Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach
Libri, 2012, 264 oldal, 2990 HUF
Dunajcsik Mátyás 1983-ban született Budapesten, és 2011-ben szerzett diplomát esztétika-francia szakon. Volt már költő, műfordító, alkalmi tolmács, színházi fesztiválszervező Cipruson, ifjúsági polgármester Kispesten, blogger, dramaturg, szabadúszó kritikus, nemzetközi levelező, irodalmi ügynök és városi séták vezetője is. 2011 őszétől 2014 augusztusáig a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. Ezt követően Izlandon folytatja tanulmányait. | Kötetei: Repülési kézikönyv (2007, JAK), Balbec Beach (2012, Libri) | http://dunajcsikmatyas.hu
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Gondolom senkit nem fog meglepni, hogy az első válaszom Az eltűnt idő nyomában lesz Marcel Prousttól. Egyszerűen megtanít látni, értelmezni a körülötted lévő világot, a művészetet éppúgy, mint az embereket, ahogy viselkednek egymással, ahogy szeretnek, gyűlölnek és emlékeznek. Valamilyen szinten ugyanez érvényes Nádas Péterre is, főleg az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek című műveire. Amit pedig Proust és Nádas nem tudnak a minket körülvevő világról – mert egyáltalán nem tudnak mindent – azt Thomas Pynchontól és William Gibsontól lehet megtanulni. Hogy egyikük se kapott még Nobel-díjat, az remekül jelzi a napnyugati „magas” kultúra teljesen reménytelen magábazártságát, sznobizmusát és irrelevanciáját. William Gibson például a nyolcvanas években nem csinált mást, mint előre megírta a következő száz évet. Ha ez nem irodalmi teljesítmény (is), akkor tényleg nem tudom, micsoda.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Hatalmas lukak vannak az általános műveltségemben, aminek azért örülök, mert így nem ugyanazokat a szerzőket olvastam, akiket mindenki más, így remélhetőleg az, amit létrehozok, szintén különbözik a többiekétől. A nagy oroszok például szinte teljesen hiányoznak a palettámról, egyetlen Tolsztoj- vagy Dosztojevszkij-regény elolvasásával se büszkélkedhetek, de például Hrabal se volt meg egyáltalán, és az évtizedek óta tomboló Tandori-ájulat is valahogy elkerült. Ottliktól pedig, mindegy hányszor próbálkoztam vele, hogy csakazértis olvassak tőle valamit, egyszerűen harminc oldal után hányingerem lesz. A fülledt bajtársiasságnak ez a végtelenül férfias levegője egyszerűen bűzlik az élethazugságoktól, még akkor is, ha tudom, hogy a magyar értelmiségnek igen tetemes hányada alapozta az egész életét és moralitását ezekre az élethazugságokra.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
Ha egy évvel ezelőtt kérdezed ezt meg, bizonyára azt válaszolom, hogy a Szerb Anta megkísértése című novellámból ez: „Akinek merevedése nem volt még könyvtárban, az ezt az érzést soha meg nem értheti.” Ma már egyre inkább azt gondolom, hogy azt a mondatot vagy verssort én még nem írtam meg. Amivel egyébként eléggé nagy hátrányban vagyok, mert a kortársaim többsége szerintem már megírta, és nagyon ütős mondat vagy verssor mindegyik.
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Ha kibérelhetnék egyszer egy múzeumot, és lenne elég pénzem technikára is, valószínűleg beleültetném a páromat, Korai Zsoltot az összes kütyüjével egy pár hónapra, hogy rakjon össze egy olyan tárlatot, amit csak a saját ötleteiből csinál meg. Lassan már egy évtizede figyelem, ahogy a legjobb magyar alkotókkal dolgozik együtt a kortárs táncelőadásoktól kezdve a popvideoklipekig, de biztos vagyok benne, hogy ez még semmi ahhoz képest, amit egyedül létre tudna hozni, ha meg lenne rá a lehetősége. Mondjuk itt egy komplett nagyjátékfilm produkciós költségeiről beszélünk, szobánként több projektorral, szenzorokkal és komoly hangtechnikával…
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Elég sok mindent hallgatok az izlandi poptól kezdve a minimálposztrockon át a régizenéig. A legfontosabb szabály általában az, hogy ha szöveggel dolgozom, a zene szövege ne legyen olyan nyelvű, amilyen nyelvvel vagy nyelvekkel éppen foglalkozom. Mostanában városi utazáshoz sokat van a lejátszómban a Florence and the Machine és Ed Sheeran, vagy a Daft Punk filmzenéje a Tron remake-jéhez. De az irodámban, szerkesztés közben általában Jordi Savall valamelyik régizenés felvétele megy a YouTube-ról, vagy Nils Frahm vagy Ólafur Arnalds. De igazán koncentrált munkához mindig Simeon ten Holttól a Canto Ostinato az, amit berakok.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
A Maladype társulatnak szívesen írnék egyszer egy verses drámát, Björknek operát, Florence Welchnek meg dögös sanzonokat.
