János Térey: KaltWasserKult, Merz&solitude, 2007, 148 oldal, Ford.: Kalász Orsolya, Gerhard Falkner, Monika Rinck
2007. októberében jelent meg Térey János egy közel tizennyolc év költői munkásságát felölelő, német nyelvű antológiája a Merz&Solitude gondozásában KaltWasserKult címmel. A szerző 2006-ban nyerte el az alapítvány ösztöndíját. Fordítói Kalász Orsolya (akinek verses antológiája a frankfurti könyvvásáron is felbukkant német nyelven), Monika Rinck és Gerhard Falkner. Előző angolból fordít, több verseskötete is jelent meg az elmúlt években.
A könyv időrendi sorrendben halad. Néhány írást hiányoltam, például a Kiterjesztem a terrort, a Vének című zseniális írást a Térerő kötetből, illetve a Platina néhány szövegét. Utóbbi két kötetből egyébként is viszonylag kevés fordítást találhatunk a KaltWasserKultban. Mindezen túl az összeállítást jó.
Szép kiadvány, visszafogott borító és egyértelmű, következetes felépítés. Lelkesedésem alábbhagyott az első fordítás olvasásakor: A monostor újraszentelése egy rideg és komor írás, ami egyszerű képekkel dolgozik és pontosan ezáltal lesz hatásos. Már sejteni lehetett, hogy a német megfelelője képtelen lesz betartani (a nyelv jellegénél fogva) ezt a csupasz őszinteséget. A súlyos, körülményes megfogalmazás eltorzítja a vers hangulatát, sokkal áhítatosabbá válik, mint az eredeti. („Familiáris homály mélyén örökmécs.”/ „Tief im vertraulichen Halbdunkel das ewige Licht - örök fény.”). A hangulatbeli különbségek az egész kötetre rányomják a bélyegüket. A "közönségességet" (már ahol van) félrelöki a túlzottan korrekt irodalmi német (Fölmutatom a gyászt), kilátást kapunk, ahol eredetileg nincs (Egyenletes lesz és fanyar) és nyúzott délelőttökből alig behatárolható nyári hetek lesznek.
A Tulajdonosi Szemlélet Vesztőhely című verse újabb ékes példája a fordítói jóindulatnak, ugyanakkor pontatlanságnak. Az ünnepélyességet, az őrült imádatot felismerték, de hiába, a szájbarágós, feleslegesen elnyújtott sorok megfosztják ezt a kaotikus szerelmi vallomást mindenféle bájtól és fölényes könnyedségtől. Olyan kifejezésekkel találkozik itt (is) az olvasó, amitől Duden Konradbácsinak is felszökkent volna a szemöldöke („Der kommende Sommer gebe uns keine Vergeudungsnote”, ami valami olyasmit jelenthet, hogy időpocsékolásra okot adó valami, és életemben nem találkoztam még ezzel a kifejezéssel, pedig anyanyelvem a német; sem utalást, említést vele kapcsolatban nem találtam), ugyanakkor az eredeti mű ironikusnak szánt régies nyelvezetét csak nyögvenyelősen, ömlengősen sikerül visszaadniuk a tisztelt fordítóknak: „-Ich gelte als gebildeter Mann, doch die Landschaft will sich in mir verlieren- (ez szép, de inkább a tizenkilencedik századi nyelvezetet juttatja eszembe),/ Verunglimpfe meine graue Tarnung, meine tarnfarbene Jackeln (nyelvjárási kifejezés, annak is régies).”
A német pont egy olyan nyelv, amire magyarból fordítani úgy, hogy hangulatilag és nyelvtanilag, illetve metrikáját tekintve megfelelő legyen az eredmény, kimondottan nehéz. A magyar hullámzását, dallamát már csak a hangsúlyozás miatt sem könnyű visszaadni, de attól még nem lehetetlen egy jó műfordítás. Az alvó Vénusz az Ultrából például gördülékenyen indít, sőt, még olyen apróságok is kijönnek, mint egy-egy elvétett alliteráció. Sajnos nem kell sokat várnunk az első figyelmetlenségre: „Kilincsnek akkora, amekkora”, így szól németül: „Als Klinke ist sie einfach so groß, wie sie ist. (Ezt kevesebb szóval is ki lehetett volna fejezni.)”. Ugyanezen szerzemény utolsó sorain végleg felhúztam magam, ahol, ha nem én értelmeztem rosszul a helyzetet, egy tenyerestalpas félrefordítást fedeztem fel. „Látomástól mentes tisztás/ Egyedül a fürdőszoba” helyett: „Die reinen Schauer der Vision/ Kommen allenfalls aus dem Badezimmer”. Vagyis: 'A vízió tiszta borzongásai, legfeljebb a fürdőből jönnek...' Az csak tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az erdőbéli tisztást tisztának (rein) fordítják.
A címadó KaltWasserKult vers fordítása (rettenetesen tetszik ez a cím!) megint csak túllőtt a célon. Az az érzésem, hogy Térey fordítói görcsösen ragaszkodtak az eredeti, azaz a szó szerinti mondanivalóhoz, mintha tartanának egy elveszett jelentéstől. Ennek köszönhetően a vers kezdő strófájába nem is nagyon lehet belekötni, legfeljebb az idegen szavak felesleges használata bökheti az oldalunkat. Amíg magyarul a „Letéve voksukat a tavasz mellett” hangzása nem lóg ki a sorból, fordítása („Und votieren damit für den Frühling - 'S ezzel a tavaszra szavaznak' ) mesterkéltnek, „némettelennek” tűnik. A votieren (németben idegen) szó használata indokolatlannak tűnik ugyanis, szólhatna így is ez a mondat: "Und stimmen damit für den Frühling".
Folytatódik a sorok szigorú tükörfordítása, átmásolása, minek következtében a negyedik versszakban már kisebb értelmezési hibákkal találkozhat az olvasó.
„Einzig wie Inseln und Klippen stehn/ Fachwerkgiebel, die die Schmach überlebten/ Als Wappen der glorreichen Vergangenheit./ Die Lücken aber wurden mit pingeliger/ Architektur gestopft.” Ellenben a magyar rész így szól: „Átvészelte a szégyent/ Néhány favázas, csúcsíves sziget és szirt/ A dicső múlt címereként/ S ők sziszifuszi építőművészettel/ Töltötték ki a hézagokat.”
Egy borúsabb múlt eredményeként számtalan német város egységes látképe visszafordíthatatlanul megtört, viszont emberfeletti türelemmel és szakértelemmel a mai napig is próbálják helyreállítani a rendet. Aki járt manapság Potsdam-ban, vagy akár Drezdában, tudja hogy miről beszélek. A német szöveg az én olvasatomban degradálja ezeket a törekvéseket és hiábavalónak állítja be. A hangulatbeli eltérések egyébként sok helyütt szembetűnőek, a fordítás nem egyszer általánosít, homályosít, amolyan szürke, ködös maszlagot alkotva, ami egy általános, semleges atmoszférát eredményez. Nem szólalnak meg egyenként az írások, túl kevés benyomás lett átmentve a célnyelv partjára.
A német nyelv már jó hatvan éve büntiben van, ott téblábol a sarokban, mint egy leszidott gyerek, akinek az elmúlt idő alatt már bokájára nőtt a szakálla. A mai napig is nehezen fogadunk be bizonyos szavakat, az egykori töltetük miatt. Ha példának okáért albérleti szobámat mosolyogva-dédelgetve „mein Budapester Lebensraum”-nak hívnám, egyből szigorúbb szögben merednének rám a falak, kint varjúk kárognának, mennydörögne és a levegőben megállna a kés. Egy jó fordításhoz talán el kellene rugaszkodni Halász Előd rendszerváltás-korabeli nagyszótár-bohózatától, illetve a Rigó utcai nyelvvizsgafeltételektől. Ez ugyanis nem mérce! Amennyiben az eredeti szövegnek rendeljük alá a fordítást és ezt a hierarchiát betartjuk, a mű, témájánál fogva, a célnyelv szókincsét kiemeli határai közül és saját tartalmi keretébe helyezi azt. Ehhez persze szükségünk volna olyan műfordítókra, akik tisztában vannak nyelvi határaikkal.
