Stephanie Meyer: Twilight (Alkonyat),mint fan fiction: A+, mint regény: C-
Könyvmolyképző Kiadó 2008,501 oldal, 2990 Ft
Ha zsenge kamaszlányként eszembe jutott volna, hogy papírra vessem a romantikus (szexuális) fantáziáimat, az nagyjából megegyezne Stephenie Meyer Alkonyat című bestsellerével. A díszletek, a háttér annyira nem is fontos, a tekintet úgyis a főszereplőre fókuszál, Edwardra, vagy nevezhetjük bármilyen néven. Ő az érzékeny, titokzatos, jóképű fiú, aki után távolról lehet epekedni, amit perzselő pillantásokkal viszonoz; amikor pedig beteljesedik a szerelem, kiderül, hogy intelligens, kedves, figyelmes, elalélva nézi, ahogy szerelme álmában az ő nevét suttogja, lovagias, bátor és önfeláldozó. Nincs is ezzel semmi baj. Aki nem így képzelte el a vérforraló, első nagy szerelmet, az hazudik. Az már a felnőtté válás egyik legfurcsább felfedezése, hogy az embert valójában kitöri a frász a tökéletes fiúktól, és az izzadó tenyerű, suta szeretők az igazán érdekesek.
Álmodozni viszont nagyon jó. Hogy az írónő borongós, horrorklisékből összetákolt vámpírvilágot teremtett főhőse köré, ne tévesszen meg senkit. Mese habbal. Edward vámpírsága valójában csak azt artikulálja, hogy mi, nők, széplelkű fenevadakat akarunk az ágyunkba. Meyer egy elegáns gesztussal a vámpírmitológia minden olyan momentumát figyelmen kívül hagyja, ami a fiú tökéletességét csorbíthatná egy kicsit. Edward és adoptált családja humanista vámpírok, akik szeretik, tisztelik az embereket (nagy, veszélyes vadállatokkal táplálkoznak), erkölcsösek, hűségesek egymáshoz, képesek szeretni, képesek a szerelemre, nem bántja őket a napfény, és feszület lóg náluk a falon. Kifejezetten derűs és családcentrikus lények. Gondolom, nem kell hangsúlyozni, mennyire ellenkezik ez a klasszikus vámpírtörténetek legszebb hagyományaival. Drakulának, Lestat-nak, és a Vampire Masquarade meghatározó alakjainak delejes vonzerejét tulajdon veszélyességük adta. Nosferatu nem szépelgett volna, mielőtt a nyakadba mártja a fogait.
Meyer azzal vetette el a sulykot, hogy ezzel a brutális, vadállati szexualitással nem tudja felruházni Edwardot, hiába próbálja. A jófiú, az jófiú marad. Ennek fényében a könyv tételmondata „És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba.”, inkább mulatságos, mint felkavaró. Félreértés ne essék, ez semmit nem ront a könyv élvezhetőségén. Az első néhány bekezdés után nyilvánvalóvá válik, hogy amit a kezünkben tartunk, az nem irodalom. A főszereplő, Bella (Szépség és Szörnyeteg, igen) egy papírmasé figura, tulajdonságok, és valójában érzelmek nélküli. Mindaz, amit megtudunk róla, lényegtelen. Tudjuk, hogy intelligens, hogy kicsit különc, hogy önfeláldozóan az édesapjához költözik, amikor az anyja újra férjhez megy: ez azonban se rajta, se rajtunk nem hagy különösebb nyomot. Bellának nem feladta, csak funkciója van: visszatükrözni a fiú pompáját. Megejtő az írónő zavara, amikor a lány magára marad. Nem tud vele mit kezdeni. Ide-oda mozgatja a lakásban, az udvaron, a ház körüli erdőben, de nyilvánvaló, hogy lánnyal az egész regény folyamán egy dolog történik csak: Edward.
Mint ahogy az írónővel is. Meyer nem akar semmit mondani, nem akar tanítani, megbotránkoztatni, szórakoztatni, nincsenek olyan klasszikus céljai, mint bármelyik írónak. Az olvasók csak arra kellenek neki, hogy szépséges teremtményének még több csodálója legyen. A regény összeszedett, jól megírt, élvezetes: viszont a kalandok, az akciók nagy része kamu, alibi. Valójában bármilyen fordulat csak amiatt történik, mert 500 oldalt nem lehet azzal teleírni, hogy Edward szép, Edward szép, Edward egy görög isten. Ha ezzel tisztában vagyunk, kellemesen el lehet szórakozni pár órát a féltégla méretű könyvvel.
Csak szépítgetni ne akarják a helyzetet. A rajongók szerint ez egy modern Rómeó és Júlia, pedig nem. Júlia senkit nem érdekel. Ez valójában egy Pygmalion-sztori.