Életed filmje egy... musicalsorozat, ahol Lars von Trier és Baz Luhrman egymás kezéből kapkodják ki a rendezői megafont.
A sport... csak addig érdekel, amíg azt szolgálja, hogy az ember jól érezze magát a bőrében. Nekem ilyen az úszás, meg a longboardozás. De ezeken túl is bármit el tudok fogadni, ami az adott embert boldoggá teszi. A teljesítménykényszert, a versenyszellemet és főleg az élsportot viszont visszataszítónak és nevetségesnek találom. Ahhoz túlságosan mulandó dolog a test, hogy valakinek az egész élete erről szóljon.
Három óra múlva... remélhetőleg már mélyen fogok aludni. Gyógyszerrel vagy anélkül.
A nők... az egyetlen okai annak, hogy a Mindenható még nem küldte ránk a második özönvizet. De ha így folytatjuk mi férfiak, ezt a második esélyt is hamar el fogjuk baszni.
Tragédia vagy komédia?
Tragédia. Az érdekes dolgok ott kezdődnek, amikor mindenkinek igaza van, egy helyzetre mégis csak rossz megoldások vannak. Minden más csak példabeszéd és ideológia.
Kávé vagy tea?
Kávé, AeroPress-szel elkészítve, frissen őrölt kávéból, amibe néhány szilánk fahéjat is beleőröltem. Igen, hipszter vagyok és vállalom.
Gyros vagy pizza?
Pizza, leginkább ha a pasim vagy az anyám csinálja.
Balbec Beach (részlet)
„Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság
szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk,
mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben,
mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.”
Marcel Proust (Jancsó Júlia fordítása)
Már napok óta egyedül róttam a tengerpartot, amikor a hotel recepcióján átvettem a levelezőlapját. Finoman formált, tétova betűkkel írt, mintha a világért sem kívánna alkalmatlankodni, a kérése mégis egyértelmű volt, mindössze pár sor a fehér papíron: El akarok jutni Balbec Beachre, hallottam, hogy Ön rendszeresen jár oda, talán egy házat is kivennék, még nem tudom, írja meg, hogy maga szerint érdemes-e. Miután még a hallban elolvastam a levelet, a szobámba mentem.
A tenger fölött éppen alkonyulni kezdett, s ahogy szélesre tártam az ablakot, a friss, sós levegő úgy áramlott be az szétnyíló üvegtáblák között, mintha be akarná tölteni az egész szobát, átszínezve a tapétákat, a szőnyeget, s az íróasztalomon fekvő jegyzetek feketés, szigorú rácsait, melyekbe hetek óta hiába próbáltam beleszorítani Balbec Beach különös vonzerejét. Kiléptem az erkélyre. A szél tovább keringett a szobában; egyetlen hatalmas hangdoboz volt most a szálloda, melyben fel-alá rohangált a sós levegő, mintha bimbózó lányok megvadult, láthatatlan csapata szaladna végig a gyéren megvilágított folyosókon.
Kitártam a karomat, és hagytam, hogy a szél befurakodjon az ingem ujján, végigszaladjon a mellkasomon. Ezekért az estékért érdemes idejönni, gondoltam magamban, ám ennél többre már nem futotta a késő délutáni felindulásból. A hátam mögött, az ágyon már ott feküdt a félig bepakolt bőrönd; kötelezettségeim megint hazaszólítottak, és ki tudja, mikor tudok legközelebb eljönni. Meg aztán fázom is, talán fel kellene hozatni egy kávét, elrendezni az utóbbi napok jegyzeteit, válaszolni a levélre. A levél.