Ha önálló verseskötetként olvasom a KaltWasserKult-ot, elkönyvelném szerzőjét olyan németnek, aki túl sok időt töltött Magyarországon, de emellett sajátos és üdítően egyedi módon használja anyanyelvét eleven hangulatok megteremtésére. Viszont itt hevernek előttem Térey magyar nyelvű kötetei és süt róluk az erő, a keserűség és az irónia! Ezzel szemben a német nyelvű antológiáról a kevésnél több is csak alig jut eszembe.
Szép kiadvány, visszafogott borító és egyértelmű, következetes felépítés. Lelkesedésem alábbhagyott az első fordítás olvasásakor: A monostor újraszentelése egy rideg és komor írás, ami egyszerű képekkel dolgozik és pontosan ezáltal lesz hatásos. Már sejteni lehetett, hogy a német megfelelője képtelen lesz betartani (a nyelv jellegénél fogva) ezt a csupasz őszinteséget. A súlyos, körülményes megfogalmazás eltorzítja a vers hangulatát, sokkal áhítatosabbá válik, mint az eredeti. („Familiáris homály mélyén örökmécs.”/ „Tief im vertraulichen Halbdunkel das ewige Licht - örök fény.”). A hangulatbeli különbségek az egész kötetre rányomják a bélyegüket. A "közönségességet" (már ahol van) félrelöki a túlzottan korrekt irodalmi német (Fölmutatom a gyászt), kilátást kapunk, ahol eredetileg nincs (Egyenletes lesz és fanyar) és nyúzott délelőttökből alig behatárolható nyári hetek lesznek.
A Tulajdonosi Szemlélet Vesztőhely című verse újabb ékes példája a fordítói jóindulatnak, ugyanakkor pontatlanságnak. Az ünnepélyességet, az őrült imádatot felismerték, de hiába, a szájbarágós, feleslegesen elnyújtott sorok megfosztják ezt a kaotikus szerelmi vallomást mindenféle bájtól és fölényes könnyedségtől. Olyan kifejezésekkel találkozik itt (is) az olvasó, amitől Duden Konradbácsinak is felszökkent volna a szemöldöke („Der kommende Sommer gebe uns keine Vergeudungsnote”, ami valami olyasmit jelenthet, hogy időpocsékolásra okot adó valami, és életemben nem találkoztam még ezzel a kifejezéssel, pedig anyanyelvem a német; sem utalást, említést vele kapcsolatban nem találtam), ugyanakkor az eredeti mű ironikusnak szánt régies nyelvezetét csak nyögvenyelősen, ömlengősen sikerül visszaadniuk a tisztelt fordítóknak: „-Ich gelte als gebildeter Mann, doch die Landschaft will sich in mir verlieren- (ez szép, de inkább a tizenkilencedik századi nyelvezetet juttatja eszembe),/ Verunglimpfe meine graue Tarnung, meine tarnfarbene Jackeln (nyelvjárási kifejezés, annak is régies).”
A német pont egy olyan nyelv, amire magyarból fordítani úgy, hogy hangulatilag és nyelvtanilag, illetve metrikáját tekintve megfelelő legyen az eredmény, kimondottan nehéz. A magyar hullámzását, dallamát már csak a hangsúlyozás miatt sem könnyű visszaadni, de attól még nem lehetetlen egy jó műfordítás. Az alvó Vénusz az Ultrából például gördülékenyen indít, sőt, még olyen apróságok is kijönnek, mint egy-egy elvétett alliteráció. Sajnos nem kell sokat várnunk az első figyelmetlenségre: „Kilincsnek akkora, amekkora”, így szól németül: „Als Klinke ist sie einfach so groß, wie sie ist. (Ezt kevesebb szóval is ki lehetett volna fejezni.)”. Ugyanezen szerzemény utolsó sorain végleg felhúztam magam, ahol, ha nem én értelmeztem rosszul a helyzetet, egy tenyerestalpas félrefordítást fedeztem fel. „Látomástól mentes tisztás/ Egyedül a fürdőszoba” helyett: „Die reinen Schauer der Vision/ Kommen allenfalls aus dem Badezimmer”. Vagyis: 'A vízió tiszta borzongásai, legfeljebb a fürdőből jönnek...' Az csak tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az erdőbéli tisztást tisztának (rein) fordítják.
