B+
Csaplár Vilmos: Hitler lányaKalligram kiadó, Könyvfesztivál 2009,288 old., 2.990 Ft
A kiadó szerint a regény egy tragikus szerelemről szól. Aki tragikus szerelemre kíváncsi, inkább vegye meg az Üvöltő szeleket, az is nagyon jó könyv. Csaplár Vilmos hősei viszont inkább dugni akarnak, enni, meg életben maradni, a fülszöveg szerint főszereplőnek kikiáltott fiú és lány pedig csak egyike a földszagú dans macabre résztvevőinek.
Mert Csaplár Vilmos szövege mentes minden pátosztól, és ez így van jól. Regénye valahol az első világháború forgatagában kezdődik, Oroszországban, ahol Lóránt Mihály egy cigarettatárcáért beáll az ifjú Josif Dzsugasvili rablóbandájába, illetve Németországban, ahol a fiatal és különös Adolf Hitler magáévá tesz egy szőke parasztlányt, Kucor Fannit. A tolvaj Dzsugasviliből később rettegett pártvezér válik, Kucor Fanni pedig nagyapjánál, a felvidéki zsidó boltosnál szüli meg kislányát, Jolánkát. Lóránt Mihály felesége Pipás Pistaként, férfiruhában megszökik egy aranylánccal, és az alföldi tanyavilágban vállal bérgyilkosságokat: olyan férjeket tesz el láb alól, akik kegyetlenül bánnak a családukkal. Néhány birkáért, egy hordó borért akasztja fel őket, de a fiatal szegedi felügyelőnek, Baginak, feltűnik az esetek gyakorisága és hasonlósága.
Csaplár ügyel arra, hogy szereplői hús-vér teremtmények legyenek. A történetet, ami az első világháborútól nagyjából a hatvanas évek derekáig tart, sok szálból fűzi össze, hőseinek élete így vagy úgy összefonódik, különválik, majd újra találkozik valami furcsa módon. Hitler, Eichmann, Sztálin, és a történelem más ismert (és kevésbé ismert) alakjai ugyanolyan élő, lélegző emberek, mint Ruckner bácsi, vagy a besúgóvá vált zsidófiú, Halász Gyuri.
Különös módon ez oda vezet, hogy mindenkit jól ismerünk, de senkit nem tudunk igazán megszeretni: amint valaki szimpatikussá válna egy kicsit, azonnal megbotlik és hibát követ el. A regény minden hőse esendő és emberi; már ha az emberi szót úgy értelmezzük, hogy árulásra képes.
A legnagyobb figyelem természetesen a második világháború időszakára irányul, ilyen címmel nem is várhatnánk mást. A "békeidőben" játszódó fejezetek főleg ahhoz kellenek, hogy megismerjük szereplőink neveltetését, vagyis frusztrációiknak legfőbb okát. A világháború utáni részek pedig megmutatják, hogy egy csodálatosképpen megmenekült fiatal zsidó lány története nem ér véget ott, amikor a nyilas fiú durván/gyengéden kilöki a menetből az árokba.
Szereplőink sorsa a háborúban anélkül befolyásolja a többiekét, hogy tudnának róla: a kolozsvári és budapesti zsidók nagyszabású Európa-programját, melyben több ezer zsidót vásárolnának ki a vagonokból, pont saját gyerekeik lázas, megvalósíthatatlan összeesküvésére hivatkozva utasítják el egyszer. Ebben a részben mindenki, ilyen-olyan lépésekkel küzdve ellene, vagy beletörődve az elkerülhetetlenbe, saját halála felé menetel.
A szerző kimondottan abszurd, már-már mulatságos helyzeteket teremt, hogy egy-két hősét megmentse a: az olvasó nem is tudja eldönteni, annak volt-e jobb, akit megöltek, vagy annak, aki túlélt.
Kiemelten szép metafora a kis zenedoboz, amit először Ruckner Jolánka lát meg a méltóságos asszony kezében: az értékes ezüstdoboz ide-oda vándorol a náci tisztek között, akik jegygyűrűket, fogkoronákat, vagy éppen tubákot tartanak benne. A szelence felniytásakor pedig az éppen aktuális helyzettől, tulajdonostól függetlenül, vidáman csilingel Beethoven Holdfényszonátája.
Az író lelkiiismeretesen elvarrja a szálakat. Mindenki megkapja méltó büntetését: nem jók és rosszak, hanem elkövetők és áldozatok. De nyilvánvaló számunkra, hogy ez a viszonyrendszer bármikor megváltoztatható lenne. Kasztner, a budapesti hitközség tagja, és Becher, a náci tiszt, állhatna a tárgyalóasztal bármelyik oldalán. Mindkettő a történelem által leosztott szerepekhez idomul, és próbálja saját életét, vágyait, terveit megvalósítani abban a szituációban, amibe került.
Az életben maradt szereplőknek pedig néha nagyobb megpróbáltatást jelent túlélni egy békés rendszerben, mint a háborúban. Az 56-os forradalom, a határok lezárása csak érdekes díszletként szolgál, miközben ide-oda sodródnak, talán elveszett identitásukat, talán a soha át nem élt boldogságot keresve.
A regény furcsa, nyugtalanító lezárása biztossá teszi, amit eddig is sejthettünk: Csaplár szerint az emberek képesek egymásnak egy-két kellemes pillanatot szerezni. De háborúban és békében is, leginkább csak fájdalmat okoznak.
