C+
Tandori Dezső: A komplett tandori – komplett eZ? Palatinus kiadó, 2007, Budapest, 267 oldal
Az rendben van, hogy feltétlen tisztelet, meg hogy én is a Töredék és a „sárga könyv” elnyűtt példányait hurcolásztam annó, de az azért mégsincs teljesen jól, hogy Tédé bácsi skiccel valami idétlen pálcikaverebet, és az egész honi irodalom egy emberként tapsolja meg.
Meg nem is az a baj, hogy Tédé bácsinak olyan leküzdhetetlen grafomániája van, hogy az összes irodalmi lap minden számába jut belőle, és hogy már a saját paródiáját is megírja mások helyett, de ráadásul tíz éve mást sem hallani, csak hogy Szpéró így meg Totyi úgy, meg hogy Tédé bácsi megint eltanyázott a jégen, s ettől verejtékzik mindenki, akinek a posztmodern nyelvrontás az Istene.
Aztán valamennyire mégiscsak kellemesen csalódtam. Először is, mert Tandori pont elküld mindenkit a francba, aki a fent leírt véleményen van, meg azokat is, akik vért izzadva gyártanak ezekre illő irodalmi toposzokat. Másodszor meg a szöveg középső része Tédéhez képest egész élvezhető, már-már olvasmányos.
Tandori legújabb könyve szerintem leginkább önéletrajzi regényként szöveghalmazként értékelhető. Ahogy a nagy A-val kezdődő és nagy Z-re végződő címe is sugallja, ez a komplett tandori, avagy az „elder-felhár” (elderít-felhárít, legegyszerűbben fordítva: ahogy esik, úgy puffan) életfelfogás prózája: medvék, lovak, madarak meg persze Tandori minden mennyiségben, telerakva unásig ismert és egészen új önéletrajzi történésekkel.
Még ahhoz képest is mély őszinteséggel mesél magánéleti dolgokról, hogy saját magát önéletrajzi íróként aposztrofálja. Szó esik egészen prózai adatoktól kezdve a teljes Tandori bibliográfián át kronologikus madár és egyéb állat seregszemléig sok mindenről, és foglalkozik az irodalmi közéletben betöltött szerepével is, mely kapcsán kiderül, mennyire rühelli, hogy a legtöbben semmit nem tudnak róla, csak azt, hogy ő az a sapkás költő.
Mint mindig, Tandori ez esetben is úgy kezeli a prózát, mint egy hiperaktív kisgyerek, ugrál, csatangol, másként szólva képtelen viselkedni, szétmorzsolja az anyagot, a nyelvet, szövege darabos, mozaikszerű, leginkább a gondolkodás nyelvi, szerkesztési folyamataihoz hasonlítható. A szöveg középső részén néha szinte teljesen hagyományos a narratíva, összességében áttekinthető, követhető a gondolatmenet. Jellemző, hogy Tandori az új madár, Potyi érkezése kapcsán talál egy remek befejező gondolatmenetet, szép záróakkordot is kerekít belőle, de csak hozzá tesz még plusz húsz oldalt.
Van bennem egy rossz érzés, hogy ha ebből a szövegből kivonnánk Tandorit és föléírnánk egy befutó kortárs szerző nevét, akkor valószínűleg seprűvel kergetnék az illetőt az országhatárig, ha nem gyújtanának azonnal máglyát alatta.
De benne van Tandori, és Tandori neve áll felette.
Kálmán Gábor