A címadó KaltWasserKult vers fordítása (rettenetesen tetszik ez a cím!) megint csak túllőtt a célon. Az az érzésem, hogy Térey fordítói görcsösen ragaszkodtak az eredeti, azaz a szó szerinti mondanivalóhoz, mintha tartanának egy elveszett jelentéstől. Ennek köszönhetően a vers kezdő strófájába nem is nagyon lehet belekötni, legfeljebb az idegen szavak felesleges használata bökheti az oldalunkat. Amíg magyarul a „Letéve voksukat a tavasz mellett” hangzása nem lóg ki a sorból, fordítása („Und votieren damit für den Frühling - 'S ezzel a tavaszra szavaznak' ) mesterkéltnek, „némettelennek” tűnik. A votieren (németben idegen) szó használata indokolatlannak tűnik ugyanis, szólhatna így is ez a mondat: "Und stimmen damit für den Frühling".
Folytatódik a sorok szigorú tükörfordítása, átmásolása, minek következtében a negyedik versszakban már kisebb értelmezési hibákkal találkozhat az olvasó.
„Einzig wie Inseln und Klippen stehn/ Fachwerkgiebel, die die Schmach überlebten/ Als Wappen der glorreichen Vergangenheit./ Die Lücken aber wurden mit pingeliger/ Architektur gestopft.” Ellenben a magyar rész így szól: „Átvészelte a szégyent/ Néhány favázas, csúcsíves sziget és szirt/ A dicső múlt címereként/ S ők sziszifuszi építőművészettel/ Töltötték ki a hézagokat.”
Egy borúsabb múlt eredményeként számtalan német város egységes látképe visszafordíthatatlanul megtört, viszont emberfeletti türelemmel és szakértelemmel a mai napig is próbálják helyreállítani a rendet. Aki járt manapság Potsdam-ban, vagy akár Drezdában, tudja hogy miről beszélek. A német szöveg az én olvasatomban degradálja ezeket a törekvéseket és hiábavalónak állítja be. A hangulatbeli eltérések egyébként sok helyütt szembetűnőek, a fordítás nem egyszer általánosít, homályosít, amolyan szürke, ködös maszlagot alkotva, ami egy általános, semleges atmoszférát eredményez. Nem szólalnak meg egyenként az írások, túl kevés benyomás lett átmentve a célnyelv partjára.
A német nyelv már jó hatvan éve büntiben van, ott téblábol a sarokban, mint egy leszidott gyerek, akinek az elmúlt idő alatt már bokájára nőtt a szakálla. A mai napig is nehezen fogadunk be bizonyos szavakat, az egykori töltetük miatt. Ha példának okáért albérleti szobámat mosolyogva-dédelgetve „mein Budapester Lebensraum”-nak hívnám, egyből szigorúbb szögben merednének rám a falak, kint varjúk kárognának, mennydörögne és a levegőben megállna a kés. Egy jó fordításhoz talán el kellene rugaszkodni Halász Előd rendszerváltás-korabeli nagyszótár-bohózatától, illetve a Rigó utcai nyelvvizsgafeltételektől. Ez ugyanis nem mérce! Amennyiben az eredeti szövegnek rendeljük alá a fordítást és ezt a hierarchiát betartjuk, a mű, témájánál fogva, a célnyelv szókincsét kiemeli határai közül és saját tartalmi keretébe helyezi azt. Ehhez persze szükségünk volna olyan műfordítókra, akik tisztában vannak nyelvi határaikkal.
Ha önálló verseskötetként olvasom a KaltWasserKult-ot, elkönyvelném szerzőjét olyan németnek, aki túl sok időt töltött Magyarországon, de emellett sajátos és üdítően egyedi módon használja anyanyelvét eleven hangulatok megteremtésére. Viszont itt hevernek előttem Térey magyar nyelvű kötetei és süt róluk az erő, a keserűség és az irónia! Ezzel szemben a német nyelvű antológiáról a kevésnél több is csak alig jut eszembe.
