Potozky László 1988 szeptemberében született Csíkszeredában, jelenleg Marosvásárhelyen él, de a következő születésnapját, ha minden jól megy, már Budapesten ünnepli. Újságíró és kommunikáció szakos diplomája van, hamarosan remélhetőleg drámaírói is lesz. A Várad című folyóirat szerkesztője, és be-bedolgozik a Tessloff-Babilon Kiadónak is. Legutóbbi, Nappá lett lámpafény című novelláskötete a Magvetőnél jelent meg a tavalyi Könyvhétre, jelenleg egy Tigriscsíkok munkacímű regénnyel birkózik. Szeret sétálni és nem ért a focihoz (sőt egyéb sporthoz sem).
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Ez könnyű. Bartis Attila: A nyugalom. Nem hiszem, hogy valaha szerettem volna ennél jobban könyvet.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Például Raymond Carverhez, pedig sokan nagyra tartják. És Thomas Mannhoz sem igazán. Lehet, mert nem vagyok elég érett hozzá, nem tudom.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
„A legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom.” Ez a készülő, Tigriscsíkok munkacímű regényemből van.
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Ha lehet olyan is, aki nincs már köztünk, akkor egyértelműen Frida Kahlo. Senkit nem láttam még, aki ilyen gyönyörűen ki tudta volna teregetni magát.
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Őszintén bevallom, nem vagyok nagy zeneguru. De ha már föltétlenül auditív inger kell, akkor leginkább a csönd ösztönöz írásra. Na jó, egy kicsit Lana Del Rey is. Azt a zenét viszont, ami kikapcsol, nem szeretem. Jó figyelni.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
Egy olyan fiatal filmrendező, akinek azonos a világlátása az enyémmel.
Életed filmje egy... szünet nélkül futó Stalker.
A sport... szép dolog annak, aki nem azért járt le focizni az udvarra, hogy a csajokról beszélgessen a mindenkori kapussal.
Három óra múlva... biztosan átírnám már valamelyik válaszomat. (meg is tette, kétszer is – a szerk.)
A nők... olyanok, mint a mexikói kaja: fűszeresek és különlegesek.
Tragédia vagy komédia? Az attól függ.
Kávé vagy tea? Zsíroskenyér.
Gyros vagy pizza? Ilyen gonosz kérdésekre nem vagyok hajlandó válaszolni.
Csendélet a bányatónál (részlet)
Dél körül érkeztünk meg a túloldalra. A partot apró szemű, éles kavics borította, közte kicsorbult fémdarabok, üvegszilánkok villantak fel elszórtan. Felkapaszkodtunk a lejtős parton, szemünk előtt kiszipolyozva, öregen terült el a bánya egyetlen terasza, amely nem került még víz alá. A rekkenő hőség ellenére itt kellemesen hűvös volt, szemből, alig párszáz méterre tőlünk széles hátú, sebzett sziklameredély, a bánya legszélső fala tartott árnyékot. Bármerre jártunk, porfelhők szökkentek fel a talpunk alól: szikkadt volt minden, de a törmelékbe rajzolt hullámvonalak elárulták, valamikor járt már itt a tó.
Mindössze egy dömpert találtunk a kavicshordalékba fulladva – félrebillent teknőjén kívül nem látszott belőle semmi –, no meg egy markológépet egyik magasabb kiszögellésen, ahová már nem ért el a tó keze. Nyugdíjas, megroggyant jószág volt, lehetett vagy fél évszázados: a rozsda tetőtől-talpig lenyúzta róla a festéket, lánctalpa szétszakadva, darabokban hevert a földön; markolója élettelenül fityegett, s csak ha szél támadt, kanalazott bele alig észrevehetően a levegőbe.
Bármilyen előzetes jel nélkül, váratlanul dördült meg fejünk fölött az ég. Gyúródva tornyosultak egymásra a felhők, s mire elértük a gép fülkéjét, már kövér cseppekben zúdították ránk sokhónapos terhüket. Az első rántásra kezemben maradt a kilincs, az ajtó szerencsére így is engedett, először téged segítettelek föl, aztán én is felmásztam melléd. Az ölembe ültettelek, másként nem fértünk volna el a keskeny ülésen, melynek rugói nagyokat nyekkenve tiltakoztak a rájuk nehezedő súly alatt. Az eső átszivárgott a tetőn, és a nyakunkba csöpögött. Ültünk a leheletünktől rohamosan áthevülő fülkében, és mélyeket szippantottunk abból a szúrós, fanyar szagból, ami teljesen betöltötte a szűk teret, s amiben annyi év után is ott lengedezett az egykori vezető testének kipárolgása. Sofőrszag, mondtad. Mint a falusi buszokon. Bólintottam. Itt az ősz, mondtad. Ismét bólintottam.
Eközben a szél súlyos esőpászmákat csapott az ablakhoz. A víz fürge erekben borította el az üveget, és úgy vibrált, kavargott, akár egy vastag, higanyból szőtt függöny, mely mögött egyszerre pépessé ázik, majd egészen szétolvad a világ.
