Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég
Budapest, 2007, Magvető

Ezt engedtessék meg leírnom az elején. Tudom, hogy mindenki sokat vár ettől a könyvtől. Én is. Mégis jobb prekoncepciók nélkül kézbevenni. A szüntelen mozgás, egyik testből a másikba költözés a legjobb, legtapasztaltabb prózaírót is kimerítené, Takács Zsuzsa pedig néha mintha csak szaladna egy elszabadult kamera után.

Rögtön férfiként kezdi a novellákat, ami egészen addig áll jól neki, amíg ez a szerep nem identitást takar, hanem az elbeszélő nemnélküliségét, semlegességét emeli ki. Amint azonban eltávolodik a biztos talajról, és az örök problémát, a férfi-nő kapcsolat mélységeit, fájdalmait, buktatóit kezdi boncolgatni, egy kicsit mindig meginog. Van, ahol egészen hiteltelenné válik, van, ahol magával tud rántani a szöveg, de mégis érzünk egy kis hamisságot, talán a beszédmódban, talán a szerző enyhe bizonytalansága árad a sorokból.

Ő maga sző azonban védőhálót, amivel a kötet leggyengébb szövegeit is megmenti. A köteten belüli utalások, egyes történetrészletek, cselekvések, vagy tárgyak újraelevenítése olyan erővel ruház fel mondatokat, olyan mögöttes tartalmat sejtet, hogy néha nekem, az olvasónak van lelkifurdalásom amiatt, amit nem értek teljesen. Sose gondoltam volna, hogy egyszer beleborzongok abba a szóba, hogy tea.
Ahol pedig kicsit közelebb engedi magához az elbeszélőt (főleg, ha nő, vagy gyermek), ott olyan fénylő és egyedi szövegvilágot teremt, amire még nem volt példa a magyar irodalomban. A szerző a prózában is megtalálta a saját, jellemző hangját. 
"Van a kamaszlányok életének egy soha vissza nem térő pillanata, amikor teljes szépségük vértezetében megsebzik azt, aki véletlenül rájuk tekint, mondta a tanárnőm."

Csodálatos lenne, ha ilyen hiteles hangon tudna férfiként is megszólalni. De csak türelem kérdése, hiszen Takács Zsuzsa láthatóan felismerte, és a kellő alázattal járja be a prózaíróvá válás egyre keservesebb stációit.

Miklya Anna