Ott feküdt érintetlenül a jegyzetek tetején, mint egy véletlenül a homokos partra vetődött kagyló, s a szél majdnem lesodorta az íróasztal széléről. Gyorsan becsuktam az ablakot. Esténként még nem ártott legalább egy kardigánt húzni az évnek ebben a szakában. Felvettem a telefont, és leszóltam a recepcióra, hogy hozzanak fel egy nagy tejeskávét, lehetőleg ne tejhabbal, hanem csak forró tejjel, és gyújtsanak be, az Istenért. Leültem az asztalomhoz, felemeltem és egyetlen kötegbe gyűjtöttem a jegyzeteket, a levelezőlapot pedig félretettem.
Délelőtt sikerült végre kieszközölnöm egy látogatást Elstir műtermében, erre kellene most koncentrálnom. Áttekinteni a zavaros és ügyetlen feljegyzéseket a kékek kimeríthetetlen katalógusáról, melyet a festő maga állított össze visszavonulása után, mikor végleg letelepedett itt, emlékezetből kiegészíteni a különleges festék előállítási receptjét, melyet a párizsi szalonokban évtizedek óta csak Bleu d'Elstirnek neveznek, újrafogalmazni a művész kompozíciós eljárásáról készített bekezdéseket a tengeri és városi elemek kibogozhatatlan egymásbaolvadásáról, felidézni a műterem alaprajzát, feljegyezni a képek címeit, melyekről beszélt, de meg már nem mutathatott, mert már régóta nem voltak a birtokában, és amelyeket majd otthon, dolgozószobám tengertelen magányában kell majd kikeresnem a katalógusokból. Rengeteg munkám volt még, mielőtt befejezhettem volna a bőrönd bepakolását. Kiüríteni a fiókokat, ellenőrizni a fürdőszobát, hogy csak a holnap reggeli felkeléshez feltétlenül szükséges dolgok maradjanak ott, válaszolni a levélre.
Bár lassan már egy év is eltelt azóta, hogy szülővárosom egyik kevésbé rangos lapjában elkezdtem havi rendszerességgel közzétenni Balbec Beach-i jegyzeteimet, mégis váratlanul ért a gondolat, hogy bárki más érdeklődést mutathat e hely iránt, melynek földrajza, történelme, művészet- és kultúrtörténete olyannyira kötődött az elmúlt század porosnak mondott, lassú és semmiségekkel telehalmozott világához. Ki lehet ez az ismeretlen, gondoltam magamban, és milyen végtelenül otthontalanul érezheti magát a világban, ha egyszer Balbec Beachre vágyik.
A kezembe vettem a levelezőlapot, és újra az ablakba álltam. El akarok jutni Balbec Beach-re, írja meg, hogy maga szerint érdemes-e, ismételtem magamban a levél mondatait. A szavak üresen koppantak a hotelszobában, mintha már ki is költöztem volna, és hirtelen valami kétségbeesett, szomorú és melengető szimpátiát kezdtem érezni a levél írója iránt. Aztán nevetnem kellett. Vajon mit szólna, ha megírnám neki, fiatalember, itt már nem lakik senki, a város csak önmaga kísértete, a tengert pedig egyre inkább beszennyezik a part mellett elhaladó olajszállító hajók. De mégsem írtam meg neki a választ. Ki tudja, talán az imént eszembe ötlő, kiábrándító mondatok csak a saját önzésem visszhangjai voltak, mellyel meg akartam tartani magamnak ezt a titokzatos és idejétmúlt vidéket, vagy talán a magam hite is megingott egy pillanatra választott, de igazán soha meg nem ismert hazámban – mindenesetre ha volt valami értelme annak, hogy újra és újra megpróbáltam valahogyan lekottázni ezt a tájat, a tengert, a levegő tágasságát és a hotel pincéreinek kíséreteties lépteit, akkor az pontosan ez volt, találni valakit, akiben felébred ugyanez a megfoghatatlan honvágy, ami engem is ide vonzott ezek közé a kihalt falak közé, hírül adni a világnak, hogy még nem veszett el minden az eltűnt időben, hogy akad még valamiféle remény a nyugalomra, hogy Balbec Beach még mindig létezik, igen, hogy Balbec Beach lehetséges.
Amikor megfordultam, hogy mindezt leírjam egy hosszú, kimerítően bőbeszédű levélben, szinte a vér is megfagyott az ereimben. Közvetlenül mögöttem, mint a végtelen diszkréció és szolgálatkészség szobra, a szobapincér állt, kezében az imént rendelt tejeskávéval. A barna, gőzölgő ital fölött, mintha csak a tenger fölé torlódó felhőtömegekről mintázták volna, mintegy kétujjnyi vastag, fehéren csillogó tejhab lebegett.
