A Könyvhéten Para-Kovács Imre és Seres Mária közreműködésével a Marximban mutatták be Teslár Ákos Nehéz kutya című új regényét. A bemutató után az íróval az Ulpius Új Hullám bevállalósságáról, a rossz ötletekről, a Vanitatum vanitas ironikus olvasatáról, „kutyább” témákról beszélgettünk.
fotó: Valuska Gábor
Az iménti könyvbemutató egyik visszatérő eleme a „Majdnem mindenki hülye”-gondolat. A Nehéz kutya című, az Ünnepi Könyvhétre megjelent regényedet te magad pesszimista kicsengésűnek tartod. Miért kezdtél neki ennek a regénynek?
Hát, nem naivul optimista könyv, az biztos. A könyvbemutatón arról beszéltünk, hogy az emberek, akik egyesével nem hülyék, sőt vannak köztük egész okosak és rokonszenvesek, csoportba-táborba verődve, mondjuk egy-egy politikai oldal rajongójaként már gyakran szűk látókörűek, a rosszat hozza ki belőlük a tábor… Íróként persze könyvet nem ezért kezdek írni, hanem hogy írjak egy jó könyvet, ami nem unalmas, és nem rosszak benne a mondatok. Szóval általában irodalmi problémák foglalkoztatnak. Ebben a regényben eredetileg az önéletrajz és annak a gyónáshoz való viszonya érdekelt: hogy egyszerre kisebbíti is meg nagyobbítja is az ember a hibáit, a szerepét, amikor kátyúba jutott az élete. Az, hogy ennek legyen egy közéleti rétege, elsősorban valami vagánykodásból, bevállalósságból jött. Meg aztán a hagyományos emlékiratok is leggyakrabban közéleti szerepű emberekről szólnak.
Az „Ulpius Új Hullám” is ezt a bevállalósságot hirdeti, ugye?
Amikor elkezdtem kitalálni ezt a regényt, 2002-ben, Ulpius Új Hullám még nem volt. Az Ulpius megkeresése is az első könyvem, az Ezeket kidobtam után, 2003 végén jött, de nem volt olyan nyomás, hogy jó lenne, ha valami érdekes-botrányos témája lenne a következő könyvemnek. A bevállalósság, a közéleti réteg egy bennem mostanában tudatosodott furcsa írói logikának köszönhető: hogy szeretem a rossz ötleteket. Jó ötletből bárki képes jó könyvet írni… Mostanában mintha lenne egy közmegegyezés, hogy a kortárs témákat, a politikát az irodalomban hagyni kell, mert hogy ehhez történelmi távlatra van szükség. Ebben biztos sok igazság van, de mivel rossz ötletnek tűnt, elkezdtem foglalkozni vele. (Persze az írókat az ilyen aggályok általában nem tartják vissza, a közelmúltból a Hősöm tere Parti Nagytól lehetett egy távoli biztatás, és a klasszikus magyar irodalom ilyen hagyományára is támaszkodhattam, ha nem is kritikátlanul, például Móricz Zsigmond Rokonokjára.) A határok feszegetése-átlépése mindig érdekes, hogy ennek ellenére a kész mű elfogadható legyen, ne csússzon el bulvárba. Ez volt az egyik kezdeti elképzelése ennek a könyvnek. Ugyanakkor nagy ambícióim voltak, hogy könnyeden írjak erről, alapvetően mindig van bennem egy humorista, aki szeretne viccelődni. Ami a legmegdöbbentőbb a mai hazai politikával kapcsolatban, az az, hogy a humorérzék elvész a politikai meggyőződések terepén, akkor sem illik vagy lehet viccelni, ha nyilvánvalóan nevetséges vagy abszurd dolgok történnek, az iróniát pedig látszólag senki sem érti…
