(Háy János: A gyerek, Budapest, 2007, Palatinus Kiadó)Nobozmeg.* Ez az első szó, ami Háy János új regényének elolvasása után először eszembe jutott. Nobozmeg, erre vártunk.
Eddig is kedveltem Háy János írásait. Jó történetek, jó „hang”. Etwas zu sagen. Ha az élet egy kiürült balatoni strand, akkor Háy prózája volt eddig az, amikor valaki a tóba gázol: felkavarodik az iszap, megtörik a vízfelszín, aztán néhány perc múlva minden visszaáll. Mintha történt volna valami. Mintha mégsem. A gyerek című regénnyel viszont – megmaradván a hasonlatnál – Háy felülírta a fizika törvényeit: az iszap sosem ülepszik már le többé, és a felszín sem simul el. Az ilyen könyvekre szokták mondani, hogy „beszakítja az asztalt”. És – szerintem – nyugodt lelkiismerettel kimondható, hogy (Nádas Párhuzamos történetei mellett) az elmúlt évek legjelentősebb regénye látott napvilágot. És egyáltalán: egy "minden időben" nagyon fontos regény született.
Háy János valami olyasmit látott meg és foglalt össze „közös dolgainkból”, ami egy részről rettentő kellemetlen, más részről nagyon fontos, és – harmad részről – semmiképpen sem megkerülhető.
Mondatai egyszerre kerek egészek, és mégis, mintha minden mondat a közepén lenne elvágva. Gyönyörű ritmusa van a könyvnek. Bizonyos szempontból az egész regény egyetlen hatalmas – és jól formált – mondat.
Háy János megírta a késő Kádár-kor nemzedékét. Ennek a nemzedéknek a vágyait és a valóságát. Azt, hogy szétrohadt az egész, de annyira szétrohadt, hogy már gyökere sem maradt. És azt, hogy – éppen emiatt a gyökértelenség miatt – a Kádár-korszak nem ért véget (nem tudott véget érni), mert újabb és újabb – immár sokszorosan – gyökértelen generációk nőnek fel (ki?) belőle.
Ideje volt, hogy valaki végre készítsen egy ilyen tükröt. Háy János tükrének semmi köze nincs a varázslathoz vagy a szemfényvesztéshez. Nem az Elvarázsolt Kastélyba való, nem torzít – ennek a nyomorult „Komp-országnak” készült (vö. a lábjegyzetben hivatkozott írással), személy szerint mindenkinek benne. Fájdalmasan tiszta. De elengedhetetlenül kell ahhoz, hogy reggelenként a fürdőszobában egy másfajta tükörbe egyáltalán bele merjünk nézni.
Babiczky Tibor
*„Talán ismerős az anekdota. Német filmhíradó a második világháború alatt – tudósítás a keleti frontról. Csataképek peregnek a vásznon, közben a narrátor katonás szövege pattog: Magyar fegyvertársaink vitéz népük ősi >Nobozmeg!< csatakiáltásával hősiesen rohamozzák a bolsevisták állásait!”
(KEMÉNY ISTVÁN, Komp-ország, a hídról, Holmi, XVIII. Évf. 2. szám, 2006. február, p. 220.)
