Előzmény:
[ezt olvassuk] Ian McEwan: Vágy és vezeklés (2.)
Ahogy legutóbb említettem, ebben a bejegyzésben az első rész hetedik fejezetével, azzal a bizonyos csalánpüfölős jelenettel fogok részletesebben foglalkozni. Vagyis némiképp rendhagyó módon inkább kérdéseket intézni mindazokhoz, kik olvasták, vagy most olvassák a könyvet.
Első ránézésre mintha egy semmihez sem kapcsolódó epizódról lenne szó, de épp emiatt érdemes elidőzni ennél a résznél egy kis ideig, hiszen épp epizódjellege az, ami felhívja magára a figyelmet, s kérdések sorát váltja ki az olvasóból.
Fontos, hogy még ez a rövid fejezet is két részre oszlik, mind a mondanivalót, mind a tördelést tekintve.
„A szigeti templom az 1780-as évek vége felé, Nicolas Revett stílusában épült, és afféle helybéli érdekességnek szánták, szemet gyönyörködtető épületnek, amely bukolikus eszményeket hangsúlyoz, de természetesen nincsen semmiféle vallási rendeltetése.”
- olvashatjuk a kezdő sorokat. Egy templom romjainak leírásával találjuk szembe magunkat, és én kétségbeesetten kérdezem: miért is? hogyan jön ez így ide? mi célja neki? mi az előzménye? Olyan ez itt, mintha azzal, hogy Briony kirohan a világból erre az elhanyagolt szigetre, mi is megpihenni kényszerülnénk, kikapcsolódni a történet menetéből, eltávolodni tőle térben és időben egyaránt. Valahogy megakasztja az eddigi lendületet, valahogy kizökkent az olvasás eddigi pályájáról, és hagyja, hogy leragadjak a mondatnál: mi olyan fontos ebben a templomban, miért olyan lényeges ez a leírás?
Áttérve a fejezet második felére, ismét Brionyval találkozhatunk, és ismét a valóság-képzelet, gyermekkor-felnőttkor problematikájával. A belső, önmagunkban önmagunkról teremtett (akár ideiglenes, akár tartósabb) kép és a külvilág által érzékelt kép kettősségével. Figyeljük csak meg ezt a mondatot:
„Nehéz úgy hosszan püfölni a csalánt, hogy elő ne kerekedjék belőle egy történet, és Briony valamiféle zord megelégedéssel hamarosan át is adta magát neki egészen, noha a külvilág csak egy rettentő rosszkedvű gyermeket láthatott benne.”
Később pedig:
„A képzelgés színei fakulni kezdtek, enyészetnek indult a mozdulatból és egyensúlyozásból merített önimádó élvezet, fájt a karja. Egyre inkább a magányos kislány lett Brionyból, aki bottal püföli a csalánt, abbahagyta hát, a fák közé dobta a botot, és körülnézett.”
A kislány, aki bottal püföli a csalánt. Igen ám, de közben, az ő belső életét tekintve, súlyos kérdésekkel küzd, érzi, átéli, vagy legalább is át akarja élni a változást:
„A csalánkaszabolás felér egy öntisztulással, s most úgy érezte, a gyermekkortól is meg kell szabadulnia, hiszen nincs többé szüksége rá.”
Vagy ahogy később olvashatjuk:
„Természetellenes módon nem engedélyezte magának, hogy hátranézzen, és Leon értésére adja, hogy észrevette; Leonnak meg kell tanulnia, hogy ő már független mások véleményétől, így Leonétól is.”
Szemmel láthatóan Briony ezzel a szertartással, a csalánpüföléssel akarja lezárni élete egy szakaszát, De vajon biztos, hogy ebben a szökőkútjelenet játszotta a fő szerepet? Biztos, hogy minden azzal függ össze, hogy látott valamit, amit nem tudott az addig ismert sablonok alapján értelmezni, és ez kizökkentette addigi világából? Akkor miért tekinti épp Lolának a csapkodásra, elpusztításra kiszemelt csalánokat ott a szigeten a templomrom közelében? Csapkod-csapkod, nyüstöli, belead apait-anyait, és közben arra gondol, hogy ezt Lola kapja.
Mert Lola… tényleg, mit is tett Lola konkrétan?
Nem sokkal többet, minthogy két évvel idősebb Brionynál, és hogy ennek következtében sokkal magabiztosabbnak és önállóbbnak tűnik nála, hogy neki nem kell harcolnia azért, hogy kimutassa, független mások véleményétől, neki nem kell fegyelmeznie magát, hogy nem, nem futunk oda a bátyushoz, nem vesszük észre, mert akkor csak egy gyereknek, egy kisgyereknek fognak tekinteni minket, és azt mostantól, mától, ettől a pillanattól, hogy elpusztítottunk minden csalánt, amit el akartunk, ezt nem fogadjuk el, merthogy bizony tessék észrevenni, mi már nem vagyunk gyerekek.
Nem ismerős ez egy kicsit saját kamaszkorunkból is?
Az a másik, az a ritkán látott rokonlány. Akitől, ha összegyűl a nagy család, a felnőttek nem az iskolai jegyeket kérdezgetik, hanem a fiúkról faggatják. Nem arról, hogy jó gyerek módjára mindig rendet rak-e a szobájába, hanem, hogy milyen buliban volt mostanában. Csak pár év a különbség, és mégis másként kezelik, miközben mi teljesen jelentéktelennek és nevetségesnek tűnünk mindazokkal az élményekkel, az örömökkel-bánatokkal, vágyakkal, ábrándokkal, mik életünk szerves részei, és amúgy oly szívesen meséltünk volna róla. Nem akarunk többé gyerekek lenni, és érteni akarjuk azt is, hogy mi történt ott a szökőkútnál a nővérünk és aközött a fiú között, aki olyan, mint egy testvér. De mivel saját tapasztalatunk nincs, csak képzeletünkre támaszkodhatunk, és tehetetlenül csapkodhatjuk a csalánt egy elhagyatott kis szigeten. S ha már elfárad a kéz, és a valóság túlságosan is bepofátlankodik az fantáziavilágba, dacosan elhatározzuk: várni fogunk, ahogy Briony is vár,
„nyugodtan, és csökönyösen, míg események, valódi események, nem képzelgések, föl nem érnek a kihívásokhoz, és el nem oszlatják személyének jelentéktelenségét.”
Vészjóslónak tűnnek az utolsó szavak, elővetítik, hogy valami történni fog, valami rossz, amiben Brionynak akár gyerek, akár felnőtt, akár a képzeletvilágának rabja, akár hajlandó közel engedni magához a valóságot, meghatározó szerepe lesz.
