Gaiman szerint Pratchettet a düh és a szeretet vezérelte

Gaiman szerint Pratchettet a düh és a szeretet vezérelte

.konyvesblog. | 2015. március 13. |

66 éves korában elhunyt Terry Pratchett. Az írót kollégái, barátai és rajongói gyászolják az interneten. Margaret Atwood például arról írt tweetjében, hogy mennyire élvezte az okos és játékos Korongvilág-regényeket, és Patrick Ness is arról írt, hogy szerinte a Korongvilág-könyvek a legcsodálatosabb irodalmi alkotások közé tartoznak. "Nagyszerű élet, bátor halál, inspiráló ember" - ezt már Tony Parsons írta rövid üzenetében, Will Black pedig arról tvittelt, hogy ha nem lett volna Pratchett, Mark Twain és John Steinbeck, akkor talán sose próbálkozott volna az írással.

Pratchett Twitter-oldalán így jelentették be a halálhírt:

Neil Gaimant reggel az emailjei között számos barátja részvétnyilvánítása, és számos újságíró levele várta, akik arra kérték, nyilatkozzon nekik – ekkor tudta meg, mi történt. Pratchett-tel harminc évvel és 1 hónappal ezelőtt találkozott először, fiatal újságíróként egy kínai étteremben. Összebarátkoztak, írtak egy könyvet közösen, és bármi történt is, mindig barátok maradtak. Gaiman szerint senki nem volt olyan, mint ő -  utolsó róla szóló írását a Guardianban tette közzé barátjáról, 2014 szeptemberében. Már akkor tudta, hogy bekövetkezik Pratchett halálának napja, de ez nem tette könnyebbé a szöveg megírását.

tumblr_m92661qbdu1qagav3o1_500.jpg

Az Elveszett próféciák hátsó borítója. A kép a Kensal Green temetőben készült 1990 februárjában. Pratchett a közös könyvük szerkesztőjétől, Malcolm Edwardstól kérte kölcsön a fehér kabátot, és egész nap dühöngött, amiért nem tartja elég melegen. Gaiman közölte vele, hogy az embernek néha fáznia kell, hogy menőnek tűnjön, ám barátja szerint ő, aki egy vastag bőrkabátot visel, könnyen beszél. Gaiman megjegyezte, hogy akár ő is viselhetne bőrkabátot, de Pratchett ragaszkodott a fehérhez. Azt akarta, hogy mindazok, akik blaszfémia miatt nekik támadnak majd, tudják, hogy kettejük közül ő a jó ember. (forrás: Neil Gaiman Tumblr-oldala)

Gaiman elmesélt egy történetet, amellyel bebizonyította, hogy Pratchett nem volt vidám, öreg manó, mint ahogy azt sokan gondolták róla, sokkal több volt annál. 1991 februárjában közös könyvükkel, az Elveszett próféciákkal járták az országot. Éppen San Franciscóban tartózkodtak, és egy hosszúra nyúlt dedikálás után egy rádióinterjú várta őket. Pratchett ránézett az útitervre, és megjegyezte, hogy a rádióállomás mindössze egy rövid sétára volt a könyvesbolttól, ahol a dedikálást tartották. Mivel nekik még van fél szabad órájuk, felajánlotta, hogy sétáljanak. Az állomás természetesen mérföldekre volt.

Terry Pratchett - Neil Gaiman: Elveszett próféciák

Fordította: Horváth Norbert, Agave Könyvek, 2013, 314 oldal, 2980 HUF

 

Közben az útjukba kerülő fizetős telefonokról folyamatosan hívogatták a rádiót, és megígérték, hogy olyan gyorsan sétálnak majd, ahogyan csak tudnak. Bár azt is tudták, hogy az élő felvételt már lekésték. Gaiman próbált optimista maradni, de barátja tüntetőleg hallgatott. Ő sem próbálkozott tovább a helyzet javításával, de azt sem mondta, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha hívnak egy taxit a könyvesboltból. 40 perccel később megérkeztek a rádióállomáshoz.

A rádióban épp arról számoltak be, hogy valaki emberekre lövöldöz a helyi McDonaldsban, ez pedig a legutolsó téma, amivel bárki szeretné, hogy a világvégéről és az emberiség haláláról szóló vicces könyvét felvezessék. A rádióban nem voltak velük túl kedvesek, az egy órásra tervezett interjúból pedig végül 15, nem túl vidám perc lett. Gaiman később megtudta, hogy ő és Pratchett több évre tiltólistára kerültek az ominózus rádióállomásnál. A hotelbe már taxival mentek. Pratchett csendben dühöngött, magára volt dühös, és a világra, ami nem figyelmeztette, hogy a könyvesbolt kicsit messzebb van a rádiótól, mint ahogy az az útitervben látszott. Gaiman mondott valamit a taxiban, hogy megnyugtassa a barátját, ő viszont közölte vele, hogy ne becsülje le a haragját, mert ez a harag volt a motor, ami az Elveszett próféciákat táplálta.

Gaiman szerint barátja állandóan dühös volt. Például a nagyképű kritikusokra, azokra, akik azt gondolták, hogy a komoly a vidám ellentéte, és azokra az amerikai kiadókra is, akik elsőként publikálták, és nem vitték sikerre könyveit. Amikor megtudta, hogy beteg, haragja célpontja is megváltozott, az agyára lett dühös, és arra az országra, ami nem engedi meg neki és a hasonló helyzetben lévő másoknak sem, hogy eldönthessék, mikor és hol akarnak meghalni. Bár a felületes olvasónak Pratchett stílusa elsőre vidámnak tűnhet, a vidámság alatt mindig ott munkál a düh. Dühös volt az emberi ostobaság, az igazságtalanság és a rövidlátás miatt is.  A düh mellett Gaiman szerint ott volt viszont a szeretet, amit az emberiség, az emberi gyarlóság és az emberi méltóság iránt érzett. Gaiman is dühös volt barátja közelgő halála miatt, és valószínűleg most, hogy elveszítette, csak még dühösebb.

Pratchett első regénye 1971-ben jelent meg, könyveiből azóta világszerte több mint 85 millió példányt értékesítettek. A kilencvenes években egyértelműen ő vezette a brit eladási listákat, és egy kimutatás szerint az ő könyveit nyúlják le legtöbbször a könyvesboltokban. Pratchettnél 2007-ben diagnosztizálták az Alzheimer-kórt, az ezt követő években az író többször kampányolt a kegyes halál mellett, erről 2011-ben dokumentumfilmet is készítettek Choosing to Die címmel.

Pratchett a halálról:

"Minden élet hossza pontosan ugyanannyi. Még a nagyon hosszúaké és a nagyon kurtáké is. Legalábbis az örökkévalóság szempontjából."

"Azt mondják, mielőtt meghalsz, minden lepereg a szemed előtt. Ez igaz is. Ezt hívják életnek."

"A halál olyan, mintha csak átmennél egy másik szobába. Az a különbség, hogy amikor azt kiabálod: "Hol vannak a tiszta zoknik?", senki sem válaszol."

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél