyvben láttam először leírva Uszama ibn Ládin (Vagyis Ládin fia Uszama) nevét helyesen, Lamb a világ legismertebb terrorirstáját úgy állítja be, hogy az gyakorlatilag megvásárolta a tálibok védelmét és csak az ősi vendégjog (akit vendégül látnak, az védettséget élvez) gátolja meg őket abban, hogy kiadják. Ibn Ládin a szovjetek elleni fellépéséről, illetve néhai amerikai támogatottságáról szó sem esik a könyvben, mint ahogyan arról sem, hogy az amerikai offenzíva alatt, a tálib rezsim többször is felajánotta Ibn Ládin kiadását, amennyiben konkrét bizonyítékokkal szolgálnak arról, hogy ő tervezte meg és rendelte el a támadásokat az ikertornyok ellen.
Mindamellett, ez a könyv precíz és átfogó képet nyújt Afganisztáról és történelméről, viszonyáról Pakisztánhoz, illetve a több évtizedes háborúról, ami a térségben zajlik. A hiányzó kérdésekre pedig tíz év múlva fogunk választ kapni. Ha akkor érdekel még valakit Afganisztán.
